Start   Foto  │  Kritike  │  Link

 

Adatok

Szerző

Írások


 

 

Trükkregény

 

„A szó olyan, mint a nyíl: vagy talál, vagy célt téveszt”, idézte a mohikánok bölcsét a szerző.

Tudományos pózban ült az erkélyen, s a trükkregényről szóló tanulmánya szavait csiszolgatta vékony hegyű filctollal, miközben várta, hogy Alina kihozza a teát.

Kinti teázóhokedlijükön egy elegánsan oxidálódott réztálca állt, rajta két porceláncsésze, melyek egymásra fordítva homokórát formáznának. Oldalukon rózsafüzérminta, belül meglepetésre (minek?) egy-egy rózsaszál; az egyik csészében piros, a másikban kék, ami privatizáció alapját képezhette volna, de nem képezte, mivel Alina asszony és a szerző a közös tulajdon bűvöletében éltek. (A belső virágszál egyébként is csak akkor látszik, ha a csésze üres, akkor viszont nem áll az érdekek vezérelte érdeklődés gyújtópontjában.)

*

Erkélyükről pompás kilátás nyílik a Római Birodalom aquincumi romjai melletti táborhelyre: a napszítta homok színét viselő négyemeletes lakóházak fölött leng kéklő lepedőként az ég, a házak közti folyosó végén a budai hegyek látszanak lógni, mint festmény a falon. A nap az ellenkező oldalról szórta most a fényét, a folyó felől, melyet innen nem lehet látni, de Alina és a szerző a keblükben érezték, hogy ott van.

*

Felolvasás közben a szerző fél szemmel a leírt, fél füllel az elhangzó szövegre figyelt, maradék fél szemével és fülével Alina asszony reakcióit leste.

S ha látta, hogy pofákat vág a nő, lecsapott a filctoll, s röpült ki a hülye mondat, kukába!

*

„Mialatt a szerző a számítógépnél bíbelődött a filctollas javítások átvitelével, Alina asszony elmosogatott”, ízlelgette a szerző a jól hangzó, bár utópisztikus mondatot.

Alina viszont úgy látta (a konyhából), hogy a „mosogatás”-motívum hangsúlyozása nem utópisztikus, hanem antifeminista elem. A szerző értetlenkedve kérdezte, hogy a mosogatás művészi visszatükrözése miért lenne antifeminizmus, mire az asszony furmányosan azt felelte, hogy nem a művészi visszatükrözésről, hanem magáról a mosogatásról van szó.

Nem mindegy: Lukács György vagy a konyharongy.

„Egyébként: parancsolj. Azt mondtad, szeretsz mosogatni.” „Szeretek is. Biztos sikerélmény.” „Viszont anyagi csőd. Már a teáscsésze szélét is megrágtad.”

*

Mióta számítógépet használ, a szerző tollal a kezében úgy érzi magát, mint a gyaloglásra kényszerült autós a visszapillantó-tükör segítsége nélkül. („A szembejövő nők szeme.” Ezt a módszert alkalmazza a szerző: az egyik nő szemében a másik után nő néz. „Szemedben tükröződik a másik nő fara.”)

*

Csiszolni a diskurzust azonban csak papíron és filctollal tudja. Imád az erkélyen ülni a rozzant nádszékben, melyet a Kinizsi utcában szedtek össze (éppen lomtalanításkor járván arra, talán moziban). Hazavitték, kádban megfürdették, s kitették az erkélyre. Stíluscsiszoló műhely.

Most azonban szorított az idő kapcája: a szerző másnap utazik a belgrádi konferenciára előadást tartani a trükkregényről. A kézirat ehhez képest még filctoll ejtette sebektől vérzik (piros tinta szolgál csiszolásra), a csiszolódás során további felkiáltó- s kérdőjelek rongálják a szöveg állagát, egyre megoldhatatlanabb feladat elé állítva a szerzőt, aki megfeszülvén az összpontosítástól, udvariatlanul érzéketlenné vált a külvilág iránt.

Pedig a csészék nem is egyformák!

Alina asszonynak aznap mégis azt kellett felírnia az Együttélés borzalmai című listára, hogy: „Felfetyelik bögrédből a teát.”

A borzalmak jegyzéke az elefántcsonttorony legkisebb szálájának ajtaján függ, ami az első bejegyzés keletkezésének körülményire utal: „Klotyóbeli olvasáskor rád oltják a villanyt.”

E pontot Alina annak idején azzal a szóbeli kommentárral egészítette ki, hogy ha ebben az elefántcsonttoronynak becézett barlangban egy őstulok élne, ennyi év alatt még annak is átfutott volna az agyán az ötlet, hogy szerelőt hívjon, ha már önkezűleg nem képes kicserélni a fürdőszoba és a vécé fordítva bekötött villanykapcsolóit, de a tulok szerző megesküdött, hogy a kapcsolókat gyárilag kötötték be rosszul, mire (de) Alina rámutatott, hogy nem ő volt az a málé, aki ilyen irracionális állapotban átvette a lakást.

A listán még efféle tételek állnak: „Kitépik a hajad.” „Gyomron rúgnak.” Ezek ártalmatlan ágybeli incidensekre vonatkoznak, de akadnak komolyabb szemrehányások is: „Föleszik előled a fagyit a mélyhűtőből.” Válasz: „S mi van az őszibarackbefőttel a spájzban?”

*

Miután végzett az Együttélés borzalmai frissítésével, Alina asszony újabb ibrik teát hozott a teraszra, ahol a szerző villámgyorsan elkapta a derekát. (Itt nem kell zárójelben hozzátenni, hogy az Alina asszonyét, mert se a terasznak, se a teának, se az ibriknek nincs dereka, saját dereka iránt pedig a szerző nem érez vonzalmat, s a veséje sem fáj.)

„Világosban tapogatózunk?”, kacarászott a nő ellenállást alig tanúsítva (könnyen beadta a derekát), rá se hederítve a Római Birodalom bámész lakosaira, kik esetleg kuksi-kuksi.

„Repülő csészealj”, kapta el az asszony a felborult csészét, mellyel ment az alja is, de csak a tálca széléig. Szerencsére, mert a kettőt egyszerre még Alina sem tudta volna lehúzni a levegőből, pedig ügyeske: pingpongban mindig megveri a szerzőt.

Őrá ezúttal nem lehetett számítani: egyik kezében papírok, a másikban a nő, szemében a szorongás: „Hogyan lesz ebből holnapra referát?” „Um.” „Tessék?” „Magyarul referátum.” „Tudom. De ezt a szart szerbül kell megírnom.” „Mondtam, hogy ülj le a géphez; rég gatyába ráztad volna a szöveget, ha nem tökölsz a filctollal. Ha tudnék szerbül, odaülnék, s azt mondanám, gyere, diktáld le nekem.” „Diktáld, diktáld. Aztán rohannál a klotyóba odavésni a borzalmakhoz, hogy egy diktátorral élsz.” „Miért, nem úgy van?”

*

A „trükkregény” kifejezést a szerző A szerb irodalom története (1998) című monográfiájában használta először, a posztmodern regény trükkös formájú változatait taglalva (s taglózva kissé).

Elégedetten ült eztán a babérjain. Főleg könyvének tömege töltötte el büszkeséggel: „másfél kiló szerb irodalom”, saccolgatta tenyerén a mű súlyát. Most azonban, hogy nyomdába kell adnia a szót, s így a realizmus forog kockán, átvitte a könyvet leméretni a közértbe, s azóta szerényebb húrokat penget: nyolcvan deka, szűken. „Habár ez sem kevés; a Lőkös Pista horvát irodalomtörténete alig fél kiló. Sajnos; mert így azzal fognak vádolni, hogy nemzeti önérzetből direkt írtam nyolcvan dekát. Ráadásul a közértben is hülyének néztek.”

*

Egy évvel a nyolcvandekás könyv megjelenése után érkezett a belgrádi egyetem meghívója a modern próza irányzatairól szóló konferenciára. Miközben hullottak a bombák.

Lázas szótármunka kezdődött a balkonon, ahonnan stikában megejtett lepillantások hulltak a szomszédasszonyra, aki babakocsiba szíjazott kisdedét szellőztetve napozott ledéren a kertben. (A Római Birodalomban füves előudvarok tartoznak a földszinti garzonokhoz.)

Minibusz!”, üdvözölte a szerző Alinát, aki meghökkenve állt meg az erkélyajtóban. „Krumplipaprikás”, tette hozzá a szerző, ám amikor ezzel sem érte el a kívánt hatást, egy újabb összetett szót kiáltott oda: „Szexbomba!”

Erre már a szomszédasszony is felkapta a fejét, de nem azért, mert magára vette a megállapítást (noha rendelkezett ilyen paraméterekkel), hanem hogy ujját szája elé tartva jelezze, ne lármázzanak már, hé, a kisbaba alszik.

Csakhogy a szerzőt már nem lehetett megállítani: „mikrofilm, popmuzsika, sportklub, reálpolitika”, olvasta a szerb szótárból a trükkregényhez („trikroman-hoz) hasonló szerkezetű összetett szavakat.

Mert erre vonatkozott a töprengés, a tépelődés, a hezitálás és a gyanakvással teli szótári firtatás: hogy a szó, mely magyarul mint a nyíl, hogyan repül szerbül.

*

„Marhapörkölt!”, kurjantotta zárszóként, s kirohant a konyhába („Marha! A pörkölt!”), s lekapta a födőt. A Római Birodalom légterébe illatfelhő szállt fel, amely első benyomásra kellemes ételszagnak tűnt, de hamar átadta a helyét a gyorsan illó alkohol illatának: szaftszaporítás vörösborral.

Trükkpörkölt?”, szaglászta Alina a lábost, melyet a szerző két tányérral a hóna alatt hozott bravúrosan a teraszra, teljesen felesleges kockázatot vállalva, mivel az evőeszközökért úgyis vissza kellett mennie. „Hozom én”, ajánlkozott Alina asszony, „csak mondd meg, mi kell: villa avagy kanál?”

Ezt a szerző máris zokon vette, úgy értelmezvén a kérdést, hogy „ki tudja, mit főztél”.

Aránylag jól tűrte az ilyen hátba szúrásokat a nő részéről, főleg hogy Alina asszony tüstént dicsérni kezdte a pörköltöt, különösen a húst, amely nem plöttyed szét, mint a poshadt naspolya, hanem kifejezetten sportos jellegű, jó erősen bele lehet harapni. „Szóval kemény?”, sértődött meg a pörkölt szerzője, ám Alina felvilágosította őt, hogy a vén marhának nem is szabad olyannak lennie, mint a zsenge pipinek. Kulináris értelemben sem. A szerző erre az istáp nélküli férfi keserveit panaszolta, akinek a sunyi trükkhentesek azt adnak, amit nem szégyellnek, mire Alina asszony elmondta, hogy az még nem lenne baj, hogy valaki cipőtalpat vesz húst helyett, csak akkor nem két liter vörösbort, hanem egy kis szódabikarbónát kell tenni a zaftba. „Attól a pörköltnek nem lesz olyan íze, mint a fröccsnek, viszont a hús megpuhul.”

*

Belgrádban a legjobb halászlét a Duna zimonyi (zemuni) oldalán ringó tutajokon lévő éttermekben főzik.

 A szerző barátja (s egyben könyveinek kiadója; s mégsem érdekbarát, mert a szerző nemhogy könyveket, de még házi feladatot sem igen írt, midőn már barátja volt a barátjának, aki) leette magát halászlével vagy halpaprikással (Zimonyban ezek összemosódó kategóriák). A szerző nagy erőfeszítéseket tett, hogy megfékezze szálkatapogatással szerencsére amúgy is elfoglalt nyelvét, melynek hegyén ott tolakodott a leevett nyári ing mellén éktelenkedő vörös folt látványának hatására született – de az évek óta háborúk szeleivel perzselt ország nemrég bombák sújtotta fővárosban bizonyára nem kívánatos – képzettársítás megfogalmazása, miszerint a szerző barátja (s egyben könyveinek stb.) úgy néz ki, mint akit mellbe lőttek.

Jebiga (bazmeg)”, sopánkodott a szerző barátja (s egyben könyveinek stb.), mikor a szerző lecövekelt tekintetétől vezérelve felfedezte ingén a makulát. „Most aztán úgy nézek ki, mint akit mellbe lőttek.”

„Jaj, jebiga, ti folyton csak a háborúról beszéltek?”

„Miféle háborúról? Az ingemről van szó. És a mosóporról, ami nincs.”

„Lám, hozhattam volna azt is.” A szerző csak téliszalámit és sajtot vitt. Meg egy karton cigarettát.

„Nem hoztál mosóport? Mindenki azt hoz, jebiga.”

„Pedig a mosóport nem lehet megenni, jebiga.”

„Te csak hiszed, jebiga.”

„Tessék, jebiga?”

„Bizony, jebiga.”

*

„Látod, itt vagy te”, mutatta barátjának (s egyben könyveinek stb.) a szerző A szerb irodalom történeté-ben azt a részt, ahol a barátját (s egyben könyveinek stb.) taglalja. Taglalatlan barátait kerülte; biztos meg fognak orrolni rá, hogy nem taglalta őket. De hát a könyv így is nyolcvan deka lett.

*

Belgrádban az egyetemen régi bútordarabok fogadták a szerzőt. Néhányan kissé rozogábbak lettek, mióta nem látta őket, de a Nemzetközi Szlavisztikai Központ irodájában az akták mellett (tehát még csak nem is úgy, hogy mögöttük dugiban, vagyis úgy, mint régen) ott állt a törkölypálinkás-üveg. Viszont sehol a Szvéto konyakja, vö. vinjak. „Már megittátok? Még csak tíz óra.” „A Szvéto meghalt leukémiában.” Tehát még csak nem is úgy, hogy vinjakban. De elment. Pedig ő nem is volt nagyon régi, csak bútordarab.

*

 „A maga előadása volt a legjobb: minden szót hallottam”, gratulált a szerzőnek egy vén professzorasszony az egyetem folyosóján, az ülésszak végén. Felolvasáskor a szerzőnek szerencséje volt, valaki végre becsukta az ablakot, megelégelvén a bezuhanó utcazajt, amely miatt az első három előadót egyáltalán nem lehetett érteni.

*

Na mi van, pipikém, hoztál slyivovicát?”, kérdezte a szerzőtől a nagy építész, aki ügyfélre várakozó pózban támaszkodott a Trevi-kút pultjánál. A kocsma a Római Birodalom keleti határán áll a fehér habot vető vízcsobogásnál: a Duna fölé nyúló terasz oszlopai között zubog a folyóba a szennyvízcsatorna.

A nagy építész kesergett: hazatérőben a horvátországi nyaralásból, Zágráb környékén megbüntette őt a rendőr. Ártatlanul!

„Nesze, olvasd el”, mutatott a szerzőnek egy cetlit. „Tudsz horvátul, vagy nem?”

„Szerbhorvát és magyar szakos a diplomám.”

„Akkor fordítsd le.”

„Záróvonal indokolatlan átlépésével okozott koccanásos közúti baleset okozásában vétkes.”

„Még hogy indokolatlan átlépés! Szemétség. A macskát nem írták bele?”

„De igen. Csakhogy nem macskát, hanem kandúrt írnak. Azt vallottad, hogy az árokból váratlanul kiszökkenő kandúr miatt rántottad félre a volánt, s törted össze a szembejövő Mazdát.”

„Persze hogy ezt vallottam, hiszen tényleg a macska volt a hibás.”

„Ismétlem: itt az áll, hogy kandúr. Egyébként honnan tudtad, hogy nem nőstény?”

„Nem tudtam. Azt hiszed, a skodri mogyoróit figyeltem, miközben összetörtem a kocsit?”

„Pedig itt kifejezetten kandúrt írnak. Nézd meg.”

Mint a varjú, ha örül, úgy károgott fel a nagy építész diadalittasan a szöveg láttán.

„Hiszen ide az van írva, hogy macska”, bökött az ujjával a papírra: „kada je ugledao mačka.”

 „Igen, de ez tárgyeset, melynek alanyesete csak mačak lehet, vagyis kandúr.”

„De a macskát horvátul ugyanúgy mondják, mint magyarul?”

„Vagy magyarul mondják ugyanúgy, mint horvátul. De csak a macskát. A kandúr talán magyar vívmány. Bár nem tudok róla, hogy a nőstény macskát dúrnak hívtuk. Talán még az Etelközben.”

„Ezt sem tudod? Hát akkor mit tanultatok ti az egyetemen, pipikém?”, csodálkozott a nagy építész stb.

 

 

© 2006 PETAR MILOŠEVIĆ