Start   Foto  │  Kritike  │  Link

 

Adatok

Szerző

Írások


 

 

A kihalás perspektívái

 

Amikor a demokrácia hullámai elérték a kisebbségi jogvizeket, a gazdasági hajlamú és jogászi érzékkel megáldott utolsó szent­end­rei szerbek a kihalás perspektíváit kezdték vizsgálni politikai és pénzügyi szempontból.

Elképzelhetőnek tartották, hogy abban az esetben, ha Szentendre végérvényesen szerbek nélkül marad, az utolsó szentendrei szerbért valamiféle kárpótlást lehet kicsikarni.

Kiderült azonban, hogy a nemzetiségi törvény autonómiaren­de­lete szerint Szentendre hivatalosan csak akkor maradhat szerbek nélkül, ha ezt a szentendrei szerb ön­kor­mány­zat megszavazza.

Tudniillik a nemzetiségi törvény a de­mokrácia olyan magas fokát garantálja a nemzetiségeknek, hogy náluk nélkül semmilyen rájuk vonatkozó dologról nem le­het hatályos döntést hozni, tehát nélkülük a nemlétüket sem lehet megállapítani.

A szentendrei szer­­bek kihalását csak a szentendrei szerb önkormányzat állapíthatja meg, de ezt nem teheti meg mindaddig, amíg az önkormány­za­tot alkotó szentendrei szerbek élnek. Viszont ha kihalnak, nem lesz, aki önkormányzatot alkosson, amely megállapíthatná, hogy már nincsenek.

E jogi csávából a szentendrei szerbek a szervezeti és működési szabály­zat módosításával próbáltak kibújni, indítványozván, hogy az önkormányzat tagjainak mandátuma a halállal ne szűnjék meg. Soron kívüli választásokat kell kiírni, melyeken a békében porladó jelöltekre is szavazni lehetne, miáltal tekintélyes 17. és 18. századi tagok kerülnének az önkormányzatba, például Csár­­no­je­vity pátriárka és Venc­lo­vity, vagy Jakov Ignyátovity, akinek a szobra ott áll a fűzfa alatt; sőt akár Dodola Pista is.

Máris fogalmazódtak a taktikai lemondólevelek, és beindult a halott jelöltek választási kampánya. A temetőben röpgyűléseket, szavalóversenyeket, tréfás vetélkedőket és nép­tánc-fesz­ti­vá­lo­kat ren­deztek, az ellenjelöltek kísértetjelmezben járták a várost, szer­ze­te­si göncben riogatták a turistákat az Aranysárkány előtt, a gyerekek fejveszetten menekül­tek a Lola cukrászdába, Wa­sz­­la­vik Gazember sá­mán­da­lo­kat adott elő a Dalmát pincében, Ada­mis Béla verseinek szerb fordítása (üres) uni­cu­mos üvegek leáztatott címkéinek hát­ol­da­lá­ra nyomtatva jelent meg, a Bizottság együttes tagjai póparuhába öltözve disz­kó­kó­lót roptak a Barlangban (sokak szerint egyszerű Szö­ré­nyi-paródiák voltak), Gyö­re Zsófi kétnyelvű jel­szavakat or­di­bál­va furikázott kisteherautóvá alakított villanyzongorán a Sza­már-hegytől a Pe­csoráig, a Vu­ji­csics együttes a Szá­bor­na-temp­­lom udvarában Vu­ji­csics Ti­ha­mér sírtáblájánál ját­szotta a Ni­zámi búcsúdal című török elégiát, s a választási bizottság már éppen ki akarta tűzni a szavazás nap­ját, amikor a pénzügyi osztály beleköpött a levesbe:

– A szerb önkormányzatba beválaszthatják az egész temetőt, de az utolsó szentendrei szerb után járó kárpótlási jegyeket a halottak nem vehetik fel!

– Még Csárnojevity pátriárka sem? – méltatlankodtak a szentendrei szerbek.

Fiskálisaik tanácsára még egy kísérletet tettek a jognak asztalánál. Megszavazták az önkormányzati dualizmusról szóló határozatot, mely szerint a testület két frakcióból áll: a ki­ha­lás-­meg­állapító osztályból, melynek tagjai mentesek az életben levés kötelmétől, és a pénzfelvételi osztályból, amelybe csak élők kerülhetnek be.

Jó, de amíg a pénzfelvételi osztály tagjai élnek, addig nincs kihalás, tehát a kárpótlás sem dukál, mondták a pénzügyesek.

– Nem baj, kérünk előleget – kontráztak a szerbügyesek. A pénz átvételekor aláírnak egy szerződést, melyben kötelezik ma­gu­kat, hogy a lefektetett határidőig ki fognak halni.

Ez ellen már a legagyafúrtabb állami és pénzügyi rókák sem tudtak mit felhozni, ám a kis létszámú közösségekre jellemző acsarkodó közmentalitás váratlanul mégis az államkassza javára billentette a mérleget.

A kihalás dátumának kitűzésére összehívott ülésen az élő szerbek nem tudtak megegyezni a halottakkal, mivel kölcsönösen nem bíztak egymásban. Titokban hivatalokba rohangáltak a földön és az égen, fúrták egymást és az ügyet, amelyért harcoltak. Igyeke­zetüket siker koronázta, a kárpótlást senki sem kapta meg, ki­ha­lá­suk mindenféle rendszer és szerződés nélkül folyt le, ki tudja, hogyan és mikor.

Utóirat

Mióta fenti írásom napvilágot látott a „Barátság” hasábjain, özönlenek hozzám a fenyegető levelek a túlvilágról („jössz te még a mi utcánkba”, stb.), sőt az önkormányzattól is kaptam egy levelet, amelyben ez áll:

A kihalás-előkészítő bizottság levele

T. Szerző, bizottságunk tagjai felháborodva olvasták A kihalás perspektívái című irományát a „Barátság” 1999 novemberi számában.

Eltekintünk most az esztétikai értékeléstől, ellenben felhívjuk a figyelmét arra, hogy írásában elmulasztotta közölni, hogy a kihalás kinek a nevéhez fog fűződni, vagyis ki lesz az utolsó szentendrei szerb. Márpedig ennek a státusznak a jelentőségét még az Önhöz hasonló korlátolt szellemű emberek is beláthatják.

Ugyanis nyilvánvaló, hogy az utolsó szentendrei szerb nem lehet akárki.

Ezt a funkciót csakis egy nemzetiségi celeb töltheti be.

Bizottságunk ezért pályázatot írt ki a nemzetiségi celeb státuszára, ám kiderült, hogy a kis létszámú szerb nemzetiség soraiban úgyszólván mindenki celebnek számít. Kénytelenek leszünk vetélkedőt rendezni annak eldöntésére, hogy ki legyen a főceleb, aki majd kihal.

1. A szentendrei Megasztár keretében terveztük a szerb „Hattyúdalnok-versenyt”. Sajnos az éktelen gágogás miatt a városi zajvédők betiltották a rendezvényt.

2. Így merült fel „A szerbeknek való világ” című valóságshow gondolata: úgy véltük, elég, ha kibérelünk Szentendrén egy villát vagy bármilyen más zárt osztályt, ahová becsukjuk a szerbeket, aztán tévén nézzük és sorra kiszavazzuk őket, ám a heti húsz perces nemzetiségi tévémagazin rövidsége miatt a vetélkedő túlságosan elhúzódna, és a zárt osztály lakói még a szavazás vége előtt kihalnának, tehát ezt is lefújtuk.

3. Marad a nemzetiségi „Túlélő show”. Ennek keretében a szentendrei Szúnyog-szigetre deportálnánk a nemzetiségi celebeket, és várnánk, ki bírja tovább.

Ám itt jogi problémák merülnek fel. A kisebbségi törvény mindenkinek garantálja a megfelelő nemzetiségű szúnyog csípéséhez való jogot, ezért magyar szúnyog csípése a nemzetiségi túlélőversenyen nem számít. Csakhogy igen nehéz megállapítani a szúnyogok nemzeti és etnikai hovatartozását (globális ellenségkép!), hiszen a világ összes szúnyogjának önrendelkezési nyilatkozatában ugyanaz a monoton zümmögés hallható. Maradna a vérvétel, ám ezen a téren semmi esélyünk a szúnyogokkal szemben.

Mindezek fényében felkérjük Önt, hogy eszközölje ki a „Barátság” hasábjain egy közlemény kibocsátását, miszerint a kihalás technikai okokból késik, de lázasan dolgozunk rajta.

A levélben csak néhány olyan szakkifejezés olvasható, mint a „mocskos pofája”, a „rohadt klaviatúrája”.

 

 

© 2006 PETAR MILOŠEVIĆ