Start    Foto  │  Kritike  │  Link

 

Adatok

Szerző

Írások


 

 

Napló

 

(2003)

Bevinném-e a klinikára, kérdezi apám; időszerű a szokásos szívkontroll.

Mehetünk, mondom, csak ne 10-én. Bólint, azt hiszi, vizsgáztatok, én meg ráhagyom: minek idegesítsem azzal, hogy január 10-én magam is kórházba megyek: bedugnak a konnektorba, és – remélhetőleg – helyrebillentik a szívritmusomat. Zenész család vagyunk.

Zötyögünk a hólepte budai hegyekben a szívklinika felé; a hatalmas épület „A varázshegy”-et juttatja eszembe, de csak kívülről: belül le van robbanva, kopott és ósdi, semmi halálpátosz. Még a nővérkék is pátoszmentesek: egyik sem indulhatna a „Topmodell leszek”-ben..

Hazafelé menet óvatosan fékezek a meredek utcán, melyet fenyők szegélyeznek: behavazott karácsonyfák, alattunk lassan emelkedik Budapest képe a szélvédő keretében.

– Elég jól néz ki – mondja a fater.

– Aha. Csak egy kicsit duci.

– Budapest?

– Nem. A doktornő.

– Á, hagyjad.

– Miért, mint mondott?

– A régi nóta. Szívkoszorú, érelmeszesedés. Műteni kellene, de az én koromban kétes. Gondoljam meg tavaszig. A gyógyszer ugyanaz.

– És az izzadásod?

– Valami gyulladás. Elküldött röntgenre.

Nézi a panorámát, melybe úgy süllyedünk, mintha kötélpályán ereszkednénk; látom, nyomasztja valami, még a vezetésbe se dumál bele.

Kérdem, mit fog mondani tavasszal a doktornőnek (aki tavaszig leadhat néhány kilót).

– Nem megyek kés alá. Dok traje nek laje – teszi hozzá ezt az általam még sosem hallott mondást, melyet nem is tudok lefordítani (kb. annyit tesz, hogy hadd szóljon, amíg szól); nem tudom, a fater találta-e ki, vagy valami ősi duma. Nem firtatom; szívműtétről van szó, nem a szerb Kazinczy munkásságáról.

*

– Hogy van az öreged? – kérdezik a Hársfában, aztán megy tovább a duruzs: arról vitáznak, hogy vajon minek néztek bennünket hajdan a csehszlovák turistacsajok, amikor szerbül szólítottuk le őket: partizánnak vagy csetniknek?

– Szerintem hülyének, amikor rájöttek, hogy a temetőbe visszük őket tájat nézni. Éjszaka.

A keresztek közt öngyújtók fénye lobban, cigaretta parázslik. Az éjszakai HÉV utasai azt hihették, hogy a sírokból sugárzó túlvilági energiát látják (magyar X akták). Egy-egy bátrabb cseh bige dudorászni kezd (női Karel Gott), ám az ingó portékák tradicionális transzportőrje – a fuvaros Zsiga – csendre inti őket: kuss legyen, nehogy őseink, meghallván a nótát, kiugorjanak a sírból és csörögni kezdjenek a csontjaikkal, mert ez ütközik az ortodox regulával. (A csörgést a fuvaros Zsiga pantomimmel illusztrálta a holdfényben.)

A misztikus éjszakai hangulatot hanghatások fokozták: sóvár nyögetek, lónyerítésre emlékeztető kéjhangok, használati utasítások.

– Vedd le a gatyádat a nagyfater fejfájáról!

*

Utolsó emlékem az, hogy visszafelé kell számolnom száztól (azt hiszik, én vagyok a Pataki); szerencsére már kilencvenhétnél elaludtam és elhunytam.

Kissé meglepett a fordulat. Igaz, figyelmeztettek rá, hogy minden műtétnél van 3% rizikó. De direkt rákérdeztem, hogy a doki meddig jutott az előző kilencvenhét esetben. Úgy látszik, mégsem én vagyok a Pataki.

Semmi kétség, feldobtam a bakancsot. Ilyen dudái csak angyaloknak vannak. (Hajszálra, mint a barokk templomokban.)

Ám úgy látszik, a muzulmán részlegre kerültem, mert az angyal fátylat visel. A rongy mögül les diónyi nagyságú, mandulaformájú, kökényszínű szemével. Angyali hangon közli, hogy amint kiveszi az infúziómat, máris mehetik haza.

– Inkább maradnék – suttogom az altatógáz mámorában, mire a két hatalmas szempár döbbenten kiguvad:

– De hát miért?

– A maga szép szeméért.

Nevet, de fél óra múlva valóban hazazavar, ráadásul nem fogadja el hálám szerény jelét, pedig a borítékra ráírtam a telefonszámomat is.

Másnap tehát én hívom a kórházat:

– Halló, kardiológia? Nem tudom a nevét… Kökényszínű mandula… Nem, nem a zöldségest hívtam… Muzulmán fátyol… Isztambulba? Hülye maga, bazmeg?… A rendőrséget?… Terroristák?… Én? Maga menjen a búsba, kisapám stb.

*

Le kéne fejteni a bort, mondja a fater, de előtte még elmegy a röntgenre. Aztán itt ez a kitüntetés: plecsnit kapott mint a magyarországi szerb pedagógusok nagy öregje, de nincs kedve elmenni az ünnepségre, ugorjak el és vegyem át a nevében. Vagy küldjék ki postán. Bár esetleg, ha mind a hárman, úgy érti, hogy ő meg én meg a fiam… akkor talán nekidurálná magát.

– Mikor indulunk? – kérdezem az ifjú zenész nevében is; biztosan megteszi a nagyfaterjának. Pláne, ha lesz csevapcsicsa is. (Lesz.)

Parkolóhely persze óne, kiteszem őket a kapu előtt, elviszem a kocsit az egyetem udvarába, majd visszasétálok. Közben megnőttem, vagy mi. Illetve a hidegben összement a kabátom. Könyékig ér az ujja, a háta szétreped; semmi kétség: a fater józsija! Ő az enyémet vette ki, mikor kiszállt; az ünnepi közönség meg az képzelte, hogy megjött a püspök.

Kísértetként suhanok át a városon, a kabátot lepedőként fogva össze magam előtt; a nők kíváncsian méregetnek: vajon mikor… (és minek)?

Nagyban megy a buli, mire a hátsó sorba furakszom; az újságíró haverokkal vihogunk, a himnusz alatt a tornatanárnő darázsderekát szemrevételezzük.

Átadják a kitüntetést, a fater – nem hiszek a fülemnek: hiszen előzetesen aggódott, kell-e szónokolni, de mondtam neki, hogy isten őrizz, a tömeg alig várja, hogy tódulhasson a büfébe, erre, tessék – kikapja a mikrofont a díjátadó csávó kezéből, és lenyom egy dumát: hogy íme, azoktól, akiknek egykor ő osztogatta az iskolai érdemjegyeket, most ő kapott egy szép érdemjegyet.

A műsor végén szemével engem keres: menne már, az ifjú zenész viszont a cse­vap­csi­csa iránt érdeklődik. Mondom, elszaladok a kocsiért, addig kajáljanak, aztán várjanak a bejáratnál, de a fater ingatja a fejét: jönnek ők is, jót fog tenni a friss levegő.

Elosztozunk a kabátokon, aztán megyünk. Téli séta a pesti belvárosban.

Faternak az utolsó.

*

Másnap halt meg, a villamoson. (Ment a rohadt röntgenbe.)

Évtizedeken át utazott ugyanazon a járaton nap mint nap. Aztán nyugdíjba menvén lehorgonyzott Kalászon, a faluban, melyből származott. De az ördög végül eljött a jussáért, apámat utolsó napján még egyszer berángatta a városba, s végigfurikáztatta a régi útvonalon.

*

A szerelvényt mellékvágányra állítják. Döcög az üres villamos apám holttestével az Árpád-hídon át, egészen a Népstadionig.

Várjuk a halottaskocsit. Kétségbeesetten toporgó anyámat támogatva, gyönyörködni vagyok képes a dolgok logikájában: apám fiatal tanítóként Medinán a helyi focicsapat balösszekötőjeként rohangált a pályán 10-es mezben, éppúgy, mint Puskás Öcsi, akit jó néhányszor látott itt a Népstadionban, melynek tövében utolsó pesti útján kikötött. A hatalmas reflektorok óriási pálmafákként bólogatnak felénk borongósan.

*

Az egyetemre menet naponta átkelek a hídon. A városban egyre több az olyan hely, melyhez valakimnek a halála fűződik

*

– Holnap temetés, menj, aludd ki magad – mondom a fiamnak (atyai bunkó).

Halkan feleli: – Nem tudok aludni. Látom a Dedát.

*

Szerintem apám mégiscsak értesült a szívzűrömről. Ezért sietett. Számtantanár volt, kiszámolta az egy családra eső szívhalálok időarányos valószínűségét. Ezért cserélte össze a kabátjainkat is. A matekot megtámogatta egy kis hókuszpókusszal.

*

Virrasztás (a romák virrasztalásnak is mondják); eljött az egész falu, a Tibi meg a Bandi sutyorognak, illik-e fényképezni. Ki tudja, mikor lesznek megint így együtt.

– Soha – mondom nekik. – Valaki már nem lesz itt. Gyerünk, nyomjátok.

*

Viszem a ruhát a bonctaniba; ing, öltöny stb. Anyám hajtogat, csomagol, látom, valamit manipulál. Végül kinyögi.

– A gyerek berakott valamit a zakó zsebébe. Nem akarja megmondani, mi az. Megnézhetnéd…

Elharapja a szót, tudja, hogy pipa vagyok az ilyenre: én sem szerettem, ha kutakodott a cuccaimban. (A cigit kereste mindig.)

Pedig engem is fúr a kíváncsiság; legalább barkochbázhatnék: tárgy, fogalom (levél)…? Sohasem fogom megtudni.

Az én levelem is elveszett, amit a fiamnak írtam a születése éjjelén, részegen, mámorosan, azzal a céllal, hogy a tizennyolcadik születésnapján átadom neki, felbontatlanul. Biztosan tudom, hogy megírtam és leragasztottam, de aztán úgy eldugtam, hogy soha többé nem találtam meg. Talán jobb is így: ki tudja, mit hordtam össze, részegen, mámorosan – gondolom néha, nem őszintén, hamisan, önbecsapósan.

*

Az apám halála és temetése közötti napokban másképpen viselkedünk egymással, mint azelőtt: nyíltabbak lettünk. Nem emlékszem rá, mikor kérdeztem meg azelőtt anyámat, „hogyan érzi magát”, s nem olyan értelemben, hogy „mennyi a vérnyomása”, hanem hogy „szomorú-e” (vagy boldog). Most az ilyesmi könnyen megy. Mintha be lennénk rúgva.

*

Az egyik sírásó alig áll a lábán, tüsténkedik, pakolja a koszorúkat, eltemetne bárkit, ha megkérnénk; a csúszós talajon csetlik-botlik a koporsót cígölő srácok mögött; elegük lesz, míg átviszik a dombon; mögöttük csúszkálok, karomon anyámmal, fél szemem a koporsón, amely a vállakon imbolyog; más körülmények között odaszólnék nekik: „Jövök nektek egy korsó sörrel.” („Eggyel? Akkor letesszük…”)

Emlékszem, a fiam egyik gimnazista koncertjén apám söröket vitt az osztálytársak asztalához.

– Minket bezzeg üldöztél, ha a klotyóban cigiztünk – mondom neki.

– Akkor igazgatóhelyettes voltam. Most nyugdíjas vagyok.

*

Tavaly ősszel apám azzal állt elő, hogy tavasszal ő és az ifjú zenész „elugorhatnának” Párizsba. Látott valami hirdetést egy olcsó turista útról.

Azelőtt sohasem beszélt utazási tervekről; nem is igen utazott: néhány továbbképzés a jugó tengerparton, meg rokonlátogatások Újvidéken.

Most hirtelen – Párizs. Azt hiszem, ezért kellett meghalnia. Elvetette a sulykot. Ki a akart lépni a rászabott körből.

Nem tartom kizártnak, hogy az ifjú zenész repülőjegyet dugott a nagyapja zakózsebébe. Vagy egy képeslapot az Eiffel-toronnyal.

*

Maréknyi földet dobok a sírba, meg aprópénzt. (Találtam egy-két régi francia frankot, de dobok néhány eurót is.) A részeg sírásó előttem csámpázik, „kötényt” adok neki, mint Džajić a Vogstnak az 1976-os Ebén; emlékszem, apám felujjongott: ő is ilyet adott a tol­na­mö­zsi centerhalfnak!

*

Halotti tor, medinai pálinka és apám bora (mi lesz a szőlővel? – sopánkodik anyám), gulyásleves, beszélgetés, emlékek.

Popovics Gyuri szomorkásan mosolyog:

– Szegény apád most már föntről néz ránk. De onnan is mindig lesni fog bennünket…

– Az bebaszna – szalad ki a számon, aztán úgy teszek, mintha vicc lett volna. (Bár ez se nagy szám: vicceket mesélni apám halotti torán.)

Lásztity Péró mentőövet dob: szerinte szimbolikus, szép dolog, hogy apám az életműdíjat épp a halála előtti napon vette át, Rusz Milán pedig idézi apám szavait a díj átvétele után:

– Örülök, hogy nem poszthumusz – mondta apám a saját halotti torán, egy színész tolmácsolásában.

Ui. (2006 tavasza)

Múlt hetén elmentem megnézni a tüntető párizsi diákokat (1992-ben a belgrádiak oldalán is „küzdöttem”). Szent Mihály útján suhantam nesztelen, lelkemben égtek kis rőzse-dalok – az utcán meg a felborított autók. Megmutattam apámnak az Eiffel-tornyot, Ady szállodáját, stb., aztán hazajöttem, és elmeséltem a fiamnak.

 

 

© 2006 PETAR MILOŠEVIĆ