Start   Foto  │  Kritike  │  Link

 

Kritike

Autor

Bibliografija


London, Pomaz
1994

 

Kritike

Lukács István

Örökös kóborlások

Petar Milosevits: London, Помаз.
Matica srpska, Novi Sad, – Római Kiadó, Budapest 1994.

Avatott ismerői a szerb irodalomnak tudják, a szerb regény megteremtője a szentendrei születésű Jakov Ignjatović (1822–1889) volt. Ez körülmény a magyarországi szerbség szellemi vitalitásában mintha különös kegyként volna jelen azóta is. Napjaink kivételesen ritka magyarországi szerb anyanyelvű alkotója számára mindenképpen kiindulópont – ha esztétikai értelemben nem is követendő példa. Azonban az Ignjatović fémjelezte és a szerb irodalom egészét is meghatározó irodalomtörténeti múlt itt Magyarországon megszakadt, majd természetes közegében, az anyaországban folytatódon. Az irodalom persze, akár a búvópatak, dacolva viszontagságos történelmi időkkel, ha kell a csönddel, váratlanul feltör, megmutatja önmagát. Petar Milosevits magyarországi szerb író London, Pomáz c. szerb nyelvű regénye e hosszú hallgatás kegyelméből fakad.

Magyarországon ez idáig kisebbségi íróként nem magyar nyelven írni annyit jelentett, mint egy titkos verés fajszövetség tagjaként – az irodalmi élet elemi intimitása (és intézményi háttere) nélkül –, kötelező magatartásként, kerítést vonni egy foszló világ sejtelmes mezsgyéje mentén. Nem mintha Petar Milosevits regényében ez az alapattitűd nem volna jelen, ám ugyanakkor mindennek az ellenkezője is benne van, azaz a mindenfajta elzárkózás iránt érzeti irtózat.

Petar Milosevitsnek ez már a harmadik könyve: verseskötetét, a Sentandrejski tipik-et (1990, Szentendrei regula) a Naći ću drugog (1994, Akkor majd keresek valaki mást) c. novelláskötet követte, amely tekinthető mostani regényének előzményeként is. Elsősorban abban az értelemben, hogy egy generáció, a Nagy Generáció pályáját kíséreli meg nyomon követni a farmernadrágos próza jól ismert és még jobban bevált eszköztárának felvonultatásával. Milosevits a jeans prose hagyomány ilyen tudatos vállalásával jelezni kívánta: az általa művelt irodalom gyökerei a közelmúlt prózai hagyományában keresendők. Választása persze .logikus és törvényszerű is, hiszen magyarországi szerb alkotóként joggal érezheti magát, miként a JP hősei, sok tekintetben a periférián. Bár az írói alaphelyzet és a prózamodell „kiválasztása” szinte megkerülhetetlenül törvényszerű, ám regényének szövetét ál- meg áthatja e kényszerű választástól való menekvés – elsősorban az intellektualizmus irányába. A London, Pomáz c. regény főhőse, a pomázi születésű Icsvics (magyarázatképpen: a szerb és horvát vezetéknevek általában -ics-re végződnek – az irónia [önirónia] már itt is tetten érhető), Londonban meglátogatja régi szerelmét, Twistnét (a regényben csak ezen a néven fordul elő), akit közel két évtizede nem látott, s akivel a Tátrában ismerkedett meg ifjúkori kóborlásai során 1976-ban, még a kemény kommunista diktatúra idején. Az időközben férjhez ment háromgyermekes Twistné szemérmesen rejtegeti hősünket, aki londoni tartózkodása alatt lepergeti addigi élete fontosabbnak vélt eseményeit. E múltidézés során a regény mozaikja a főhős személyes sorsának eseménykockáiból és az utóbbi három évtized magyarországi történéseinek reáliáiból áll össze. A rendhagyó módon harminc fejezetre tagolt (szándékoltan feldarabolt) nem túl hosszú regényben három történelmileg és kulturálisan is jól 1 kitapintható réteg jelenik meg: a nyugati civilizáció (London), ahol a szerb származású főhős ifjúkori ideáljait szembesíti a valósággal, Kelet-Európa (Budapest), ahol a lázadók Nagy Generáció, majd az ún. ellenzéki értelmiség az ostobaság és korlátoltság falait döntögeti, és a kisebbségi lét rezervátuma (Pomáz) a maga összes kisszerűségével, ahol szimpatikus és őszinte vonásokkal egyedül a pomázi nagymamát jeleníti meg az író. Az egyes fejezetek hol kisebb, hol pedig nagyobb mértékű hangsúlyeltolódással e három rétegnek időnként egyidejű egymásra vetítésérc, szembesítésére épülnek. Ennek a kompozíciónak érdekes és a maga nemében egyedi ortográfiai „következménye” az, hogy az alapvető cirill betűs szövegtestben az összes idegen eredetű szó latin betűs formában fordul elő, valamint a szerb nyelvű szövegben számos magyar, angol és horvát szó bukkan fel. Milosevits regényének nyelvezete az általa bemutatott világnak részben vizuális leképezése is.

Az úgynevezett kisebbségi létforma irodalmi ábrázolásának kétféle módja honosodon térségünkben: tragikus (gyakoribb) és az ironikus (ritkább). Mindkettő az író alaphelyzetéből („kisebbségi lét”) táplálkozik. Milosevits az iróniát választotta, egyebet nem is tehetett, tudniillik az író és az ábrázolt világ között csakis így teremthető meg az a distancia, minek logikus következménye, hogy a regény főhőse elszigetelődik a világban, minden lépésével szellemi védőfalat von önmaga köré. Élet és irodalom, miként Esterházy Péter prózájában (Milosevits őt is megidézi), itt is testvéri egységet alkotnak, szimbiózisban élnek. Milosevits Icsvicse a hetvenes évek magyar (és horvát) irodalomból is ismert farmernadrágos prózatípus hőseinek kései utódja. Ez a londoni út az egykori álmok és vágyak föltámasztásának utolsó kísérlete. Ám hősünk lelkében „halott, eltemetett Londonnal” tér vissza. Az utolsó fejezetben, a Szent György-napi hajnali találkozásban, a pomázi vidám társasági tisztelgő látogatást tesz a főhős példaképének, a zenész Tić bácsi (beszélő név, amelyet Csuri bá-ként magyaríthatnánk) sírjánál. A halál és az enyészet, egy generáció vágyai ezen a ponton nyernek új értelmet a rítus tavaszt, s ezáltal megújhodást sugalló kontextusában. Úgy tűnik, Milosevits regénye, meglepő módon, éppen ezen a pontot vág ösvényt egy vélhetően újabb prózai mű irányába. A regénynek ez mindenképpen erénye, hiszen lezártsága ellenére megcsillantja egy olyan nyitás lehetőséget, amely minőségében is újat, mást hozhat.

A regény közismert szereplői és „zavaró” reáliái miatt – Konrád György (mint fejezetcím), a most zajló balkáni háború eseményei, a magyar parlamenti csatározások szereplői, médiaháború, kisebbségi szövetségek, Milosevic Szerbiája, a belgrádi ifjak demonstrációja az elnök ellen stb. – óhatatlanul is felvetődik bennünk a kérdés: vajon kinek is készült ez a mű, ki a regény tényleges címzettje? Talán a Londonban élő Twistné, aki mit sem tud kelet-európai nyomorúságunkról, talán az utókor, amelynek mindez a dokumentum erejével bírhat, talán mindazok, aki Petar Milosevits magyarországi szerb író „kisebbségi” létében osztoznak, vagy éppen az ún. „többség”, amely, ha le nem fordítják a művet, azt meg sem érti? Netán egy kicsit mindenki?

Jakov Ignjatović öröksége – a szépírás szükségessége – a kései utód, Petar Milosevits(ć) London, Pomáz c. regényében feltámad. Eddig megjelent műveinek száma is igazolja, hogy a történelmi léptékű irodalmi csend megtörésének és az irodalmi folytonosságot vallók csapatához (Stojan D. Vujičić, Predrag Stepanović) egy új, erőteljes és eredeti író csatlakozott, aki reményeink szerint – eddig megjelent művei erre predesztinálják – az Ignjatovićéhez hasonló fejezetet nyit majd a szerb irodalom történetében. Hogy nem pusztán spekulációról van szó, azt alátámasztja az a tény is, hogy Milosevits regényét a szerb kritikusok beválasztották az 1995-ös év tizenöt legjobb szerb regénye közé. Ezekből választották ki az egyik legrangosabb hetilap, a NIN kritikusai az év regényét. Nem Milosevits regénye lett az év regénye. Ehhez tudni kell azt is, hogy ma Szerbiában, miként az egykori Jugoszlávia néhány más országában is, a minőség kritériuma nem elsődlegesen az esztétikum.

„Élet és Irodalom”, 1995. VII 28. 9.

 

 

© 2006 PETAR MILOŠEVIĆ