Start   │   Antológiák   │   Bibliográfia   │   Link  

 

BA

Vuk Karadžić

Njegoš

Radičević

Zmaj

Jakšić

Kostić

Ilić

*

Ignjatović

Marković

Glišić

Lazaraveć

Nušić

Domanović

Stanković

MA

Višnjić

Šantić

*

Atanacković

Veselinović

Ranković

Kočić

Ćorović

Sremac

Matavulj

Antológia

Poezija romantizma

Szakirodalom

Milosevits Péter:

A szerb irodalom rövid története

 


Milosevits Péter:

A szerb irodalom története,

Budapest, 1998.

(vonatkozó fejezetek)

 

Deretić, Jovan:

Istorija srpske književnosti

 

Skerlić, Jovan:

Istorija nove srpske književnosti,

Beograd, 1912. (vonatkozó fejezetek)

 

Realizam

Radoje Domanović

(1873–1908)

Satire
1897–1903

BA

StradijaKínlódia / részletek magyar fordításban

Kraljević Marko po drugi put među Srbima


MA

Razmišljanje jednog običnog srpskog vola
Danga
Vođa

x x x

Kínlódia

(Résztetek)

Hirtelen valami nesz ütötte meg a fülemet. A part mentén, nem messze tőlem, egy halászt pillantottam meg. Csónakja a parton vesztegelt, ő pedig hálóit foltozgatta. Gondolataiban elmerülve, eddig nem vettem észre. Hozzáléptem, és Isten nevében köszöntöttem.

Némán nézett rám, aztán hátat fordított, s tovább folytatta munkáját.

– Milyen ország az, a vízen túl? – kérdeztem, s türelmetlenségtől remegve vártam a választ.

Vállat vont, csodálkozva széttárta a karját, majd rám vetette tekintetét, és kibökte:

– Hát igen, ország az!

– Hogy hívják? – faggattam.

– Azt én nem tudom. Tudom, hogy ott egy ország van, de még nem érdeklődtem, hogy hívják.

– Te hová való vagy? – firtattam.

– Hát, ehol lakom, vagy félórányira. Itt is születtem.

Furcsa, de úgy látszik, hogy az mégsem őseim földje, nem az én hazám – gondoltam, és újra tudakoltam:

– Csakugyan nem tudsz arról az országról semmit? Híres az az ország valamiről?

A halász töprengett, letette a hálót, aztán mintha eszébe jutott volna valami. Hosszú hallgatás után megszólalt:

– Azt mondják, sok disznó van abban az országban.

– Csak disznairól híres az az ország? – kérdeztem elképedve.

– Van ott sok ostobaság is, de az engem éppenséggel nem érdekel! – mondta közönyösen, és tovább foltozta hálóját.

Nem volt világos a válasz, hát tovább faggattam: (443)

– Miféle ostobaság?

– Mindenféle – vetette oda a halász unottan, még ásított is

– Disznók és ostobaságok, mi?! Másról nem is tudsz?

– A disznókon kívül, azt mondják, van ott sok miniszter is, néhány nyugdíjban, néhány rendelkezési állományban, de azokat nem szállítják külföldre. Csak a disznókat viszik ki.

– – – –

Csodálkozva bámultak rám, én meg őket néztem szintén csodálkozva. Bármelyikre tekintek ugyanis, mindegyik mellét érdemrendek és kitüntetések díszítik. Ritka volt köztük a mindössze egy-két érdemrendet viselő szegény ember, de a többiek úgy tele voltak aggatva, hogy még az öltönyük sem látszott ki. Némelyeknek meg annyi volt belőle, hogy nem is a mellükön hordták, hanem kiskocsit húztak maguk után, amely meg volt rakva a különféle érdemekért kapott érmekkel, kitüntetésekkel, csillagokkal és hasonló csecsebecsékkel.

Alig bírtam mozogni a tolakodó kiválóságok között, akik körülzártak és majd elnyeltek tekintetükkel. Némelyek még civakodtak is miattam, és szemrehányással illették a hozzám közelebb állókat:

– Eleget bámulta már, engedjen minket is, hogy megnézzük.

Aki közelebb jutott hozzám, gyors kérdéseket tett föl, félve, hogy idő előtt eltaszítják tőlem.

Már untam az ismétlődő álmélkodó kérdéseket:

– Honnan jöttél? Egy érdemrended sincs?

– Nincs.

– Hány éves vagy?

– Hatvan.

– És még sincs érdemrended egy sem?

– Egy sem.

Harsány kiáltások hallatszottak a tömegből, akárcsak a vásáron, amikor a szörnyszülötteket mutogatják:

– Halljátok, emberek: hatvanéves, és egyetlen érdemrendje sincs!

Tülekedtek, lármáztak, zúgtak, mind erősebben tolongtak, a környező utcákból is özönlött a nép, és át akart törni a tömegen, (444) hogy lásson engem. Végül kitört a verekedés, és a rendőrség is beavatkozott.

Még a verekedés kezdete előtt kikérdeztem egyik-másikat, milyen érdemekért kapták a kitüntetéseket.

Az egyik azt mondta, hogy őt a haza ügyében szerzett kiváló érdemeiért és áldozatkészségéért tüntette ki a miniszter, mert nagy állami pénzeket kezelt egy teljes éven át, és ellenőrzéskor mindössze kétezer dinár hiánya volt. Jogosan kapta a kitüntetést, állították egyöntetűen, ugyanis az egész pénzt eltulajdoníthatta volna, de fennkölt jelleme és hazafisága megakadályozta ebben.

A másikat azért tüntették ki, mert egy hónapon át őrizte az állami raktárakat, s azok nem égtek le.

A harmadik meg azért kapott kitüntetést, mert ő volt az első, aki észrevette és megállapította azt az érdekes tényt, hogy a könyv szó elején K betű van, a végén pedig v betű.

Egy szakácsnőt érdemrenddel tüntettek ki, mert egy gazdag házban ötévi szolgálat alatt mindössze néhány ezüst- és aranyholmit lopott el.

Kitüntettek egy személyt azért, mert az ostoba szokásoktól eltérően, egy tetemesebb sikkasztás után nem követett el öngyilkosságot, hanem a bíróság előtt arcátlanul így kiáltott fel:

– Én csak tettekben alkalmaztam nézeteimet és szemléletemet. Ez az én világnézetem. Ha akarnak, ítélkezzenek fölöttem. Itt vagyok! (Itt egy lépést tett előre, és a mellét verte.)

Ez az ember a polgári bátorságért kapott érdemrendet, ha igaz. (Megérdemelte, az biztos!)

Egy bácsi kitüntetést kapott, mert megöregedett anélkül, hogy meghalt volna.

Egy kereskedőt kitüntettek, mert rossz búzát és egyebeket szállított az államnak, s alig fél év alatt dúsgazdag lett.

Egy gazdag örökös érdemrendet kapott, mert nem herdálta el örökségét, és öt dinárt adott jótékony célra.

De ki tudná mind észben tartani! A kérdezettek csak egy érdemrendjükről adtak fölvilágosítást, de valamennyit fölsorolni teljesen lehetetlen. (445)

– – –

Másnap a rendőrminisztert látogattam meg.

A minisztérium előtt komor tekintetű fegyveres legények tömege sorakozott, rosszkedvűek voltak, mert már két-három napig nem volt alkalmuk elpáholni a polgárokat, ahogy ez ebben a szigorúan alkotmányos országban szokás.

A folyosón és az előszobákban rengeteg ember gyűlt össze, a miniszterre várakoztak. Volt ott mindenféle ember. Jól öltözött, cilinderes férfiak, de kopott, rongyos alakok is, meg tarka egyenruhás férfiak, karddal az oldalukon, szép számban.

Nem jelentettem be magam rögtön a miniszternek, előbb beszélgetni akartam a várakozó emberekkel.

Egy fiatal, előkelő külsejű úriemberrel elegyedtem beszélgetésbe. Elmondta, hogy szolgálatba szeretne lépni a rendőrségnél.

– Ön, úgy látom, tanult ember, bizonyára rögtön fölveszik – vélekedtem.

Az ifjú összerezzent, és rettegve nézett körül, mintha attól tartana, hogy valaki esetleg meghallja megjegyzésemet. Látván, hogy a többiek egymással foglalkoznak, saját bajaikról beszélgetnek, föllélegzett, majd intett, hogy halkabban beszéljek, és óvatosan félrevont, minél messzebbre a többiektől.

– Ön is állásért jött? – kérdezte.

– Nem. Idegen vagyok. Világutazó. A miniszterrel szeretnék beszélni.

– Akkor hát ezért mondta hangosan, hogy mint tanult ember azonnal kaphatok állást az államnál! – súgta.

– Hát ezt nem szabad mondani?

– Szabad, de nekem árthat.

– Miért árthat? Nem értem.

– Nálunk ebben a szakmában nem tűrik a tanult embert. Jogi doktorátusom van, de titkolom, nem merem senkinek megmondani. Ha a miniszter megtudná, nem kapnék állást. Egy barátom, szintén diplomás, csak úgy kapott állást, hogy hatósági bizonyítvánnyal igazolta: soha életében nem tanult, és nem is akar tanulni. Így aztán kapott állást, mégpedig igen jót.

Még néhány emberrel beszélgettem, köztük egy egyenruhás hivatalnokkal is. Panaszkodott, hogy nem kapott fizetésemelést, holott öt ellenzéki embert sikerült hazaárulási pörbe kevernie. (446)

Igyekeztem megnyugtatni, hisz csakugyan szörnyű igazságtalanság érte.

Szót váltottam egy gazdag kereskedővel is, aki sokat mesélt múltjáról. Az egészből annyit jegyeztem meg, hogy néhány évvel ezelőtt vendéglője volt egy kisvárosban, de politizálás miatt pórul járt, s néhány száz dinárral megkárosították. Ám alig egy hónap múlva azonban, amikor az ő emberei jutottak kormányra, kitűnő megrendeléseket kapott, és nagy vagyont szerzett.

– Akkor azonban – folytatta a kereskedő – a kormány megbukott.

– És ön megint bajba került?

– Nem. Visszavonultam a politikai élettől. Anyagilag segítettem ugyan a pártlapunkat, de szavazni nem mentem, és a politikai életben sem szerepeltem. Részemről ennyi elég is. Mások annyit sem tettek... Belefáradtam a politizálásba. Minek törje magát az ember egy egész életen át! Most azért jöttem a miniszter úrhoz, hogy megkérjem, válasszon meg népképviselőnek a legközelebbi választásokon.

– Hiszen a képviselőt a nép választja.

– Hát, hogy is mondjam?... Igaz, hogy a nép választja, így hirdetik az alkotmányban, de rendszerint azt választják meg, akit a rendőrség akar.

Miután így elbeszélgettem a .várakozókkal, az irodaszolgához léptem, és megszólítottam:

– Szeretnék bejutni a miniszter úrhoz.

A szolga zordan, fölényes megvetéssel mordult rám:

– Várj! Nem látod, hányan várnak?!

– Külföldi vagyok, világutazó, nem érek rá! – mondtam udvariasan, és meghajoltam a szolga előtt.

A „külföldi” szónak megvolt a hatása. Eszeveszetten rohant a miniszter irodájába.

A miniszter kedvesen fogadott, hellyel kínált, miután természetesen előbb megmondtam, ki vagyok, és hogy hívnak.

Magas növésű, sovány ember volt a miniszter, durva, kegyetlen arcvonásai és visszataszító külseje ellenére iparkodott minél szívélyesebben viselkedni.

– Hogy tetszik önnek nálunk, uram? – kérdezte a miniszter hideg, színlelt mosollyal. (447)

Néhány bókot mondtam az országról és a népről, s hozzátettem:

– Különös elismerésemet kell kifejeznem e gyönyörű országnak bölcs és okos kormányzatáért. Szinte nem is tudom, hol kezdjem a csodálkozást!

– Hát lehetne jobb is, de megteszünk minden tőlünk telhetőt! – mondta kevélyen, s bókjaim láthatóan jólestek neki

– Nem, nem, miniszter úr, túlzás nélkül állítom, jobb már nem is lehet. A nép, mint látom, igen elégedett és boldog. Alig néhány nap alatt mennyi ünnepség és parádé!

– Igaza van, de ez a hangulat némileg az én érdemem is, mert a népnek adott és teljes mértékben biztosított szabadságjogok mellett sikerült az alkotmányba beiktatnom a következőket is: „Kínlódia valamennyi polgára köteles jókedvű és vidám lenni, minden fontos eseményt és a kormány minden cselekedetét köteles ujjongva üdvözölni küldöttségek és táviratok útján!"

– Értem, miniszter úr, de hogyan lehet ezt keresztülvinni?

– Nagyon könnyen, minthogy az ország törvényeit mindenki köteles betartani! – válaszolta a miniszter, és fontoskodó, méltóságteljes képet vágott.

– Szép, szép – jegyeztem meg –, de nehogy ez kárt okozzon a népnek és érdekeinek, valamint az ország érdekeinek. Tegnap például megtudtam a miniszterelnök úrtól, hogy az északi határokat lezárták a sertéskivitel előtt. Az országot így nyilván roppant kár éri.

– Úgy van! De ennek így kellett lennie. És maholnap rengeteg küldöttség érkezik majd Kínlódia minden vidékéről, és elismerését fejezi ki a miniszterelnöknek, hogy oly bölcs és ügyes politikát folytatott a szomszédos baráti országgal szemben! – magyarázta a miniszter lelkesen.

– Hát ez remek. Ez a bölcs államberendezés valóban irigylésre méltó. Engedje meg, hogy mint idegen, elismeréssel nyilatkozzam erről az ön érdeméből hozott lángeszű törvényről, amely boldoggá tette az országot, és eloszlatta az összes gondokat meg bajokat.

– Ha a nép történetesen mégis megfeledkezne törvényes kötelezettségéről, én már, erre a legrosszabbra is gondolva, három nappal ezelőtt bizalmas körirattal fordultam az ország valamennyi (448) rendőrhatóságához, és szigorúan elrendeltem, hogy ebben az esetben a nép minél nagyobb számban keresse föl a miniszterelnököt, és gratuláljon neki.

– És mi történik, ha néhány nap múlva esetleg megindul a sertéskivitel? – kérdeztem udvarias kíváncsisággal.

– Ó, semmiség: újabb bizalmas körirattal fordulok a rendőrséghez, és parancsot adok ki, hogy a népet minél nagyobb számban ösztökéljék gratulálásra. Kezdetben ez talán nehéz, de a nép fokozatosan megszokja, és már magától indítja a küldöttségeket.

– Ügy van, önnek igaza van! – mondtam elképedve a miniszter válaszától.

– Mindent el lehet intézni, uram, ha akarja az ember, és ha megvan az egység. A minisztertanácsban segítjük egymást, hogy a kormány minden tagjának rendeleteit pontosan hajtsák végre. Nézze például, a közoktatási miniszter ma elküldte hozzám egy köriratát, kérve, hogy én is támogassam, és rendeljem el a rendőri szerveknek, hogy szigorúan tartsák be a közoktatási miniszter köriratában foglalt előírásokat.

– Ha szabad érdeklődnöm, fontos ügyről van szó ?

– Nagyon fontos. Szinte halaszthatatlan. Meg is tettem a szükséges lépéseket. Tessék, nézze meg – biztatott, és egy aktát tett elém.

Elolvastam a szöveget:

„Tudomásomra jutott, hogy népünk körében napról napra egyre inkább rontják a nyelvet, és egyes polgárok arra vetemedtek, hogy megfeledkezve a törvényről, amely kimondja: »A polgároknak tilos a nép nyelvét rontani, elferdíteni a szórendet a mondatban, és egyes szavakat a nyelvtudósok külön bizottságának előírásával ellentétben szabálytalanul használni«, mégis megtörténik, hogy például a lábas szót, sajnos, arcátlanul és kíméletlenül lábos-nak ejtik. Hogy a jövőben ne fordulhassanak elő hasonló káros jelenségek, amelyek igen rossz irányban befolyásolhatják édes hazánk fejlődését, elrendelem, hogy az elcsúfított lábas szót hatósági erővel védjék meg, és a törvény előírásai szerint szigorú büntetéssel sújtsák mindazokat, akik nem törődve a törvényes rendelkezésekkel, ezt a szót vagy más szavakat, vagy akár a szavak nyelvtani helyességét önkényesen módosítják." (449)

– Önöknél ez is büntetendő ?

– Természetesen, hisz ez már főbenjáró vétség. Abban az esetben, ha a bűnösség tanúkkal bizonyítható, tíz-tizenöt nap elzárást kaphat a vádlott.

Rövid hallgatás után a miniszter így folytatta:

– Gondolkozzék csak, uram! Ennek a törvénynek, amely jogot ad, hogy a szavakat helytelenül alkalmazó és nyelvtani hibákat vétő személyeket megbüntessük, roppant jelentősége van pénzügyi és politikai szempontból is. Gondolkozzék csak, és rá fog jönni az egész ügy helyességére!

Mélyen töprengtem, de semmire se jutottam. Minél tovább gondolkoztam, annál kevésbé fogtam föl a miniszter szavainak értelmét, azaz mind kevésbé tudtam, miről is gondolkozom. Miközben így hasztalan törtem a fejem e furcsa törvényen és még furcsább országon, a miniszter öntelt mosollyal figyelt, mintha azon elmélkedne, hogy lám, ezek a külföldiek semmiképpen sem oly okosak, ötletesek, mint Kínlódia népe, mert ez a nép képes oly okos dolgot is kitalálni, amit minden más országban őrültségnek tekintenének.

– Szóval nem érti! – mondta mosolyogva, és fél szemmel végigmért.

– Bocsánat, de sehogy sem értem.

– Tudja, ez az új törvény nagyon sokat jelent az országnak. Először is, a bírságot pénzben szedjük be, ami igen szép jövedelmet hoz az állampénztárnak. Ebből fedezzük az elvbarátok pénztári hiányait, vagy pedig a rendelkezési alapba tesszük, amelyből a kormány politikájának híveit jutalmazzuk; másrészt ez az együgyűnek látszó törvény meglehetős segítséget jelent a kormánynak a választásokon, hogy egyebek között ezzel is többséget szerezzen a képviselőházban.

– Hisz ön azt mondta, miniszter úr, hogy az alkotmány minden jogot megad a népnek.

– Úgy van! A nép teljes szabadságot élvez, de nem használja ki! A helyzet ugyanis az, hogy vannak érvényes szabadságjogok, de megszokásból inkább a régi törvényeket alkalmazzuk.

– Akkor miért volt szükség új törvényekre ? – kérdeztem merészen.

– Nálunk az a szokás, hogy gyakran változtatjuk a törvényeket, (450) legyen belőlük minél több. Ebben az egész világot megelőztük. Csak az utóbbi tíz esztendőben tizenöt alkotmányt tettünk közzé, ezek közül mindegyik legalább három ízben volt érvényben, majd ismét elvetettük, és megint hatályba léptettük, úgyhogy mi sem tudjuk, de a polgárok sem tudják pontosan, mely törvények érvényesek, és melyek helyeztettek hatályon kívül... Szerintem egy országnak a tökéletessége és kultúrája épp ebben rejlik, tisztelt uram! – fejezte be a miniszter.

– Tökéletesen igaza van, miniszter úr, a világ csak irigyelheti önöktől ezt a bölcs rendszert!

Nemsokára elbúcsúztam a miniszter úrtól, és távoztam. (451)

 Bogdánfi Sándor fordítása

In: A szerbhorvát irodalom kistükre (1969)