Start   Foto  │  Kritike  │  Link

 

Adatok

Szerző

Írások


 

 

Alina Velencéje

 

Web Site Story; ez lehetne a cím – mondta Alina, amikor a szerző előrukkolt az internetregény tervével.

Elképzelése szerint a mű eleve számítógépbe íródik hiperszöveg formájában, szerkezetét nagy halom link (‛láncszem’, ‛kapocs’) alkotja, melyek közül bármelyik lehet a regény közepe, vége vagy eleje. Egyszer ez, máskor az. Az olvasó klikkel, és ugrik. Ő dönti el, mikor, hová.

Igaz, nyomtatott könyvben is lehet lapozgatni és tetszőleges sorrendben olvasni a fejezeteket, de a lapok mindenképpen egymás mögé vannak fűzve (ragasztva, varrva): ott csak a lapozgatás önkényes, maga a szerkezet fizikailag fix.

Az internetes hiperszövegben, gondolta a szerző, nincs fix szerkezet, mert csak az olvasó klikkelései (linkelései) hozzák létre az éppen megvalósuló struktúrát.

Ezért internetregény csak interneten létezhet, nem reprodukálható nyomtatott formában (s fordítva, vö. Háború és béke, lsd. lábjegyzet).

Persze az adott helyről történő célirányos szövegugrás nem internetes találmány. A hagyományos könyvben úgy hívják, hogy lábjegyzet vagy végjegyzet.

Ezek azonban az internetes linkhez képest számos kellemetlen előnytelenséget élveznek. A célhelynek például annyi példányban kell léteznie, ahány hivatkozás történik rá. Egy Tolsztojról szóló komolyabb tanulmányban annyiszor kell idézni az egész Háború és béké-t, ahányszor a tudós említi a művet.

Mintha a velencei Szent Márk tér – gondolta a szerző – annyi példányban létezne, ahány módon oda lehet jutni.

De ki mondta, hogy nem így van?

Velencében a „San Marco” feliratú táblák nyilai a Szent Márk tér felé mutatnak, és a vándort mindig odavezetik.

Állítólag ugyanarra a térre.

De ezt még senki sem ellenőrizte.

*

A szerző, kinek pályája az egzakt tudományok közveszélyesnek bizonyult érintésével indult,*

* középiskolai tanulmányai során egy virtuóz laboratóriumi kísérlet alkalmából kis híján felrobbantotta a budapesti vegyipari technikumot,

a velencei táblákra vonatkozó felületes tapasztalati tényt kísérleti úton is bizonyítani kívánta.

Velencébe, ahogy szokta, Alinát is magával vitte, ezúttal asszisztensi minőségben.

A parkolóháztól vaporettóval mentek a Szent Márk térre, ahol a szerző elkérte Alina kendőjét, és a bazilika ajtajának kilincsére kötötte.

Aztán kézen fogva elvezette Alinát, s megmutatta neki a Danieli szállót, ahol egykor, állítólag, Geogre Sand szivarozott, majd – ellenkező irányból, mint megérkezésükkor – visszasétáltak a Szent Márk térre.

És a székesegyház ajtaján nem volt ott a kendő!

– Megfújták a genyó digók! – tört ki a szerzőből a csalódás hangja.

Midőn azonban ráncba szedve az előítéletek sablonján felhorgadt érzelmeit ismét a tudományos egzaktság hűvös fényében vizsgálta az eredményt, megállapította, hogy ez itt nyilván egy másik Szent Márk tér.

Tisztában lévén azonban azzal, hogy a kísérlet próba nélkül érvénytelen, úgy határozott, hogy ellenőrzésképpen olyan jelet hagy a téren, melyet a genyó digók nem tudnak megfújni.

Ezúttal Alinát hagyta a templom előtt jelül.

Szentimentálisan búcsúzkodott tőle, mint aki nem veszi biztosra, hogy visszatérvén itt fogja találni a nőt, aztán elkutyagolt a Rialtóig a Canal Grande „Ú”-ját követő hosszabbik úton, s a rövidebbiken tért vissza, észak felől.

És Alinát nem lelte a téren!

Forgolódott hülyén, mint a Newton, mikor látta potyogni az almát, rettegve, hogy Alinát s azt a másik teret nem fogja már soha megtalálni, mikor végre mégis megpillantotta őt a kis melléktéren, amely a Szent Márk zugolyának hat; kőből készült szobororoszlánok őrzik, furcsa fejenagyok, mintha fajuk törpéi lennének.

Én egy marha vagyok, gondolta a szerző, s gondolata mélyén az a mag rejtőzött, hogy így jár, aki nőt alkalmaz asszisztensnek.

Na végre, hogy megvagy, akart lelkendezni, mert a tudománynál erősebb volt szívében a szerető féltés, de látta, hogy Alina társalgásba mélyedt – egy papagájjal. Töpörödött csámpás kopaszkás agglegény (ez szinte sugárzott) kockás zakóban és lötyögő nadrágban, mályvaszínű ingén fűzöld nyakkendővel.

Alina a pánik jele nélkül verte vissza a támadást, miközben láthatóan el is szórakozott: szemérmesen kacarászott, és német nyelven válaszolgatott a tarka madárnak, aki a szerző színrelépésekor ijedten elrebbent a mellékutcába.

*

A szerző nemzettipológiai sablonok és a Nobel-díj reménye között tipródott: iramodjék-e vadrácként a buzi olasz után és rúgja valagba, vagy inkább a Nobel-díj?

Győzött a kultúra. Legyen inkább Nobel-díj. S Alinát sem akarta egyedül hagyni; ki tudja, hová tekeregne el megint?

Elkérte a kisollóját, s egy X-et karcolt a Szent Márk tér körül futó lépcső fényesre koptatott kövébe, melyet az ücsörgő turisták seregei glancolnak folyvást ülepükkel, midőn galambként gubbaszkodva bámulják a székesegyház fantasztikus homlokzatát.

Bizony: a Florian kávéház előtt a Szent Márk téren a kőben ma is látni az „X”-et; s nézik is a népek csodálkozó szemmel, mert nem tudják, mi az, s mely korból származik.*

* Mikor elkészült, az „X” fehéren virított a halványrózsaszín márványban, aztán egy év múlva, az ellenőrzőlátogatás alkalmával, egy ideig hiába keresték, mivel az „X” időközben fekete lett.

Elandalogtak a Sóhajok hídjához, és visszatérve „X”-üket a kőben – persze – nem találták.

– Most már bizonyos – jelentette ki a szerző –, hogy Velencében több Szent Már tér van. Ez immár egzakt.

– Lehet, de annak a japán csajnak a segge egzaktabb – jegyezte meg Alina.

– Ráült a tehén a jelre? Nem lát a szemétől? – háborgott a szerző jogosan, bár igazságtalanul. (Ilyesmi létezik.) De gyorsan korrigálta magát: – Nem tehén, hanem kacsa; a kínai nők körteseggűek, a japánok kacsa… – nyújtotta át nemzettipológiai megfigyeléseinek újabb gyümölcsét Alinának, aki azonban megfeledkezvén expedíciójuk tudományos céljáról, viháncolva kattogtatta a fényképezőgépét, s rángatta a szerzőt, hogy ide álljon, oda álljon, s lett is egy olyan kép, melyen a szerző fején rajta van a Szent Márk-templom! Mint a bizánci császárén a korona.

Aztán Alina kezdett pózolni, a galamboknak gügyögött, mintha akusztikus fényképet várna a szerzőtől, aki lehajolt, letérdelt, hogy némi eredetiséget vigyen a képbe (a galamb kétszer akkora lett, mint Alina), végül a nő karon fogta őt, esküvői tartást vett fel, s angolul (Alina világpolgár: annyi nyelven beszél, mint a gödény), megkérte a japán lányt, hogy készítsen róluk egy képet.

Mégis érdemes volt elhozni a nőt, gondolta a szerző, mint a párduc: ugrásra készen várta a gép kattanását, de türelmetlen atléta gyanánt kiugrott, s a felvételen az látszik, hogy a szerző, immár mint a nyúl, főleg mely doppingolt, tovairamlik, miközben vőlegényesen, mint a ló, visszamosolyog, azzal zsupsz, mint a kotlós, bár a képen ez már nem látszik, ráhuppan az „X”-re!

– Mégis egy Szent Márk tér van csak! – örvendezett a szerző, miközben Alina, angolul, mint a gödény, megköszönte a távol-keleti lány közreműködését.

*

Hetek óta gyötrődik a szerző valami addig nem tapasztalt, fojtogató takonykórral, s Alina állhatatosan kínozza őt, gyógyító mérgeket töltögetve orrába, amelyektől, mikor lecsorognak a torkáig, a szerző úgy érzi, hogy epét nyelt.

Ilyenkor köhögés rázza, mely egyébként nem a szimptómája. Igaz, orra a cseppektől valamelyest szelelni kezd, s ő rajtaütésszerűen – elalszik.

Mert éjszaka álmatlanul hánykolódik bedugult orral és a kiszáradt szájpadlás okozta fuldoklási érzetekkel.

Fejében már keveredik a nappal az éjjel, szemében az álom a valóval. Nehézkesen, pusztán megszokásból vonszolja magát reggelente az ágytól a computerig: zihálva nézi a piszkozatban hagyott fájlokat, de nem jut velük semmire.*

* Sztálin: „Platón buzi volt, Nietzsche vérbajos, én meg itt ülök a nagy faszommal, és nem jut eszembe semmi.”

A hallucinációkkal teli világba csak Alina jár be, mint az árny, hogy teleöntse a szerző orrát, vagy összeüssön valami ennivalót, aztán odagömbölyödjék az ágyba a beteg mellé, aki ilyenkor szuszogva-zihálva lassan elszenderedik. Közben a mélykék sötétítő függöny jótékony homályában inkább csak sejti, mintsem látja, aztán pedig álmodja a nő szemét, ahogy vigyáz rá.

Ébredés után Alinát már nem leli maga mellett; hallja esetleg, hogy a konyhában csörömpöl, vagy hogy nincs a lakásban (vö. csend). Ilyenkor a párna mellett cédula hever, rajta a szerző orrára vonatkozó utasításokkal a nő újbóli eljöveteléig.

*

Egyszer a terápiás tartalmú cédula alatt egy kézirat feküdt. A szerző saját írásának vélte: újabb történet Velencéről és Alináról, Alina Velencéje címmel; mindössze az zavarta, hogy nem emlékezett rá, mikor írta.

Talán álmában?

E feltételezést támasztotta alá a talált kézirat tartalma és színvonala.

„Lehetséges, hogy ilyen szellemes voltam?”, gondolta a szerző szerényen.

A szöveg színvonala helyenként oly magasra rúgott, hogy fel se érte ésszel. Másutt pedig nem értett egyet azzal, amit olvasott.

„Nem értem magamat, s nem értek egyet magammal”, dörmögte vegyes érzelmekkel: azt, hogy nem érti, amit írt, természetesnek találta (vö. mélystruktúra), de azt, hogy nem ért egyet magával, nehezebben tudta megemészteni. Túl volt már azon, hogy azt képzelje, hogy soha senkinek nincs igaza, tán még neki sem.

E ponton a kézirat gyanússá vált: a szerző gyanítani kezdte, hogy mégsem ő írta.

S azt is sejtette, honnan fúj a szél.

Hogy a szél Alina pennájából fúj.

Erről akkor bizonyosodott meg végleg, amikor észrevette, hogy Alina elszólja magát a szövegben, a szerző szerint féltékenységből.

Az asszony a műszaki egyetem tanáraként nehezen tudta elviselni, hogy a természettudományok terén a szerző is kompetens. Hiszen majdnem teljes két osztályt elvégzett a vegyipari technikumban, mielőtt kirúgták. Alina tudta ezt, ám a féltékenység, még a tudományos is, elvakítja az embert.

Alina ugyanis azt írta, hogy mindaz, amit a szerző Velencében egzakt kísérlet címen művelt, merő dilettantizmus és eredményét tekintve értékelhetetlen zagyvaság volt.

Hihetetlen, ugye? De tudományosan féltékeny nővel nincs értelme polemizálni, sóhajtott a szerző.

Jelen esetben a tudományos vitához nélkülözhetetlen minimális alap is hiányzik. Hogyan lehet arról, hogy mi lesz a hidrogén és oxigén reakciójából, produktívan vitázni azzal, aki azt állítja a hidrogénről, hogy – nátrium? Márpedig Alina ilyen stílusban polemizál. Szerinte a velencei kendő – selyemsál. Lehet-e olyan valakivel vitázni, aki azt is tagadja, ami a nyakában volt?

A tudomány érdekében a szerző úgy látta jónak, ha az egészet szó szerint idézi, közvetlenül Alina pennájából:

Alina kézirata

Alinax, évei száma ellenére, vagy talán éppen azok miatt, hitt; egy csomó mindenben hitt, amiről mások már régen letettek, behajították a jelentéktelenségek végtelen szemétkosarába. Alina gyermeki hittel hitt a lehetetlenben, a csodákban és mindenekelőtt a végtelenben, az ember végtelenségében, kifele és befele, egyaránt. Tudta, a zsigereiben érezte, hogy kétszer nem köphet ugyanabba a folyóba. (Alina nem szívesen lépett cipőben vízbe, kutyaszarba stb.) Ezért szeretett visszatérni jól ismert, kedvelt helyeire, szobákba és ágyakba, kocsmákba és városokba, melyek közül Velencexx volt a legjobb, legjátékosabb partnere, állandóan változó több évszázados változatlanságával.

Velence Alinának olyan volt, mint egy linkxxx egy internetregénybenxxxx, mely mindannyiszor más jelentéssel bírhat, valahányszor más és eltérő linkek irányából közelítjük meg.

Ezzel szemben a szerzőtxxxxx földhözragadtabb fából faragták, úgy is mondhatnánk, hogy vaskarikából. Annak ellenére, hogy a Duna bűvkörében élő antitermészeti lényként experimentálisan is tisztában volt azzal, hogy kétszer nem húgyozhat (mármint a szerző, mert Alina egyszer sem, legalábbis cipőben stb.) ugyanabba a Dunába, mégis, Alinával ellentétben, akinek elegendő volt a végtelenség hite, a szerző fizikai bizonyítékokat szeretett volna kapni, akár pro, akár kontra.

A megoldás talán egy kő lehetne: ein stein – lüktetett benne a Petrik Lajos Vegyipari Technikumban beléje telepített természettudósi véna (a szerző csak később tért át a humánus, azaz természetellenes tudományterületre): reáltudósi mivoltának utolsó rúgásaként, egzakt válasszal kecsegtető kísérletet tervezett a végtelen egyetlenségének bizonyítására.

A szerző a materializmus és a maga felsőbbrendűségének bizonyítására, övön aluli megoldásként Alinát használta fel, aki életét a homlokegyenest ellentétes tan, vagyis az egy végtelenségének szentelte, és akit most a szerző kísérleti nyúlként és az Alina hitével ellentétes prekoncepció bizonyítására irányuló erőszak áldozati bárányaként hurcolt magával Velencébe.

Kísérleti terve ügyében se fűvel, se fával, se egy steinnel, sőt egy nővel – Alinával – sem konzultált, holott Alina a tervezés, legfőképpen a kísérlettervezés elismert tudora volt mind a természet-, mind a természetellenes tudományok terén. Így vágott neki a szerző a kísérletnek, s persze hogy nem volt se füle, se farka (nem a szerzőnek, hanem a kísérletnek): se ismétlése, se kontrollja, ami egyezett a szerző titkos szándékával, mert lehetetlenné tette az eredmények egzakt kiértékelését.

Az egyetlen egy vizsgálatra korlátozott kísérlet voltaképpen maga volt a kontroll, a bizonytalanságokat kizáró ismétlésre pedig a szerző csak később gondolt, akkor is elhamarkodva, egy újabb, egészen más koncepción alapuló kísérlet beállításával, amely szintén híján volt a referenciának. Így az eredmény értékelése teljesen szubjektívvá vált, a szerző tökéletes megelégedettségére.

Alina boldog volt, amikor meghallotta a velencei utazás tervét. Már három éve nem jártak ott, pedig azelőtt évente kétszer is átmentek, ha csak egyetlen éjszakára is. Megismerkedésük tizenötödik évfordulója volt, így Alina biztosra vette, hogy valami nagyon előkészített meglepetésben lesz része, olyan misztikus dolgot remélt, melyhez Velence szolgáltatja a végtelenség hátterét. Nem gondolt arra, hogy a szerző az utolsó demisztifikáló köpésre készül az emlékekben megmerevedett Canal Grandéba.

Tudniillik, mindenáron bizonyítékot akart szerezni valamire, ami szerinte amúgy is nyilvánvaló majdnem mindenki számára. Arra, hogy nincs végtelen, csak egy van. A demonstrációra, a fizikai bizonyításra, Velencét szemelte ki, ahol szerinte hiába van ezernyi nyíl „San Marco” felirattal szerte a városban, Szent Márk tér és Szent Márk-bazilika csak egy van. És csak az az egy van, mindenkinek, bármilyen is a bőre, a harisnyája vagy a szakálla színe, s bárhonnét is jött, bármelyik linkjéről a nagyvilágnak, akármelyik velencei nyíl iránymutatása alapján.

A szerző és Alina tehát egymástól világnyi távolságra lévő céllal, mégis kéz a kézben szálltak fel a vaporettóra a Tronchettón, abba az irányba, ahol a széles öbölből egyszer csak a Canal Grande sokkoló látványába csöppen az utas, egészen rövid felvezetés után egyenesen a közepébe, hogy a látvány, az évszázadokon keresztüli változatlanságot hazudó, szívbemarkoló kép úgy hasson rá, mint egy sírással végződő orgazmus, de legalábbis mint egy sírással végződő orgazmus emléke.

Alina az első közös velencei útjuk emlékét majszolta, a szerző viszont a tőle telhető tudományos kísérlet tervén dolgozott agyilag, miközben a szellő halkan fütyörészett, a vaporetto barátságosan pöfögött, a turisták pedig fényképezőgépeiket kattogtatták. Miközben mindketten a sós cseppeket törülgették az arcukról, Alina a könnyek nagyítóján elébe táruló látvány csodáján szomorkodott elégedetten, a szerző meg éppen elvetette a Canal Grandéba húgyozás lehetőségét a turistaszezon előrehaladott állapota és a vaporettót ostromló kiszámíthatatlan irányú szélfúvás miatt. Elnézte Alinát, nyakában az első útjukon vásárolt velencei stílusú fényes selyemsállal: aranyszínű kacskaringók közepén egy gondola; a sál vásárisága mindkettőjük ízlésével ellentétes volt, most mégis felkötötte a finomnál kicsit nyomatékosabb emlékeztetőül, a nászutazásuknak is tekinthető első látogatás reminiszcenciájaként.

A giccses selyemsál látványa kreatívvá tette a szerzőt. Egy pillanat alatt konkretizálta a kísérlet tervét. A vaporettóval északkeletről érkezvén elérik az egyik lehetséges San Marcót, amelyről be fogja bizonyítani (történelmi pillanat), hogy az ugyanaz a San Marco lesz, ha később, más irányból érik majd el. Ehhez csupán egy jelre van szükség, egy fizikailag létező és biztosan nem változó jelre, egy zászlóra.

Megkérte Alinát, hogy ne kérdezzen most még semmit. Az emberiség jövője forog kockán. A sálra lesz szüksége. (Nem az emberiségnek, hanem a szerzőnek.) Rákötik (nem a szerzőt, hanem a sálat) a Szent Márk-bazilika bal oldali bejáratának legkeskenyebb oszlopára.

Alinát elöntötte a forróság, közel érezte a nagy meglepetést. Hát persze, a sál, az a régi sál, együtt töltött éveik szimbóluma. Alina mélyre süllyedt reménye, hogy vannak, s néha történnek csodák, vulkánként indult a felszín felé. Boldog volt.

Levette a sálat, és a San Marcóhoz közelítvén hálásan a szerző vállára hajtotta fejét. Aztán, miközben a sálat a néhai festés nyomait még magán hordozó filigrán oszlop legaljára kötötte, agyán átfutottak legdédelgetettebb emlékei. Romantikus gondolatokat sejtető rejtelmes mosollyal (hirtelen megértette Mona Lisát) próbálta leolvasni a szerző arcáról az elégedettség jeleit. Amikor azok megjelentek, megnyugodva fogta meg a szerző feléje nyújtott kezét, és engedelmesen hagyta magát vezetni a vaporettóhoz. Elmentek a Rialtóig, hogy onnan kényelmesen visszasétáljanak (ugyanahhoz vagy egy másik) San Marcóhoz, immáron nyugat felől (lehet, hogy kelet: Alina az utóbbi időben balkezes lett, ezért agyában a térkép gyakran megfordul 180 fokot).

Nem egészen értette, mi történik, a szerző pedig nem adott felvilágosítást, pedig metakommunikatíve sokszor fel volt téve a kérdés.

Az óratorony felől érkezve, rögtön a bazilika bal oldali bejáratához siettek, a sálhoz. De az nem volt a helyén.

Alina a mindenség végtelenségét befogó gondolatok szárnyán száguldva látta a csodát, egy olyan Szent Márk teret, ami csak az övék (a szerzőé és Alináé), ami az ő szerelmük erejének eredménye és egyben bizonyítéka.

A szerző alig figyelt Alinára, dühösen káromkodott, hogy már itt, Velencében is lopnak, így nem lehet korrekten kísérletezni. Alina csodálkozott, nem kérdezett semmit, de kezdte felfogni a szerző szándékát. Egy kicsit elszomorodott. Ezek szerint nem lesz meglepetés.

– Akkor most mi van? – kérdezte a szerzőt, de az ahelyett, hogy magyarázatot adott volna, szembefordult Alinával, két kezével megfogta a vállát, mintha csárdást akarna járni vele, s zavaros szemekkel, megszállott tekintettel nézett az asszonyra. Alina elérzékenyült, hálásan elengedte magát, hogy a szerző karjaiba omoljon, hogy suttogva emlegethessék a múltat, a tíz meg a tizenöt évvel ezelőtti Velencék érzéseit és képeit. De a szerző egy szigorú, csárdásos rántással helyre tette Alinát, a szó szoros értelmében letette egy helyre, mintha oda akarná tapasztani, hogy onnan el ne mozduljon, mondván, hogy ha a sálat el is lophatják, Alinát azért talán mégsem, így hát élő jelként álljon Alina mindaddig a bazilika bal oldali boltíve alatt, amíg ő, a szerző, vissza nem tér.

Alina egy darabig moccanni sem merve állt a számára kijelölt helyen, elábrándozott, még mindig azon, hogy a szerző vajh mivel fog kirukkolni az igencsak tetemes évfordulón.

A szerző sokáig nem jött vissza. Alina nem unta a várakozást, a galambokat figyelte, ahogy a kopott kis hímekből felfújt kanok váltak, ha arra sétált egy-egy gyanútlanul bólogató galambhölgy.

Az egyik madár szinte csalogatta; tisztes távolban előtte totyogott; ha Alina megállt, a madár is, ha Alina megindult, az is haladni kezdett, sűrűn hátranézegetve. Alina követte a madarat a Szent Márk-bazilika oldalában elhelyezkedő kútig, amelyet nevetséges, vízfejű oroszlánok őriznek. Alina a csalogató galambot nézte, meg a földet, így aztán váratlanul érte a kockás kabátos, kisméretű olasz köszönése, aki tört németséggel nehezen félreérthető ajánlatot tett neki. Úgy látszik, rá volt írva (Alinára), hogy vár valakit. Az olasz azt hihette, hogy őt. Kurvának nézte. Alinát elégedettséggel töltötte el a tény, hogy ennyire látszik rajta a türelmetlen várakozás. Minden porcikájával várt. Megágyazott a lelkében a várva vártnak, akitől nemcsak az érkezést, de magát a csodát remélte. Kacarászott. Vajon a szerző is észreveszi-e majd rajta ezt? A végtelenség hiányának érzetet? Mert némi hiányérzete állandóan szokott lenni, hiszen mindig kevesebbet lehetett együtt a szerzővel, mint amennyit szeretett volna, de ez most sokszorosra hatványozódott, talán amiatt, hogy ebben a két napban állandó együttlétet terveztek. Kacarászását félreértve, a kockás gnóm már vitte is volna Alinát a legénylakásra; tiltakozását nem vette komolyan, s kezdett erőszakos lenni.

Ekkor érkezett meg a szerző, szemrehányással az arcán. Nem elég, hogy Alina nincs ott, ahova a szerző odaállította, még testőr is kell melléje!

A szerző puszta megjelenése, sőt tulajdonképpen már az árnyéka is elég volt, hogy a hónaljáig sem érő pillangóvadász eltűnjön.

Most megint adtak a szarnak egy pofont, dühösködött a szerző. Alinából sem lett igazi bizonyíték, hiszen itt is van, meg nem is, mert olyan, mint a bolygó hollandi. De most megvan, kiáltotta s szerző: kitalált valamit, ami tuti.

– Nálad van a kisollód?

Alina kérdezés és csodálkozás nélkül adta át a kisollót a szerzőnek, aki az oroszlánok között húzódó kőlépcső tövébe egy x-et vésett a néhai (néhaivá lett) körömolló hegyével, majd kézen fogta Alinát – vaporetto, Rialto, s onnan gyalog vissza a térre. A szerző rohant az x-szel megjelölt lépcsőhöz, de a jel láthatatlanná vált, mert egy filigrán japán lány ült rajta. Vártak. Arra, hogy a lány felemelkedjék, arrébb üljön, távozzon az élők sorából, stb. De egyiket sem tette. A szerzőnek támadt egy ötlete. Előkapta Alina táskájából a fényképezőgépet, állítgatta a gépet, állítgatta Alinát, aki nem értette, mi történik, mit akar a szerző, aztán kezdett világossá válni, hogy arra megy ki a játék, hogy felhívja a japán lány figyelmét magára és a szituációra. De az elmélyülten figyelte a galambok párzását. Végül a szerző megkopogtatta a vállát, s kézzel-lábbal mutogatta neki Alinát meg a fényképezőgépet. A lánynak nehezen, de leesett a tantusz, felállt, a gép csattant, a szerző ugrott, de késő, a lány újra leült, és révedezve nézte az emeletes galambpárt.

Tehát nincs bizonyíték. De miért kellett a szerzőnek annyira az a bizonyíték?

Alina ezen törte a fejét. És rájött. Tudta, hogy itt a pillanat, hogy eret vágjon a szerzőn, és gyógyító célzattal kiengedje túlnyomásos tudatából az utolsó csepp természettudósi ragacsot is. Határozottan kézen fogta, elsétált vele a vasútállomásig, ott, még mindig némán, feltuszkolta a Szent Márk tér fele induló vaporettóra, ugyanarra a járatra, amivel reggel érkeztek. Nem szóltak egymáshoz, nedves szemmel nézték szívtipró Velencéjüket, immáron másodszor ezen a napon. Mindketten szomorúan érezték a különbséget, a nevezetes tizenöt évvel ezelőtti első és e mostani, feltehetően utolsó útjuk között. A finoman szúrós sós levegő szipogásra kényszerítette őket, a permetező őszi köd csípni kezdte a szemüket. Amikor a Santa Maria della Salute megállójához értek, egy furcsa párt láttak a lépcsőn ülve, amint egymás vállára hajtották a fejüket, ami annak ellenére, hogy nem volt könnyű, szemmel láthatóan jól sikerült nekik, miközben felemelkedtek a kupolák fölé, a ködben lebegtek, majd felszívódtak. Alina megfogta a szerző kezét, és lassan maga után vonszolta a Szent Márk-bazilika irányába. A bal oldali boltíves bejárat felé tartott, ahol a díszes oszlopköteg legkisebb oszlopára kötve ott lebegett a selyemsál a kacskaringós arany mintával és a gondolával.

Alina jegyzetei

x Alina a szerző trükkös önéletrajzi regényében főszereplő kétes alakhoz, egy szerzőhöz tartozó női alak, de nem az anyja, nem a lánya és nem a felesége.

xx Velence: nem a magyarországi, hanem a velencei Velence. A szerző és Alina közös életének filozófiai mélységű színfoltja, a szerző regényei cselekményének sorsdöntő színhelye, és minden fontos megfoghatatlannak a szimbóluma.

xxx Link: nem melléknév, hanem főnév, az internetes stílusban nagy szerepet játszó kapcsolatokat jelöli, a szerző internetre írt regényének fejezetei.

xxxx Internetregény: a szerző találmánya, egy olyan trükkregény, amelyben az internetes szövegszerkesztő kvázi háromdimenziós szerkesztési módját egy olyan regény megírására használja fel, melyben a linkek hálózata segítségével a teljesen szabad és kusza, mindentől független és mindennel összefüggő asszociációk halmazából áll össze a történet, mely számtalan irányból bejárható, egymást számtalan ponton keresztező útvonalakat tartalmaz, melyek egy végtelen kombinációban előforduló hálót alkotnak, amely változó, mint az idegrendszer, és az egyes pontokon teljesen eltérő érzékenységet mutat, attól függően, hogy ki, mikor és hogyan érinti meg.

xxxxx A szerző, akit a Nagy Szerző néven is emleget a közönség (Alina). Kétnyelvű író, az egyiket kiölti, a másikat behúzza, vagy mindkettőt kiölti, esetleg mindkettőt behúzza, attól függően, milyen kedve van.

A szerző megjegyzése

„Most aztán végképp nem tudom, hányadán állunk”, morogta a szerző. Szerinte a tudományok történetében és gyakorlatában nem szokás, hogy az asszisztensnek is legyen asszisztense, méghozzá titkos. Márpedig Alina elbeszélésében a hősnőnek, Alinának, nyilván volt egy cinkosa, aki a selyemsálat ellopta, majd visszacsempészte a Szent Márk térre.

Féltékenyen, mint egy új velencei mór, a szerző a kripli olaszra gyanakodott, kivel Alina a nagyfejű oroszlánok terén konspirált.

Ha a Háború és béké-t felteszik az internetre, az még nem lesz internetregény, csak egy regény az interneten (papírkötés és bőrkötés után megjelenik elektronikus kötésben).

 

 

© 2006 PETAR MILOŠEVIĆ