Start   Foto  │  Kritike  │  Link

 

Adatok

Szerző

Írások


 

 

Elsüllyedt templomok

 

Szentendre téli csöndjébe vijjogva hasított a mentőautó szirénája. A kocsi a HÉV-megállótól száguldott a Zöldkereszt felé a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia rendes tagjával (nem iszik, stb., habár… lsd. később), a régészet és művészettörténet professzorával.

A Száborna-templom restaurálása során a padlat helyreállításakor a kőművesek tarka malterdarabokat találtak a küszöb alatt.

Némi tanácskozás után a színes proknikat megmutatták a régészeknek, akik azonnal ásni kezdtek. Így fedezték fel az altemplomot, s megállapították, hogy a Száborna egy régi magyar templom romjaira épült.

Legalábbis ezt mondták a magyar régészek.

– Sürgősen telefonálnom kell Belgrádba – csörtetett át Nagyfejű Natasa a templomudvaron.

Január 26-án, vagyis Szent Száva napjának előestéjén, a belgrádi Avala expressz több órás késéssel futott be a Keleti pályaudvarra. A szerb akadémiától kiküldött szakértő hegyesre fagyott orral Kelebiáig bírta teával, aztán megitta az ajándékba szánt sligovica felét; Kiskunhalasig a maradék fölött hezitált, de aztán győzött a nemzeti érdek: nem kockáztathatta, hogy megfagyjon a fűtetlen vonatfülkében a Petőfi Sándor (valójában Алекса Петровић) által megénekelt puszta közepén. „A magyarok nem véletlenül fedezték fel az altemplomot éppen télvíz idején, amikor minden normális kutató otthon kussol és gombfocizik.”

Óhazai sligovicafelhőt bocsátva a városra, emelkedett hangulatban, de bizonytalan léptekkel szállt le Szentendrén a téli éjszakában. Mint a magasugrók, koncentrálva lamentált az aluljáró előtt: a jeges lépcsők hullámtáncot jártak a szeme előtt, ezért a babakocsisávot választotta, de kiszaladt alóla a föld, s lezuhant a mélybe, s eltörte a kezét és a lábát és a szerencsére már üres pálinkásüveget is.

Mikor Nagyfejű Natasa értesült a balesetről, éktelen haragra gerjedt. Hogy jut eszébe egy akadémikusnak, hogy kitörje a lábát, amikor Szentendrén a föld alatti templom szerb mivolta forog kockán! Minek iszik az ilyen, ha nem bírja?

Kissé lehiggadván, Nagyfejű Natasa meghallotta lelke mélyén a női együttérzés hangját. Interurbán felhívta Belgrádot, s megnyugtatta az akadémikus nejét:

– Jó napot. A férje megérkezett, minden rendben, már kapja az infúziót az intenzív osztályon.

Miután az akadémikus lánya bemondta a kagylóba, hogy majd ő felmossa a mamát, Nagyfejű Natasa letette a kagylót, s becsörtetett a kórházba.

Egy kiló narancsot vitt a betegnek és húsz deka törmeléket.

– Ugye ezek szerb flaszterek? – kérdezte ellentmondást nem tűrően.

Az akadémikus ügyetlenül hámozta fél kézzel a narancsot, és szkeptikusan pislogott a malterdarabokra.

– Nem elég nagyok – nyilatkozta elgyengült hangon. – Nem lehet látni, mit ábrázol a kép.

– De hát a színek…

– Nem mérvadó. Ipari kérdés. Minden korszaknak van egy technikai színvonala, s a térség valamennyi piktora azon mozog. A nemzeti hovatartozás megállapításához látni kellene a képet.

Nem volt mit tenni: a színes malterdarabkákat szétosztották az aspiráns felekezetek között, aztán a műemlékvédelmi hivatal elrendelte a Száborna-templom küszöbének visszahelyezését és padlatának lezárását, örök sötétségbe utalva a törmeléket.

Nagyfejű Natasa azonban néhány ősi proknit elrejtett a nyári konyhában, a leendő múzeum számára.

*

Csíkos, zserbószínű bolyhos pléddel takart rozoga foteljébe süppedve a paplak nyári konyhájában Möszjő Piktor harminc éve szürcsölte Nagyfejű Natasa teáit, miközben az idő rétegeit kapargatta az ikonokról.

Amikor 1960-ban elkezdődött a leendő múzeum anyagának gyűjtése, Möszjő Piktort felkérték a restaurálás előtti minimális előpucolások elvégzésére, mivel az ikonok, ereklyék, imakönyvek és kódexek szó szerint az évszázadok omladékai alól kerültek elő: bedőlt templomok eső mosta falairól, szúette ikonosztázokról, kántorszékek mélyéről, elhagyott kolostorok pincéiből, lakatlan paplakok padlásáról. A gyűjtők darabonként hordták Szentendrére az elmúlás karma közül kiragadott morzsákat, melyek a Száborna-templom és a Püspöki palota szomszédságában álló nyári konyhában estek át az előmegtisztuláson, mielőtt örök nyugalomba vonultak a múzeum csöndjében.

Möszjő Piktor naphosszat ült a fotelben, ölén egy rongyos abrosszal, s vizsgálta az ikonokat, mint valami orvos. Alkimista hókuszpókuszokkal suvikszolta őket, időnként rájuk lehelt, s ilyenkor Nagyfejű Natasa azt képzelte, hogy az öreg mesterséges lélegeztetéssel éleszti bennük a lelket. Az évek során Möszjő Piktort lassacskán belepték a megtisztított képek, s mikor délutánonként elbóbiskolt, régimódi zekéjében úgy nézett ki, mintha maga is rá lenne festve valamelyik képre.

Nagyfejű Natasa észrevette, hogy az öreg egyedül szeret dolgozni, ezért csak időről időre zavarta őt, amikor a port törölgette a bútorokról és a képekről, vagy teát főzött, kettejüknek. Harminc éven át naponta eljátszották, hogy Nagyfejű Natasa bejön és javasolja, hogy igyanak egy kávét, Möszjő Piktor pedig megköszöni („milyen kedves öntől, Natália asszony”), s közli, hogy ő csak teát iszik. Saját csészéje volt, homokóra (-felsőrész) formájú, megfakult virágmintával a falán. Nagyfejű Natasa valóságos teagyűjteményt halmozott fel a nyári konyha kredencében, mert az öregúr szeszélyes és válogatós volt: egyszer mézes teát kért, másszor indiait rummal, a téli, krákogós évszakban pedig hársfateát vagy klasszikus szerb teát – forralt pálinkát – ivott.

Teázás közben hátradőlt a fotelben, és szokatlanul hosszú, illatos cigarettát tűzött a szipkájába.

– Ugye, nem haragszik, Natália asszony, ha rágyújtok. Az ön teájához foghatót eleddig csak Pàríban ittam, s higgye el, kérem, az effajta élvezet csak dohányillattal teljes.

A „Natália asszony” megszólítás miatt persze minden meg lett bocsátva, Nagyfejű Natasa magának is töltött, majd leereszkedett a plüssel bevont, kopott karosszékre.

– No és mit glancoltunk ki máma? – érdeklődött, mindig ezt a cinkos többes számot használva, mire Möszjő Piktor beszámolt a legújabb szerzeményről.

Felemelte az aktuális ikont, és közölte az adatokat: melyik templomból, milyen korból, melyik szentről, milyen sérülésekkel, s Nagyfejű Natasa mindent beírt a leltárfüzetbe. Möszjő Piktor ilyenkor úgy beszélt, mintha táviratot diktálna.

Csak akkor eredt meg a nyelve, amikor az ikonfestőkről kezdett mesélni; olyan lelkesen beszélt róluk, mintha személyes jó barátai lennének.

– A szulejmanováci remete például – fújta a füstöt a plafon felé Möszjő Piktor – az 1700-as évek elején tanulta a kódexmásolást és az ikonfestést Szentendrén. Életéről nem tudunk sokat. Úgy jött és tűnt el, mint a harmat. Csak annyi biztos, hogy fiatal korában, mielőtt szerzetesnek állt, bizony úgy van, kicsapongó életet élt, s úgy látszik, ebben a végletekig elment.

– Mint Csuri úr Pomázon – kapcsolta össze az évszázadokat Nagyfejű Natasa. – Az is annyi bort megivott, hogy azt mondja, ha eztán már csak szódát iszik, abból is fröccs lesz.

– A szulejmanováci remete esetében, tudja, Natália asszony, nem a borral volt a baj.

– Hanem mivel?

– Tudja, ő az afféle tengő-lengő nőket szerette, a piacon, meg minden…

– Csak nem kurvapecér volt?

– Hát így is lehet mondani, Natália asszony. Ám szerencsére, úgy látszik, nem bírta szusszal. Tetszik tudni, hogy van ez, először tour lámúr, aztán tour kurázs, végül tour blamázs.

– De mi volt ebben a szerencse?

– Teológiai értelemben az volt a szerencse, hogy az erőnléti szükségletek folytán megnőtt étvágya következtében a szulejmanováci remete mértéktelenül hízni kezdett, s egy idő után képtelenné vált a kicsapongásra.

– Hogyhogy képtelenné?

– Egyszerűen technikailag.

– Nem tudott hogyishívjákolni? Szegénykém. Mért nem kezdett fogyózni?

– Nekikezdett, Natália asszony, de még mennyire. Így lett szerzetes. A böjtölés valóságos szenvedélyévé vált, imádta az önkívület határáig menő koplalást, a böjt mámorát, minek köszönhetően úgy lefogyott, hogy az emberek már észre sem vették, ha elment mellettük az utcán. Így tűnt el nyomtalanul az idők homályában. Bolyongott egyik helyről a másikra, Szentendrétől Győrig és Komáromig, kódexeket másolt, ikonokat festett, prédikált a népnek, Pomázon és Csobánkán a parasztoknak, Szentendrén és Komáromban a kofáknak és a sajkásoknak, de sehol nem volt nyugta és maradása. Végül Pomáz határában a Szulejmanovác nevű patak partján éldegélt remetelakjában.

*

Möszjő Piktor szerint a szulejmanováci remete életét titkok leple fedi, mint a szerzetesi csuha fekete posztója. A halál kézzelfogható tényeivel – helyével és dátumával – nem rendelkező, lezáratlan életrajzú szerzetes árnya ott lebegett körülöttük, a fény túloldalán; Szentendre girbegurba utcái szertehordták a lépteit, melyek a könnyű szandálban éppúgy nem hagytak nyomot a macskakövön, mint a vízre hullott levél.

Nagyfejű Natasát elsősorban az a nyugtalanság érdekelte, amely a szulejmanováci remetét egyik helyről a másikra űzte.

– Talán a nők elől futott. Bizonyára sok kisasszonyka megjegyezte őt magának a régi, mint maga mondja, Möszjő Piktor, kicsapongó időkből.

– Úgy gondolja, Natália asszony? De hát a kisasszonykák fölött eljárt az idő, családanyák lettek, meg minden.

– Hm. Öreg tyúkból jó a leves.

Möszjő Piktor tapintatosan cigarettára gyújtott.

– Én azt hiszem, inkább modellek után kajtatott. Szó, ami szó, Natália asszony, nem volt válogatós. Mármint a modellek tekintetében. Ha megtetszett neki egy arc, nem zavarta őt, ha a leány történetesen az utcáról élt, ha tetszik érteni.

– Kurvákból pingált angyalokat?

– A szulejmanováci remete, Natália asszony, úgy vélte, hogy a szépség a legfontosabb. A többi megy magától is, mondogatta. A szépségből kicsordul a jóság és a tisztaság. Ő ebben hitt.

*

A képírók Szentendre utcáin sétáltak, a környékbeli falvak fészereiben háltak, helyről helyre vándoroltak, s megpihentek, ha valahol templom épült, és összegyűlt a pénz az ikonosztázra. Általában a helybeliek vendégszeretetét élvezték, vagy a kocsmában étkeztek, énekeltek az istentiszteleten, kólóztak a búcsúban, elcsavarták a lányok fejét, aztán ha máshol lett szükség az ecsetjükre, fogták a tarisznyát, és – gyakran nehéz szívvel, de mindig újra meg újra – tovább álltak.

Möszjő Piktor dohányfüst ködén és illatán átszűrődő elbeszéléseiben a festők, a modellek és a megfestett szentek élete egymásba fonódott, elmosódtak az évek és a helyszínek, csupán a végkifejlet tartotta egybe az egész kavalkádot: minden egy mederbe terelődött, és Szentendrén folyt össze. Nagyfejű Natasa képzeletében a Möszjő Piktortól hallott dolgok átkerültek az elemi iskolában tanult történelem, a helyi legendák, a hittan, a gyermekkori képzelet és a személyes emlékek és álmok közé, aztán Möszjő Piktor választékos szavainak szárnyán és a mentatea párájában a mesék birodalmába lebegett el minden.

Így öregedtek meg ők ketten együtt és észrevétlen, míg a köröttük ragyogó festett világ egyre gyarapodott és fiatalodott.

*

Egy alkalommal Nagyfejű Natasa azt hitte, hallucinál. A rongyokkal védett mohácsi üvegikonokról törölgette a port, mikor az a benyomása támadt, hogy saját magát látja. Elsőre tükröződésnek hitte, de aztán ráeszmélt, hogy saját lánykori képével néz farkasszemet.

Csónakban ül, mögötte édesapja áll révkapitányi egyenruhában és evezővel a kezében, mint a gondolások, s a főtéren ringnak a kereszt körül hullámzó vízen.

– Hiába beszélek az öregnek, hogy ne tegyen annyi rumot a teába!

Möszjő Piktor azonban nem volt részeg. Miután Nagyfejű Natasa felfedezte a képet, az öreg nem látta értelmét a további titkolózásnak: különféle rejtekhelyekről, a letakart ikonok közül és a kredenc mögül festményeket húzott elő, s kipirult arccal mutogatta őket.

– Ezt nézze meg, Natália asszony – tekerte le a rongyot az egyik bekeretezett vászonról.

A képen egy hajó úszott ki a szentendrei kikötőből, melynek hátterében a város képeslappá zsugorodott.

A „Porlik, mint a szikla” fedélzetén az utolsó szentendreiek álltak felsorakozva, mint a csoportképen.

– Hiszen ezek mi vogymunk, Möszjő Piktor! – kiáltotta Nagyfejű Natasa meglepetésében ószlávul.

– Miért, kire tetszett számítani? A mohikánokra? A régi ikonokról nagyapáink s nagyanyáink tekintenek ránk. Szent Péter például a szentendrei pék volt. Most rajtunk a sor, az utolsó nemzedéken. Bennünket is meg kell festeni, Natália asszony, aztán mehetünk a múzeumba.

*

A nyári konyhában életre kelt egy új világ. Möszjő Piktor képein egymás közt voltak elevenek s holtak, valós és képzelt személyek, az égi és a földi szentendreiek.

Festett mivoltában a város jobban hasonlított önmagára, mint a valóságban. A hét templomot csak a madarak látják egyszerre, Möszjő Piktor azonban az összes tornyot ugyanabba a látószögbe zsúfolta. Az oltárok és az ikonosztázok kiúsztak a homlokzatokra, a körmeneti zászlók a tornyokon lengtek, a vízen gyertyatartók lebegtek, mint a tavirózsa, a harangok kirepültek a tornyok ablakán, és üres kalapként úsztak a felhők közt a szélben. A nap sugarai megtörtek a kereszteken, és rézsút hasogatták az eget.

A sztaravodai forrásnál a szulejmanováci remete és a jelenlegi pópa együtt szentelték a vizet, a kalászi és pomázi dalárda elhunyt és élő tagjai összeölelkezve énekeltek, néhai muzsikusok tamburáztak és nagybőgőztek mai zenészekkel, Vujicsics Tihamér erdei zongorán játszott, Csuri úr furulyázott, a Dunáról a „Porlik, mint a szikla” hajókürtje hallatszott (nyilván).

*

Möszjő Piktor egyik festményén a szulejmanováci remete kunyhója látható: tarkára festett deszkabódé a patakparton, aranyló, bíbor és kék színű képekből tákolt ikonkunyhó, kívül-belül kipingálva.

Már csak a mennyezet hiányzott, amikor Möszjő Piktor megakadt. Ha lezárja a kompozíciót, a deszkaikonoknak csak az egyik oldala fog látszani. Márpedig az ikonok egyik oldalán elkezdett történet a másik oldalon folytatódik, a kunyhó színe és visszája adja ki a teljes képet.

– Ügyeskedhet, nem fog a macska egyszerre kint és bent egeret – motyogta Möszjő Piktor, s Nagyfejű Natasa aggódva sandított a rumosüvegre; az utóbbi időben borulni látszott a rum/tea arány eszményi egyensúlya. („Ó, igen, ha kérhetnék a rumba egy kis teát, Natália asszony.”)

Végül a rumosüveg fenekére nézve Möszjő Piktor rájött a megoldásra, hiszen a kezében tartotta:

– Üvegikonokat kell festeni! – mutatta másnap Nagyfejű Natasának az első átlátszó ikont, amelyen a képek úgy nyíltak egymásból, mint sorba kötött, kitárt ablakok.

*

Így kezdődött Möszjő Piktor munkásságában az üvegkorszak, Nagyfejű Natasa életében pedig a rettegés az üveges tót esetétől.

Hányszor de hányszor riadt fel álmából, melyben Möszjő Piktor üvegikonjai ripityára törtek!

A csodatevően zümmögő szentendrei Mindenható ikonjában elhelyezett villanykörte miatti rövidzárlat következtében felrobbant a múzeum, és Szentendre egész múltja a levegőbe repült.

Szálltak a szentek a széttört ikonokon, eltévedt tornyok bolyongtak az égitestek között, harangok ereszkedtek a csillagokra, szétszóródott a búcsúban összegyűlt nép, a kóló eleje Kalász fölött kanyargott, a vége a váci hegyek mögött tekeredett el. A háromszáz éve elhunyt pátriárka lova ágaskodva repült a benzinkút kéken lobogó zászlói fölött, s megelőzte a pomázi szerb színtársulat mikrobuszát, melynek ablakából a háromszáz éve elhunyt pátriárkának öltözött színész integetett a kanyarban dolgozó lányoknak, akik csoportos megrendelés reményében a busz után iramodtak, amely a pátriárka lovát követve szintén a magasba szállt, ezért a lányok is lábujjhegyen ágaskodva futottak, majd a levegőbe emelkedtek, és angyalszárny nőtt a hátukon.

A szentendreiek sorban érkeztek a mennybe, élükön a háromszáz éve elhunyt pátriárkával; a sor végén Nagyfejű Natasa iparkodott folyton hátrapislantva, de nem látott senkit.

Ezt az álmát elmesélte Möszjő Piktornak.

– Képzelje, külön székem van a mennyországban.

– Valami ilyesmi? – mutatta Möszjő Piktor a legújabb képet, melyen a szentendreiek a mennyországban ülnek a tévé előtt, és a múzeum robbanását nézik a híradóban.

Nagyfejű Natasa két eget látott, a fölsőt, amelyen ikonok és templomok röpködnek, és az alsót, a Dunában tükröződőt.

Jobban megnézve, meglepetten vette észre, hogy a két égbolt nem azonos.

A Duna hullámain az égi képek hátoldala lebegett.

Minden széthullott, a város nem létezett többé, Nagyfejű Natasa mégis valami nagy-nagy megbékélést érzett. A képen magát látta kislány korában, amint puszedlit vesz a mézeskalácsos bódénál a búcsúban, aztán ahogy bakfisként új ruhában járja a kólót, majd ahogy pöttyös öregasszonyként a háromszáz éve elhunyt pátriárkával trécsel a mennyben.

A „Porlik, mint a szikla” hajóorra alatt valami furcsaság akadt a szemébe. Egy pillanatra úgy rémlett, mintha a víz alulról is tükröződne.

Möszjő Piktor mosolyogva bólintott a cigarettafüstön át, s Nagyfejű Natasa végre észrevette a harmadik eget is.

A víz alatt, ragyogva, ott állt Szentendre.

Szebb volt, mint valaha, s tornyai körül a víz alatti csöndben ezüstösen siklottak a halak.

*

A Száborna-templom karcsú tornya gesztenyefák között tör a magasba, keresztjével az égboltot döfi. Lenn a lombok árnyékában az egykori paplak helyén áll a múzeum.

Ugyanebben a portában található a püspöki palota is, melynek barokk pompával berendezett dísztermében a múzeum megnyitásának alkalmából fogadást adtak.

Ekkor vette át a múzeum kulcsát a leendő múzeumőr – Nagyfejű Natasa.

Miközben a vendégek az istentiszteletre tódultak, ő még benézett a püspöki palotába: helyén van-e minden a fogadásra.

S íme, a svédasztal körül egy hatalmas termetű alak ólálkodott, s karjával csáp gyanánt körözött a szendvicsek fölött!

– Viszi onnét azt a dromedár kezét! – kurjantotta a szerb kincsek frissen kinevezett őre. – A szendvics a vendégeknek van.

– Én is vendég vagyok. A belgrádi miniszter.

– Akkor pláne lóduljon a templomba: ott az egész retyerutya! Keresni fogják, ha nincs ott. Na hiszen!

A belgrádi politikus belátta, hogy okosabb, ha enged. („Az egész világ a szerbek ellen van: még a szerbek is.”) Nagyfejű Natasa azonban megjegyezte magának, s később a fogadáson árgus szemmel figyelte. („Ismerem én az ilyen ingyen zabáló típust.”) S valóban látta, ahogy az óriási miniszter polipszerű karjaival mindenhová benyúl, távolinak tűnő asztalokról szedi le és tömi magába a szendvicseket, salátákat, süteményeket és ropogós kartondíszeket.

Nagyfejű Natasa kerülte őt a tálcával, melyen saját sütésű pogácsáit kínálgatta a kivételezett vendégeknek, a püspöknek és a köztársasági elnöknek, valamint a maszek kisiparosoknak, akik a múzeum építésére kapott pénzek teljességigényű felhasználásában közreműködtek. De hiába menekült: a falánk miniszter hajókéményként imbolygott ide-oda a tömegben, s a legváratlanabb irányokból csapott le – valakinek a füle mögül, másnak a hóna alatt kinyúlva – a pogácsákért, s ragadott el egyszerre hármat-négyet.

*

Fogadás után a vendégsereg a művelődési házba vonult a gálaműsorra.

Kiürült a porta, a gesztenyefák alatt bazsalikom illatozott. Nagyfejű Natasa belebújt kiskosztüm-kabátkájába, s maga is az ünnepségre indult, ám észrevette, hogy a pinceablakból fény szűrődik ki.

„Biztos az a francos miniszter mászkált el megint”, gondolta idegesen, s leszaladt a lépcsőn.

A pincében egy ünneplően kiillatosított idős férfi állt, gyertyával a kezében.

– Hé, Möszjő Piktor! Maga meg mit keres itt?

– Búcsúzni jöttem, Natália asszony.

– Ne búcsúzkodjon mostan, hanem siessen, mert lekési a műsort.

– Aki siet, az már elkésett, Natália asszony.

– Mit vacakol azokkal a rongyokkal?

– Lehoztam ide, látja, ezeket a mi festményeinket – lebbentett fel Möszjő Piktor egy szakadt pokrócot.

A pince mélye felragyogott, csillogó színes ruhába öltözött alakok imbolyogtak elő a táncoló gyertyafényben.

Nagyfejű Natasa áhítattal bámulta a látványt.

A háromszáz éve elhunyt pátriárka baktatott feléjük fehér lovon, mögötte a szentendrei révkapitány (Nagyfejű Natasa édesapja) siklott fekete ladikban a főtéren a kereszt körül, a Dunán a „Porlik, mint a szikla” ringott, s fedélzetén csoportképet alkotva álltak az utolsó szentendrei szerbek!

– Mit akar itt ezekkel, az ég szerelmére?

– Lehoztam őket, talán itt nem lesznek útban senkinek, Natália asszony.

– Itt akarja őket hagyni a pincében most már mindörökre?

– Mi mást tegyek, ha fönn nem kellettek?

– Mért nem viszi őket magával Párizsba?

– Párizsba? Egész Szentendrét vigyem el Párizsba? Nem lehet, bizony nem lehet. Nézze meg ezeket az arcokat, Natália asszony. Fáradtak ők már egy újabb vándorláshoz. Legjobb lesz nekik itt a pincében, ahogy maga mondja: most már mindörökre.

*

– Ezt, ha lehet, még egyszer! Azt, hogy most már mindörökre – támolygott le a pincébe egy videokamerás ember.

Jobbjával a felvevőgépet szorította a halántékához, bal kézzel kaszált, mint a gyorskorcsolyázók.

– Icsvics, te vagy az, fiam? – kérdezte Nagyfejű Natasa.

A „Szerb panoráma” operatőre átbukott egy dobozon.

– Mi a túró ez, lőszer? – nézett a lába alá. – Beszarok, Kovács Columbo! Mit szimatol a dagi?

– Milyen lőszer, bolond vagy? Petárda meg mindenféle szir-szar az esti tűzijátékhoz.

– Az is lesz?

– Innen fognak durrogtatni a pinceablakból. De ezt nézd meg, fiam – fogta meg a tévékamera csövét Nagyfejű Natasa, amitől Icsvics szeme előtt színes csíkként húztak el az évszázadok. – Találd el, ki ez itt – úszott a képbe Nagyfejű Natasa mutatóujja rábökvén egy fejkendős nénire a búcsús gyülekezetben.

– Mit tudom én; valami banya – próbálta Icsvics kitépni a kamera csövét Nagyfejű Natasa kezéből.

– Banya a te fejed! Ez a nagyanyád, Kovilyka néni.

„Faszomat a nagyanyám”, gondolta Icsvics, de nem akarta elrontani Nagyfejű Natasa örömét.

– Ezek a tieid Pomázról – vette át a szót Möszjő Piktor. – Látod: szekérrel jöttek a szentendrei búcsúba. Itt a négy kerék meg a rúd – mutatta Icsvicsnek a nagyszüleit, ahogy a Göncölön utaznak a Tejúton a Kő-hegy fölött.

Icsvics rázummolt a gyülekezetre; úgy tűnt, már szól a zene, a templomudvaron porzik a föld a kólózok talpa alatt, a háromszáz éve elhunyt pátriárka a fa árnyékában ejtőzik.

– Sok ilyen van még? – botorkált Icsvics egyre beljebb a pince homályába, Möszjő Piktor és Nagyfejű Natasa pedig sorra szedték le előtte a védőrongyokat a képekről.

– Miért nincsenek ezek fönn a múzeumban?

– Apokrifek – mondta Möszjő Piktor. – Nem templomokból származnak, fönn a múzeumban pedig egyházművészeti gyűjtemény van.

Miután mindent videóra vett, Icsvics kimászott a sötétből, és visszatekerte a kazettát. Pergett a film visszafelé, s Nagyfejű Natasa hüledezve nézte a kontrollképernyőn a múltba rohanó időt. Főleg az a rész tetszett neki, amikor a belgrádi miniszter szájából kifelé jönnek a pogácsák.

„Szerinted mennyit ad ezért a spiné a butikban?” „Puszit a homlokodra. A turisták már nem buknak a fragmentumra. Minden egész eltörött, de ez le van szarva. Beléptünk a posztmodern korba.”

 

 

© 2006 PETAR MILOŠEVIĆ