Start   Foto  │  Kritike  │  Link

 

Adatok

Szerző

Írások


 

London, Pomáz

 

Szabó Béla százados azt mondta, hogy értékeli a fiatalember humorát. (Ez a félpuha diktatúra ideje az 1970-és évek derekán, amikor már nem mindig elvtársazták le egymást az emberek.) Nagyon vicces, ahogy Icsvics megjátssza a hülyét. S persze agyafúrt is, mert evvel próbálja kendőzni, hogy a rendőrséget nézi hülyének.

Valóban azt hitte, hogy kezébe nyomják az útlevelet, s kimennek a Ferihegyre integetni és elénekelni az Istennyilát?

Icsvics ekkor még biztosra vette, hogy útlevéllel a zsebében fogja elhagyni az irodát, s fél szemmel azt leste, hol lapul az okmány, így nem figyelt a százados szavaira, s nem is értette a kérdés végi, allegóriába csapó metaforát: mert a kérdés azt jelentette, hogy Icsvics tényleg azt hitte-e, hogy kiengedik őt Londonba – megnősülni. (Világosabb lett volna a célzás, ha Szabó Béla el is énekli az Istennyilát.)

A százados jellegzetes szocialista típusú irodai íróasztal mögött ült kopaszon, mint a feje fölött jellegzetesen lógó Lenin.

Mindketten fölényesen mosolyogtak, amikor Icsvics bizonygatni kezdte, hogy esze ágában sincs megnősülni, főleg nem Londonban, mert akkor ott kellene maradnia az asszony nyakán, ami képtelenség, hiszen az áprilisi tavaszi szünetre kérte az útlevelet, júniusban viszont államvizsga. Nincs az a hülye, aki ilyenkor dobbant, világította meg az összefüggést, de Szabó Béla százados legyintett: sokkal csalafintább szitákon is átlátott már ő. A fiatalember éppen azzal leplezte le szándékát, hogy túlbiztosította a tervet. Egy vérprofi az államvizsga másnapján akarna menni, mert az annyira gyanús, hogy teljesen nyilvánvalóvá teszi az ártatlanság tényének fennforgását.

Úgy tűnt, hogy ezzel el is dőlt a szócsata, ám Icsvics még nem játszotta ki az utolsó adut.

Nem hitte, hogy szükség lesz rá, közölte remegő hangon, ezért az útlevélkérő lapon elmulasztotta megemlíteni, hogy májusban jön a Knoflicsek.

– Á! Ó! A Knoflicsek! Akkor persze más a helyzet! Röpüljön csak Londonba, mint a páva, édes fiam.

Valami ilyesmi hangzott volna el a Csengery utcában, ha Szabó Béla százados tudja, ki az a Knoflicsek. Hogy a Knoflicsek a prágai filmakadémia – és a világ – legjobb operatőrtanára, s májusban egy hónapra Pestre jön vendégprofesszornak.

Ám tudatlanságában Szabó Béla százados Knoflicseket fonetikai gúnynak vélte, s ettől olyan lett a feje, mint a leninista cékla: kopasz és piros. Annyira kijött a sodrából, hogy a Materializmus és empíriokriticizmus szerzőjének képe alatt a Bibliát idézte: könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, hogynem az elvtársnak Londonba kijutni.

Icsvicsnek tátva maradt a szája: még a kötőszót is pontosan citálta a kopó! Keze a szocialista stílusú íróasztalon heverő dosszié fedelén nyugodott, amelyben Icsvics immár szertefoszlott reményei szerint a hőn áhított londoni útlevél lapulhatott volna. Kiderült, hogy a dossziéban másmilyen, bár szintén „hőn” típusú dokumentumok lapulnak. Icsvics hőn írott levelei. S a londoni lány hőn írott válaszai. Sűrű gépírásos másolatban, angol eredetiben és a rendőrségi fordító hiteles magyar tolmácsolásában.

*

A Santa Maria della Salute félhomályában ülve Icsvics már harmadik napja próbálta megérezni a bazilika rejtett dimenzióit, de azok némák maradtak. Már-már azt hitte, hogy dolgavégezetlenül kell hazatérnie Velencéből, amikor az utolsó napon meghallotta a hangot.

– Hello, I love you, won’t you tell me your name? – súgta valaki a háta mögött, az oszlop irányából.

Rögtön felfogta, mi van, de elhinni nem tudta.

Megfordult.

Az oszlop mögött ott állt a tizenhét éve nem látott nő.

Icsvics felismerte a szemét, melyben ugyanaz a könnyekkel küszködő mosoly bujkált, mint a hegyi vasútállomáson a Tátra havában, tizenhét éve, amikor elváltak.

Beckenbauer tudta olyan elegánsan továbbpöckölni a labdát, ahogyan Icsvics rúgta ki a padok közül a felegyenesedés közben leejtett fénymérőt. A kamerát viszont nem rugdoshatta („kurva drága”); kilépett a padból, s karjába zárta a nőt, aki egy pillanatra mintha elájult volna, rázuhant Icsvics vállára, de hirtelen feleszmélt, s a templom csöndjében elrebegte, hogy vigyázat, itt a férje.

My husband.

Icsvics valahol azt olvasta, hogy sorsdöntő pillanatokban az ember figyelmét mindig valami triviális apróság köti le; egy anyajegy a műtőorvos homlokán.

Így járt ő Mr. Twist khaki sortjával; ha a férfi, aki a Santa Maria della Salute oltára előtt kattogtatta a fényképezőgépét, normális hosszúnadrágot visel, Icsvics esetleg megroggyan lelkileg, s elkeseredésében a Canal Grandénak megy. Így azonban csak bámulta a leffegő rövidgatyát, s kis híján vigyorogni kezdett, de felülkerekedett benne a lelki finomság, ráérzett, hogy vihogása sértené az asszony hitvesi hiúságát, mert nem zárható ki, hogy a sortot ő vette a férjének. („Direkt égeti őt”, szárnyalt máris Icsvics fantáziája az eszményítés mentőkötele felé.)

*

Nem tudja elhinni, mondta Icsvics, hogy Twistné tizenhét éven át nem is sejtette, mi történt valójában.

Egymás vállára hajtott fejjel ültek másnap a Canal Grande partján, s nézték, hogyan táncol a templom a vízen a lábuk előtt, miközben hátukon érezték a fehér márványkolosszus árnyékát és a semmibe pergett tizenhét év súlyát.

– No. Nothing – suttogta az asszony Icsvics nyakába. Semmit sem írt neki erről. Egyszerűen nem jött több levél, tette hozzá. Hangjában nem volt szemrehányás, csak valami kérgesség; a megkövült erő, amely a tizenhét év elviseléséhez kellett.

Icsvics érezte, hogy e jól megőrzött, betemetett bánathoz képest, melynek másik felét ő őrzi magában, az útlevélsztori ostobán hangzana. Nem kapott útlevelet! Hát aztán? Jöhetett volna a drótón át, mint annyian. Vagy átúszhatta volna az Adriát, mondjuk Dubrovniknál. Itt áll a túlparton Velence.

Ő azonban megsértődött! Hogyhogy nem mehet, ahová akar? Úgy viselkedett, mint a katonaságnál, ahol az első adandó alkalommal kimenőt kért, de miután nem kapott, mert a lőgyakorlaton nem találta el a céltáblát sem, soha többé nem kért semmit, tizenegy hónapig nem hagyta el a laktanyát, hogy megnézze a kisváros múzeumát, és körbehányja a helyi Kossuth-szobrot. (Legalább nem blamálta magát a bokán felül érő kimenőnadrággal és a csúzlis nyakkendővel.) De Twistné előtt ezzel sem érvelhetett; azt se tudja, ki volt Kossuth.

*

Napközben London utcáin bolyongott, éjszaka tizenhét évnyi lemaradást kellett pótolni: nem csoda, hogy reggel képtelen volt kipattanni az ágyból; a párna alá fúrta a fejét, s szétterpesztetett lábujjakkal tartott kontrát a paplannak, melyet az asszony szintén lábbal igyekezett lehántani magukról.

Az emeletről gyerekszó és mezítlábas caplatás hallatszott.

Icsvics az ágy alá tendált, de Twistné a gardróbszekrénybe tuszkolta a női ruhák közé, ahol nem lógtak a pofájába Mr. Twist öltönypantallói, s Icsvics fetisiszta módon szoknyába temetett arccal édes utóálomba szenderült e kissé kényelmetlen, de kulturális vonatkozásokban gazdag, a reneszánsz vidám korát idéző helyzetben.

*

„Mit lehet mondani egy nő férjének, fejünkön a nő szoknyájával?”, tépelődött Icsvics Twistné kasmírszoknyájával a fején.

Mint a kakukk az órából, úgy vágódott ki a szekrényből a telefoncsörgésre.

– Hello, my chickabiddy – dorombolta az Óperencián túlról Mr. Twist.

– Pipikéd a nénikéd.

Sorry? – hüledezett Mr. Twist.

Icsvics – immár angolul – közölte, hogy a hívás téves, ez nem a baromfiintézet, hanem a magyar nagykövetség (hungarian embassy), azzal lecsapta a kagylót.

„Mégiscsak pofátlanság”, idézte egy kecskeméti kiképzőtiszt szókincséből. Mr. Twistről nem lehetne megmintázni a figyelmesség szobrát. „Ha New Yorkban éjszaka van, miért nem alszik, mint a hülye? Ha viszont nappal van, miért nem dolgozik, mint az állat? Elvégre kiküldetésben van. De lehet, hogy az ürge telefonbuzi, s otthon is a telefonszexet preferálja. „Lekaratézom, ha nem kefél rendesen, engem meg nem enged Pomázról odaférni a nőhöz.”

Mindenesetre szemétség a részéről: hogy jön ahhoz, hogy beletelefonálgasson az ő álmaiba? Ez akkor is bunkóság, ha az álmot Icsvics Mr. Twist ágyában, illetve szekrényében álmodja.

Erről eszébe jutott az öltözködés, arról meg a cipő, amely feltörte a lábát. Mi lenne, ha megkukkantaná Mr. Twist csukáit? Kérdés persze, mennyire bízhat e téren az asszonyban.

„Remélem, nem a Chaplinhez ment férjhez.”

Reménye igazolódott; ismét bebizonyosodott, hogy számíthat a nőre: Twistné olyan férjet választott, aki kényelmes lábbelit hord. Még lúdtalpbetétet sem visel. Icsvics kezdte megérteni az asszonyt, hogy hozzáment, ha már őhozzá nem mehetett. „Talán nem gombás a lába”, fokozta az eszményítést, amikor fölpróbálta Mr. Twist kirándulószandálját. Jól állt neki, még így nadrág és gatya nélkül is; úgy festett benne, mint egy kényes talpú nudista az Omszki tó partján.

*

Lord Charlton azonnal kiszúrta Icsvics elegáns szandálját: üde színfolt a szmokingok és lakkcipők között a londoni Királyi Intézet dísztermében a környezetvédelmi kiállítás megnyitóján.

Twistné külföldi vendégként mutatta be őt a lordnak, majd a poszteréhez sietett, hogy válaszoljon az érdeklődők kérdéseire, Lord Charlton pedig a vén arisztokratákra jellemző nyers közvetlenséggel kancsalított Icsvics válla fölött az elringó nőalak után, s a férfiak közti bizalmasság hangján megjegyezte, hogy a tudósasszony kutatási területe – a szerelem és az érzelmek biokémiai alapjai – méltán izgatja a tudósvilágot, hiszen Freud szerint a kultúra elfojtott libidó.

– Pláne a tudomány! – harsogta a lord.

Szerinte sokan a mesterséges fenil-etil-amin előállításának lehetőségében bíznak, s csak néhányukat érdekli az, hogy mi köze ennek a környezetvédelemhez.

Szerencsére Icsvics hozzá tudott szólni a témához, mert Twistné még Velencében, a Santa Maria della Salute előtti lépcsőn mesélt neki a fenil-etil-amin nevű anyagról, melynek koncentrációja a szerelmes ember szervezetében úgy felszökik, mint néha a cukorszint. Ez azonban csupán néhány évig tart, mert így örököltük az ősidőkből, amikor az ősemberpárok annyi ideig maradtak együtt, amíg az utód felcseperedett; ekkor a szülők szétváltak, s új partnert kerestek. Ezért esik a házasságok válsága és a válások zöme ma is a harmadik-negyedik évre; eddig tart a fenil-etil-amin okozta eufória, utána a szervezet hozzászokik, és oda a varázs, összegezte Twistné, miközben úgy bújt Icsvics nyakába, hogy annak fülén akkora feniletilamin-fellegek lövelltek ki, hogy eltakarták a hátuk mögött tornyosuló templomot.

*

Lord Charltonra a külföldi kolléga szakterülete után érdeklődött, s Icsvics bevallotta, hogy a városi környezet természetes védelmével foglalkozik. Az a jelszava, hogy legyünk természetesek, s ne szégyelljünk a parkokban hányni, mondta, és Lord Charltont hozta fel példának. Tegyük fel, hogy a lord betintázik, igen, itt a kiállításon; ne mondja, hogy nincs pénze piára. Mármost mi lenne jobb a lord szerint: ha durung módra belehányna a hölgy dekoltázsába (mutatta, melyikébe s hová), vagy ha lenne benne annyi civilizáció, hogy lerohanjon okádni a parkba?

Lord Charlton udvariasan beleélte magát a helyzetbe, majd megkérdezte, Icsvics melyik országot képviseli e nézeteivel.

– Á! Hungary?

Hiszen ez nagyszerű. A lord sokat olvasott az ottani atomerőműről; tetszik neki a neve: Pax! Egy atomerőmű, amely a béke nevét viseli!

Sajnos Icsvicsnek ki kellett ábrándítania a Charltont. Elárulta neki, hogy Magyarország nem atomnagyhatalom, hanem vízi. Ez földrajzi adottságaiból következik: az ország a Kárpát-medence mélyén fekszik, minden összefolyik benne. Az egész környék szennyvize. Itt él a híres atomponty. Valamint a bús-nagymarosi betonharcsa. S kedvezően hat az állomány bővülésére a délszláv szomszédság; fogtak már elcsellengett csetnikcápát és usztasakeszeget. Ezek ragadozók.

Odáig fajultak a dolgok, hogy a medence fenekén élő magyarok már alig isznak vizet. Pedig szeretnek inni.

Well. No problem – heherészett érteni vélve a lord a célzást, és a büfére mutatott.

Az angolosan csúf zsúrkisasszony a tikettet kérte. Ilyen smucigság a pomázi téesz zárszámadási bankettjén se volt, gondolta Icsvics: Kovilyka nagyi legendákat mesél az ingyen pacalról a Bikában.

Icsvics érezte, hogy hoppon fog maradni.

Pedig látta, hogy kaviáros szendvics is van, s ő még sohasem evett kaviárt!

Barátságos könyökbökést helyezett el a lord pocakján, jelezve, hogy a Charlton a haverja, de a szörnyű büfésnő hajthatatlannak bizonyult.

Ám amikor már minden veszni látszott, Icsvics jól ismert melegséget érzett a tarkóján, miközben tenyerébe egy kartonlap csúszott valahonnan. A tikett! – nézett hátra hálásan Twistné mosolygó szemébe, aztán diadalittasan adta át a jegyet, s mit sem törődve a kellemetlen büfésnő most meg holmi mennyiségtani megjegyzéseivel, egy egész focicsapatnak való szendvicshegyet pakolt a kartontálcára, s az ablakmélyedésbe húzódva falni kezdett.

Twistné csatlakozott hozzá, de (?) Icsvics úgy fordította a tálcát, hogy a másik kaviáros szendvics is neki maradjon. Ám az első falat után rádöbbent, hogy a kaviár nem más, mint az a fűrészpor ízű trutymó, amit Pomázon ikrának hívnak. Amit ő utál.

Előzékenyen visszafordította a tálcát, de Twistné már a száját törölte. Nem kér többet, különben sem szereti azt a fűrészpor ízű trutymót, de ha szeretné, akkor sem enné el Icsvics elől, akin látszik, hogy odavan érte. Nyilván ezen nőtt föl. Ezentúl majd azt kap reggelire, ígérte az áldott jó nő, azzal visszaviharzott a poszteréhez, ahol újabb érdeklődők várták a fenil-etil-amin házi előállítására vonatkozó izgága kérdéseikkel.

*

Turner Velence-képén a Santa Maria della Salute körvonalai sejlenek a Szent Márk tér felől nézve, s a Canal Grande fölött gomolygó szürkés-kék és pirosas-sárga ködben úgy látszik, mintha a kupolák is gomolyognának.

Icsvics a képet a londoni Tate Galériában látta meg.

Rögtön vett egy poszter méretű, bekeretezett reprodukciót, s vásárolt hozzá egy kampósszöget is.

Mivel a posztert meglepetésnek szánta, délelőtt kellett becsempésznie a lakásba; a bejárónőnek azt fogja mondani, hogy a képtárból küldték a megrendelt képpel.

Londonban a Flood Street délelőttönként csöndes és tiszta, mint ünnepkor a pomázi Kossuth Lajos utca. Amely most nagyon távolinak tűnt. Ott még manapság is látni lovas kocsit, bár nem olyan sűrűn, mint Icsvics gyerekkorában, amikor nagyapja hajtotta Paprikás nevű pónijukat; estelente a kocsmából hazamenet ostort pattogtatva és dajdajozva száguldott végig a falun.

Poszterével a hóna alatt a Flood Streetre érve Icsvics meglepődve pillantotta meg a ház előtt Twistné autóját. Otthon felejtett valamit?

A lakás ajtaja csak a harmadik csöngetésre nyílt ki.

A küszöbön egy férfi állt.

Icsvics meghökkent, mert irodalmi emlékei közt turkálva hiába keresett rá modellt, hogy a szerető kapja rajta a férjet.

Ám a férfi nem hasonlított a Velencében látott Mr. Twistre: nem viselt sortot, hanem jellegzetes angol fürdőköpenyt, s azt kérdezte, kit tetszik keresni.

Icsvics zavartan krákogott, s megkérdezte, itt lakik-e Shakespeare.

– Mr. William Shakespeare.

Jobb nem jutott az eszébe.

Mr. Shakespeare valami nagyon drámait készült mondani, de Icsvics visszanyervén lélekjelenlétét előkapta a videokamerát, és azt hazudta, hogy „kandi”. Egész idő alatt be volt kapcsolva, mondta, mire Mr. Shakespeare, mint a gúnár, kérte a felvétel megismétlését. Szeretne legalább megfésülködni.

Ám amíg a drámairodalom óriása sminkelt, Icsvics szökellve távozott a forgatás színhelyéről, és eltűnt a legközelebbi földalatti-megállóban.

*

Állt a fürdőkádban, melyben Twistné szokott lubickolni. Icsvics porcelánkádnak nézte: miért is ne, elvégre London az London. Nekik is van porcelánjuk Pomázon: a vasárnapi levesestál Kovilyka nagyi stafírungjából; abban szervírozzák a húslevest.

Ez a tál lebegett Icsvics szeme előtt, amíg zuhanyozás közben a Twist család fürdőkádjába vizelt. Innen a Temzébe folyik, onnan az Északi-tengerbe, végül az Óperenciába. Így jut el az ér az óceánig, gondolta költőien. („Nyilván Ady is brunyált a kádba Párizsban.”)

Reggelizés közben rájött, hogy ősi földet tapos. Méghozzá Mr. Twist szandáljában! Az ősiség nem a pomázi föld privilégiuma. Ezt a londoni házat is ősök építették, padlója alatt ősi földmolekulák nyugszanak, mint a magyar föld molekulái, melyeken a törökök elől menekülő szerbek emeltek maguknak házat.

„Szerb föld, magyar föld, török föld, angol föld, ugyanaz a föld”, gondolta Icsvics a szobába futván, ahol csörgött a telefon: biztos megint a Twist lesz az („nagy tahó lehet, ha nem tudja, hogy az asszony ilyenkor már gályázik”). De nem a férj okvetetlenkedett, hanem Twistné aggódott, hogy Icsvics elaludt a szekrényben, pedig csipkednie kell magát, mert mindjárt jön a házvezetőnő.

Icsvics dohogott: kapkodás a fejlett Nyugaton?

S hol az angol hidegvér?

Mint a szél kergette felhők, úgy foszlottak szét a legendák a valóság csapásai alatt.

*

Tűzpiros hajfestéket, néhány csomag teát s egy-két hangkazettát pakolt a hátizsákjába; mindössze ennyit visz haza Londonból: ajándékok Deszánkának és saját magának.

Amióta Jugóban kitört a balhé, naponta felhívta az unokahúgát, s tudakolta, mi az, amit leginkább nélkülöznek, mit küldjön a Babával, ám Deszánka dacosan hajtogatta, hogy nem kell semmi, ellesznek valahogy. (Egyedül nevelte kilencéves fiát Újvidéken.)

Icsvics az 1960-as években Deszánkától kapott farmernadrágokat és beatmagazinokat emlegette, de azt a választ kapta, hogy nyilván kiszámolta, hány deka trappista sajtot ér egy Jimi Hendrix-poszter. Végül, belátván, hogy Icsvics nem fog leszállni róla, Deszánka mégis kinyögte, mit szeretne.

– Piros hajfestéket. Ha lehet, tűzpirost.

Icsvics nem is próbálkozott a pomázi vas- és festékboltban: nyugaton még mindig jobb cuccok vannak.

Igen ám, de hogy mondják angolul, hogy tűzpiros?

Twistnével nem tanácskozhatta meg, mert az asszony nyilván nem hinné el, hogy Icsvics az unokahúgának akar hajfestéket venni, azt meg nem hazudhatja, hogy saját magának kell. Twistné toleráns nő, de nem vak.

Bement egy jellegzetes londoni háztartási boltba, és hajmosó mozdulatokkal mutatta, mit szeretne, mire kitettek elé egy csomag tetűport. Erre gyufát gyújtott, és a fejéhez emelte, mire jött a poroltó stb.

Rájött, hogy a „festés” fogalmát kell kidomborítania, ezért a haját cibálva megemlítette Picassót, mire egy ízléses parókát mutattak neki.

A műhaj segítségével végre sikerült szemléltetnie a hajfestést, és az eladó nejénél leesett a tantusz:

– Ó! Flaming red, flame-coloured! – Lángvörös hajfesték! Mért nem ezzel kezdte? Már megijedtek, hogy fel akarja gyújtani a boltot. Azt hitték, ő a londoni gyújtogató.

Kárpótlásul az okozott ijedtségért, Icsvics kért egy csomag foszforeszkáló port is. Ezt már angolos hidegvérrel tették ki a pultra; ha lángvörösre festi a haját, egy kis fluoreszkálás már nem fog számítani.

Nem tudhatták e hideg népek, hogy a csillámló port Icsvics a Tate Galériában vásárolt velencei poszter keretére akarja ragasztózni, hadd villogjon éjszaka a Twist házaspár hálószobájában.

*

Másnap tett egy utolsó kört a földalattin, fizetett egy italt az ismerősöknek a kocsmában, aztán kiment a Hyde Parkba, és elköszönt az öreg hippitől, aki tarka rongyokba öltözve szívta a marihuánát. Az egyik üres nyugágyon egy ottfelejtett kendő hevert; Icsvics elprivatizálta, és a nyakába kötötte; így tért haza – haza (!?) – a Flood Streetre, Twistné karjaiba.

Szótlanul ültek a gyertyafényben egymás vállára hajtott fejjel, aztán bementek a hálószobába, ahol Twistné meglepetten kiáltott fel, amikor az ággyal szemközt meglátta Velencét.

Fluoreszkáló keretben a Santa Maria della Salute sziluettje derengett a ködön át. Nézték a képet, aztán kézen fogva elindultak, s a templom kupolája fölött kiléptek a csillagok közé.

*

Szent György-nap éjén Pomázon állt a bál. A búcsú napján eljött mindenki, az itteniek és a környékbeliek, Szentendréről, Kalászról, Csobánkáról, szólt a csimpolya, a dínomdánom.

Pedig fennállt a veszély, hogy nem lesz bál, mert a pomázi szerb közösség vezetői úgy vélték, hogy nem kellene vigadni, mikor a délszláv frontokon dúl a háború, százezrek menekülnek otthonaikból, s éheznek az emberek.

Ráadásul itt a gyász Csuri úr halála miatt, kinek sírján éppen csak hogy kisarjadt a fű.

Nevéhez méltóan, Csuri úr a levegőben halt meg, mint a madár, repülőgép-szerencsétlenségben. Valami zenei motívum nyomába eredt a Szentföldre, s a gépet lelőtték vagy felrobbantották; sohasem derült ki, mi történt, mint ahogy földi maradványokat sem találtak az áldozatok után. Csuri úr jelképes sírjába csak a furulyáját helyezték örök nyugalomba.

Végül mégis felülkerekedett a kultúraféltés szempontja. Főleg a tamburazenekar tagjai érveltek azzal, hogy a búcsú ősi szokás, a nemzeti identitás manifesztációja, a templom és a mise mellett az egyetlen mód, melyen a magyarországi szerbek öntudata nyilvánosan ki tud fejeződni. Eláshatják magukat, ha lemondanak ősi hagyományaik ápolásáról, s különben is, ha tehetné, maga Csuri úr lenne az első, aki arra szavazna, hogy muzsikaszóval gyászolják a halálát. Ami pedig a délszláv háborút illeti, azok ott, ahogy nekidurálták magukat, egyhamar nem fogják abbahagyni; addigra a pomázi szerbek ki is halhatnak, főleg, ha elhanyagolják a búcsút. Viszont kitehetnek egy adománygyűjtő dobozt a zenekar elé, s a bedobált pénzből élelmet és gyógyszert küldhetnek a rászorulóknak.

Lelkiismeretük és öntudatuk egyensúlyba billentése után már csak azt latolgatták, fog-e Icsvics idén is rockizni – kukunyestyére. E bravúr alapját az képezte, hogy a kukunyestye a kólónak egy tüzes változata, tehát ütemileg valóban értelmezhető rock and rollnak.

– Kompatibilitás – ezt felelte Icsvics Vaklármának, aki szerint a népiesített rocki anakronizmus. Vaklármának ez volt a véleménye a békeidőkben, aztán amikor a délszláv kazal lángra kapott, módosította a kifogásokat. Ettől kezdve a kukunyestye rock and rollosítása egyenlő lett a nemzeti büszkeség lábbal tiprásával és a néphagyományok kifigurázásával.

– És melyik figura tetszett? A rongyláb?

– Az, amikor majdnem összeestél? – folyt bele a diskurzusba a Hosszú Szávó, aki Vaklármával ellentétben nemcsak hallotta, hanem látta is, mit művel Icsvics a művház parkettján.

Ezen a György-napon azonban nem perdült táncra; kamerával a vállán kacsázott a kólózók és az asztalok között, egyik helyről a másikra ment, s mindenkivel koccintott, mintha búcsúzkodna. Váltott néhány szót az emberekkel, sutyorogva, közel hajolva, mintha konspirálna, mintha szervezkedne.

Végül, amikor a Hold még magasan sütött a Kő-hegy fölött, vett a büfében egy üveg rumot. Tekintetét Lauda Jóskára, a pomázi tanács majd önkormányzat sofőrjére vetette, aki igenlően pislantott: a művház előtt ott áll a fekete Volga. Úgy surrant oda, mint a lopódzó fekete macska.

Icsvics intett a zenekarnak, s betuszkolódtak a kocsiba.

– A temetőbe, Csuri úr sírjához – mondta Icsvics halkan Laudának.

Mint a gondola a Canal Grande hullámain, úgy bucskázott végig Pomázon a fekete Volga a ráömlő holdfényben. Csomagtartójából evezőrúdként meredezett a nagybőgő nyaka, ferdén a füstös ezüstködben, mert a nagybőgős a csomagtartóban kuporgott és cigarettázott.

Lassan mentek, mint a halottaskocsi, utánuk a búcsús gyülekezet. A temető bejáratánál leparkoltak, Lauda Jóska Csuri úr sírjára irányította a fényszórót, a Volga utasai kikászálódtak a hangszerekkel, és elindultak a sírok felé.

Icsvics ment elől az üveg rummal, mögötte a Hosszú Szávó a Vaklárma kezével a vállán, aki peckesen, bár itt-ott bukdácsolva lépkedett a sírhalmokon, utánuk libasorban vonult a zenekar, elöl a furulyás, hátul a nagybőgős, végül a pomázi és környékbeli, szentendrei, kalászi, csobánkai szerbek.

Csuri úr sírjához érve Icsvics megvárta, amíg a többiek felzárkóznak és elhelyezkednek körben a sírok és az akácfák között, aztán intett a zenekarnak:

– A Nizámi búcsúdal-t.

Vaklárma felhorkant:

– Nálunk a síroknál nem szokás zenélni.

– De ebben a sírban nincs senki. Csak Csuri úr furulyája.

– Meg a lelke – makacskodott Vaklárma.

– Ne szívass. A lelke odafönn van – intette le Icsvics, és a zenekar rázendített.

Szólt a muzulmán kesergő, Vaklárma repülőgépnéző mozdulattal magasba emelte a fejét, arccal az égnek, Icsvics pedig letekerte a kupakot, és a rumosüveg elindult a sír mellett körbe.

 

 

© 2006 PETAR MILOŠEVIĆ