Start   Foto  │  Kritike  │  Link

 

Adatok

Szerző

Írások


 

 

Szentendrei kupleraj

 

– Hol van itt a kupleráj? – érdeklődött a szentendrei pópánál 1945-ben az a szovjet tiszt, aki felszabadította a várost.

A pópa szomorkásan bevallotta, hogy a Szalont már régen bezárták. Több mint tíz éve. A református egyház nyomására, tette hozzá mentegetőzve, szinte büszkén: a pravoszláv egyház nem szorgalmazta a betiltást.

– De hagytátok, bátyuska – billentette helyre a szovjet tiszt a teológiai egyensúlyt.

Ruszki Iván, aki az orosz katonákkal azonnal haverkodni kezdett, a kupleráj felújítását indítványozta. Talán még a régi bútor is megvan. Cégérnek meg jó lesz egy vörös csillag. Az is piros.

A lányok közül is vissza lehet hívni még néhányat.

Az egykori Madám támogatta ötletet. A felszabadított Szalon megnyitóján a Dunnyuská-t játszotta régi zongoráján, az orosz tisztek a plafonba lődöztek, a lányok puszedlit majszoltak, Ruszki Iván kozáktáncot járt.

A városatyák keringőztek.

A megnyitóünnepség utáni időkről nem lehetett elmondani, hogy az ifjú Ruszki Iván nem jár el a kuplerájba, mert az ifjú Ruszki Iván eljárt a kuplerájba. Éjszakai pálinkázások és beszélgetések során elsajátította az orosz tisztektől az orosz népdalkincs és a marxizmus–leninizmus alapjait. Napközben elszaladt a postára vagy a boltba, este a Huzsviktól hordta a vacsorát; zöldséges csibelevest a Madámnak és fokhagymától illatozó cigánypecsenyét vagy lucskos káposztát a tiszteknek.

Szolgálataiért nem kért pénzt, hanem potyajegyet.

A Madám eleinte strigulázta a heti juttatást, később már havi átalányban számoltak el.

Ruszki Iván válogathatott az éppen szabad lányok közül, de neki csak a Dudi vagy a Cica kellett.

Dudi akkora volt, mint Mária Terézia, bögyös és nagyfarú, mint egy anyahajó, Cica viszont apró és nádszálvékony, s hajlékony, mint a gumibaba. Dudi lankáin Ruszki Iván ernyedt álmokba szenderült, Cicától viszont kéjesen bizsergő finom izomlázakat kapott.

Süteménnyel és fagylalttal traktálta őket bravúrosan egyensúlyozva egy kézben a két tölcsért, moziba vitte őket, és orgonát lopott nekik.

A Madám csak nevetett.

– Maga, fiam, hülyébb, mint egy férj. Ilyen fiatal, és máris válogat. De meglátja, ha megnősül, fog még maga rohanni a Szalonba kigombolt sliccel. S nem lesz válogatós, mint a Rómeó. Csak a Dudi vagy a Cica, csak a Dudi vagy a Cica! Ugyan kérem. A nős férfiak elkapják az első lányt az ajtófélfánál.

Egy nősülni vágyó szentendrei szerbnek azonban súlyos nehézségekkel kell megküzdenie.

Főleg, ha két nőt szeretne elvenni egyszerre. Akik ráadásul nem szerbek.

Márpedig Dudi és Cica mintha csak összebeszéltek volna: még véletlenül sem voltak szerbek!

A Madám megint csak nevetett.

– A női bugyi nem kokárda. S olyan nőt, fiam, amelyik Dudira és Cicára is hasonlít, soha nem fog találni. Ilyen nincs a Holdon se, nemhogy a szerbek között!

Ruszki Iván mégis ragaszkodott a nemzeti kritériumhoz.

Mit ér a szocializmus, ha szentestén nincs szalma a szobában? Az asztalon meg mézes pálinka és mézes diós tészta? Olyan lenne, mint november 7. Lenin-kép nélkül. Márpedig a vegyes házasság éppen a mézes pálinkát és a diós tésztát fenyegeti. Nem beszélve a karácsonyi szalmáról. Szőnyegbe taposott végeredményét a nemzetileg inadekvát nők nehezen tolerálják.

Csakhogy a nemzeti szempont tragikusan leszűkíti a választékot. Ráadásul a Madámnak igaza van: Ruszki Iván aligha remélhet olyan lányt, aki egyik nap akkora, mint a Dudi, másnap meg összemegy olyan pöttömre, mint a Cica.

Kísérleti célból összelopkodott néhány bugyit; a külvárosban ő maga akasztotta le őket a szárítókötélről, a főtéri emeletes házakból a tót cselédlányok csentek neki fagyiért néhány alsónadrágot a kisasszonyok fehérneműjéből.

Este a Szalonban próbát tartottak, de az eredmény elkeserítőnek bizonyult: a Dudira illő bugyikban Cica elveszett, mintha zsákba ugrott volna, a Cicára passzoló gatyácskák ellenben sorra szétrepedtek a Dudi fenekén.

Végül a főtéri házakból származó selyembugyik között akadt egy különös darab. Kissé lötyögve ugyan, de inkább a Cicára illett, holott Ruszki Iván tudta, ki a tulajdonosa.

– A Nagyfejű Natasa; nem tudom felfogni, hogy megy rá ez a bugyi.

– Hát nem a fejére húzza fel, fiam! – oldotta meg a rejtélyt a Madám.

Ezzel a kocka el volt vetve. Ha valaki, hát a Madám ért hozzá. Ruszki Iván elszánta magát a lánykérésre.

Előtte azonban konzultált a Madámmal. Mi lesz, ha megnősül, és potyogni kezdenek a gyerekek, holott hol van még a szocializmus?

– A szalonbéli lányok mért nem esnek teherbe? A lizoform miatt?

– Ne butáskodjon, fiam; a lizoform csak fertőtlenítő; attól még a kuplerájban óvodát lehetne nyitni.

– Hát akkor mi?

– A lelkük – mondta a Madám. – A lelkük nem engedi őket teherbe esni.

Ujjai végigfutottak a billentyűkön; Ruszki Iván kedvencét játszotta: egy háremhangulatú boszniai búsongót.

Ruszki Iván legénybúcsúja szintén búsongósra sikerült. Az orosz tisztek melankolikusan lődöztek a plafonba és balalajkadalokat énekeltek, a lányok kipúderezték és beillatosították magukat, a Madám zongorázott és pezsgőt bontott, Ruszki Iván kettétört egy szív alakú mézeskalácsot, s darabjait Dudinak és Cicának adta, akik könnyekkel küszködve kézen fogták Ruszki Ivánt, s úgy mentek vele a szobába, ezúttal mindketten egyszerre.

 

 

© 2006 PETAR MILOŠEVIĆ