Start   │   Antológiák   │   Bibliográfia   │   Link  

 

BA

Vuk Karadžić

Njegoš

Radičević

Zmaj

Jakšić

Kostić

Ilić

*

Ignjatović

Marković

Glišić

Lazaraveć

Nušić

Domanović

Stanković

MA

Višnjić

Šantić

*

Atanacković

Veselinović

Ranković

Kočić

Ćorović

Sremac

Matavulj

Antológia

Poezija romantizma

Szakirodalom

Milosevits Péter:

A szerb irodalom rövid története

 


Milosevits Péter:

A szerb irodalom története,

Budapest, 1998.

(vonatkozó fejezetek)

 

Deretić, Jovan:

Istorija srpske književnosti

 

Skerlić, Jovan:

Istorija nove srpske književnosti,

Beograd, 1912. (vonatkozó fejezetek)

 

Realizam

Milovan Glišić

(1847–1908)

Pripovetke


BA

Prva brazda Az első barázda
(1885)



MA
1. Satirične pripovetke
Glava šećera
(1875)
Zloslutni broj
(1875)
2. Pripovetke lirskog tonaliteta
o seoskoj idili, lepoti života siromašnih, dobronamernih i neiskvarenih ljudi, uprkos svim odricanjima i udarcima sudbine:
3. Fantastične pripovetke
satkane od elemenata narodnih priča i sujeverja seoskog čoveka:
Posle devedeset godina
(1879)
Večeri na salašu kraj Dikanjke
(1831–1832)
4. Drame
satirične komedije sa kritikom društva:
Dva cvancika
(1882)
Podvala
(1885)
 

Milovan Glišić: Az első barázda

(Részletek)

Velika Vrbníca falu fölött, egészen fönt – már a Vratarna-hegység lábánál, innen a Latkovački Pogleditől, egyszerű falusi házat látni, két-három kis épülettel.

Az özvegy Miona háza ez.

A megboldogult Sibin Džamić a háborúban esett el, Jankova Klisurán túl.

Még most is gyakran emlegetik Sibin vitézségét és bátorságát. Bárki is említi Velika Vrbnicában – mind azt mondja: „Isten nyugosztalja!…

Miona három árvával magára maradt. Két kisfiúval és egy leánykával. Egyik a másikának a füléig ért. A legidősebb, Ognjan, a hetedik évében volt csupán.

Falusi házat nem érhet nagyobb csapás, mint ha férfi nélkül marad.

Ez a csapás sok házat ért még ezen a vidéken. Sok özvegy gyá­szolta háza urát. Egy-két év múltán egyik-másik új férjre talált, volt, aki rokonaihoz költözött, s gyermekeit mostohaapához vitte.

Sibin Mionája nem akarta példájukat követni. Az életrevaló és szorgalmas asszony a nehéz földmunkának is nekilátott.

Ügy érezte – hazatér még egyszer Sibin; hogyan nézzen a szemébe, ha házát gazdátlanul és üresen találja?…

A megboldogult Síbinnek sok testvére és unokabátyja van, s mind a maga gazdája. Mindnyájan szorgalmas, jóravaló és jószívű emberek. Nincs nap, hogy valamelyikük be ne térne Miona házába – hogy ebben-abban a segítségére legyen.

Legtöbbet Sibin öccse, Jelenko segített Mionának.

Nemegyszer mondta Jelenko az ángyának: (369)

– Miért nem hallgatsz rám, húgocskám? Miért nem jössz át mi házunkba ? Láthatod magad is, szegénykém, nem tudsz í J! zöld ágra vergődni ezekkel az apró gyermekekkel!… Azt sem tudod, mihez kezdj. Ha száz kezed volna, akkor sem. érkeznél mindent egyedül elvégezni… Miért nem jössz hát legalább addig, amíg a gyermekek föl nem cseperednek ?

– Nem tehetem, bátyám! – válaszolta neki Miona sóhajtva

– De hát miért ne tehetned, húgom? A mi házunkban könnyebb volna neked és kényelmesebb is…

Hogyan is tehetném, bátyám, hogy kialudjon a tűzhelyem ahol ezek az árvácskák először melegedtek meg?… Mit monda­nék a gyermekeimnek, ha azt kérdeznék: „Kié, anyácskánk, az a ház, amelyet benőtt a bodza és a kóró, hogy még nappal sem mer senki belépni oda?”… Ha így tennék, keserűvé válna a kenyér, amit ebben a házban megboldogult Sibinommal együtt ettem!… Isten mentsen engem ettől! Soha, bátyám, soha!…

Jelenko csak vállat von, veszi az ekét, befogja az ökröket, s elmegy, hogy fölszántson Miona szántóján annyit, amennyi a vetéshez kell.

Ezek a jó emberek mindig segítettek neki a nehezebb mezei munkáknál, abban, amit már nem tud elvégezni a gyönge női kéz. Fölszántottak egy kis földet, vetettek és megmunkálták, akárcsak a sajátjukat. A többit Miona maga végzi el. Mert kapál, gyomlál, arat. Soha nem panaszkodna, hogy nehezére esik, jól­lehet ők még ebben is segítenék. Szinte zokon veszi. Rend­szerint azt mondja:

– Köszönöm! A nehezebbjénél segítettetek. Ezt lassan már magam is bírom!…

– – – – – – –

Teltek-múltak az évek.

Miona már megszokta a magányt és a terhet. Szinte el sem tudja képzelni, hogy másként is lehetne! Gyermekei megnőttek. Ognjan most lépett a tizenötödik évébe. Iskolába jár. Nagy diák már. Dušanka, a leánya, a tizenharmadikát töltötte be. Úgyszól­ván helyettesíti anyját a házi munkában. Ha Miona kora haj­nalban kel, és a szántóra megy, hogy egy-két kévével többet arasson, vagy a kaszálóra, hogy boglyába rakja, amit Jelenko előző nap lekaszált – délben, amikor hazatér, nem marad ebéd (370) nélkül, mert Dušanka úgy gondoskodik erről, mint valami tapasztalt háziasszony. Még lepényt is tud sütni… A legfiatalabb, Senadin, a kilencedik évében van. Olykor még bodzapuskát farag; de már bárányokat őriz, és juhokat legeltet, ő is hasznot hajt.

Hála istennek, Miona gyermekei egészségesek és vidámak, értelmesek és szorgalmasak. Úgy öltözködnek, mintha a leg­jobb gazdacsaládból származnának. Mionának repes a szíve, amikor nézi őket.

– Édes kis madárkáim!… – suttogja gyakran, sóhajtva. – Mindenható Istenem, könyörgök hozzád, tarts meg egészség­ben és erőben, amíg szárnyra nem kapnak!…

Jó az Isten. Meghallgatta a magános özvegy szívből fakadó imáját.

A falubeliek bámulták Miona kitartását. Mindenütt dicsérték, és őt emlegették szemrehányón példaképül asszonyaiknak, ha kissé ellustultak. Egy volt csak, amin csodálkoztak: hogyan volt képes árva fiától, Ognjantól megválni és iskolába küldeni! Ezt mintha föl is rótták volna neki.

Maga Jelenko is egyszer szemrehányással illette emiatt. Nagy­bátyjával, az öreg Jezdimirral tért be egy ízben hozzá, s miután mindenféléről beszélgettek, így szólt ángyához:

– Hát bizony, minden teremtett lélek azon csodálkozik, ho­gyan bírod… Szorgalmas vagy, okos, egy bolondságot mégis csináltál…

– Mit, bátyám? – kérdezte Miona, és kissé csodálkozva te­kintett Jelenkora.

– Miért nem fogtad itthon azt a gyereket, hogy legalább vala­miben a segítségedre legyen? Annyi gazdagabb és nagycsaládos ember van, s nem képesek megválni gyermeküktől… Te amúgy is szegény vagy, és kínlódsz, hát igazán…

– Nem hagyom én, bátyám, hogy az én gyerekeim legyenek az utolsók a faluban! – válaszolta Miona, s kissé kipirult az arca. – A megboldogult Sibin, Isten nyugosztalja, gyakran mon­dogatta, hogy ha megéri, iskoláztatni fogja Ognjant. Én teljesí­tettem a kívánságát… Ha annyi évig kínlódtam, semmi bajom sem lesz, ha még egy kicsit kínlódom…

„ Hát, ami igaz, igaz – kezdte az öreg Jezdimir. – Szép és jó (371) dolog ez, de mégis: egyedül vagy a házban, és nagy hasznát vennéd egy kis segítségnek és könnyítésnek is…

– De hát Ognjan most Péter-Pálkor kijárja az iskolát, és itthon marad… Ha Isten megsegít, mindjárt az ősszel Senadint is beíratom. Nem akarom, hogy a gyermekeim csukott szemmel járjanak a világban … – válaszolta Miona olyan magabiztosan és erélyesen, hogy sem Jelenko, sem Jezdimir egy szót sem mert szólni.

Egy-két szót váltottak még erről-arról, majd fölálltak, és el­mentek.

– Ember a talpán ez az asszony! – mondta halkan Jezdimir bá, miután eltávolodtak kissé Miona házától.

Az irtás fölötti szántó nem nagyobb egynapi szántásnál. A fold sovány; ha jó az esztendő, néhány kereszt búzát terem.

Ognjan épp az első barázda végére ért, és meg akarta for­dítani az ekét… egyszer csak megpillantja az anyját.

No nézd csak az én kis öregemet, hogy dolgozik!… – kiál­tott föl futtában Miona, Örömmel a hangjában, s ölelni és csó­kolgatni kezdte Ognjant.

Ognjan nagyot nézett.

– Jó munkát, gazda! – folytatta Miona. – Ni csak, ni! Milyen gyönyörű ez a barázda, és milyen mély!… ó, én bolond! összevissza beszélek, te pedig fáradt vagy, dolgozol… Nesze… a húgod ebédet is készített…

Miona gyorsan előszedte, ami a tarisznyában volt. Kiterítette a tarisznyát, és elrendezett rajta mindent: egy kis sót, néhány szem sült burgonyát, vékonyka lepényt, egy edénykében babot, oda állított egy kis csutorát is, közben mondogatta:

– Ejnye, ez a Dušanka! Egy csutora bort is készített neked. A lelkem! Tudja Ö, mi való a fáradt embernek… Állítsd le azt az ekét, fiam! Eleget dolgoztál!

S kicsordult a könnye.

– Mi bajod, édesanyám? – kérdezte Ognjan, miközben leült. – Miért sírsz?

– Semmi, fiam, semmi! Hiszen nevetek!… Nesze, vegyél csak, éhes vagy, tudom… Bizony, én is elidőztem a csarsijában. Hallanád csak, hogy dicséri Senadint a tanító! (372)

– Ülj le te is, édesanyám, ebédeljünk együtt – bíztatta Ognjan és tört neki is a lepényből.

– Hagyd csak, fiam! Majd ebédelek én otthon… Dušanka „ár rám – válaszolta Miona, állva, mintha csak kiszolgálná a fiát. – Azt hiszed, fáradt vagyok? Dehogy vagyok, fiam! Elálldogálok én, fiacskám!… Te csak vegyél! Ráérsz még. Nem kell ma fölszántanod az egészet… Ejnye-ejnye! Úgy szánt, mint egy meglett ember! Mondja nékem Dušanka… Én meg azt hit­tem, tréfál csak a kis huncut!…

S megint kicsordul a könnye. Letörli ruhája ujjával, és nevet.

Ognjan zavarba is jött. Arca tüzel. Mondani szeretne valamit, de nem jön ki szó a száján. Miona megint kínálja.

Beszélt, beszélt, akár a gyermek… de csak állt. Megemlítette, hogy ezt a búzát csak ünnepnapokra tartogatják majd. Kará­csonyi kalácsot, búcsúnapi kalácsot fog sütni belőle. Legjobb a liszt az óbúzából.

– Csak ha jól terem – mondta Ognjan. – Magad is tudod, anyám, hogy ez a legsoványabb szántónk… A búza majdnem mindig üszkös lesz…

– Ó, terem, fiam!… Terem! Hisz nincs ilyen föld a Moravánál sem! Nem volt itt soha sem üszög, sem aranka… Meglátod, milyen szép búza terem itt!…

Ognjan befejezte az ebédjét, fölkelt, fogta az eke szarvát, és megbiztatta az ökröket…

Miona csak áll, és nézi a fiát, aki mint egy kis kakas, ugrándozik, nekiveselkedve, hol balra, hol jobbra döntve az ekét. A munka nehéz, a gyermeki kéz még erőtlen.

Miona szeretett volna odafutni, hogy segítsen neki… de va­lahogy átallotta. Maga sem tudja, miért.

Fogta a kis tarisznyát, s lassan elindult hazafelé.

Vissza-visszafordult, úgy nézte a fiát. Még azt is látta, amikor a harmadik barázdát szántotta.

Furcsa öröm lett úrrá rajta. Sírhatnékja is van, meg nevetne is. Maga sem tudja, miért. Csak úgy magának mondogatja: „Rám is fér már, hogy megörvendeztessen egyszer az Úristen!… Ó, hát nem vagyok én boldog? Dehogynem! De még milyen boldog! Akinek ilyen fia van! Ilyen gazdája!… Nem dolgozik nálam többé idegen kéz. Nem ám! Ilyen fia nincs senkinek. Ni, (373) hogy szánt! Jelenko sem különbül… Legény ez már! Még egy-két év, és megnősítem, ha Isten is úgy akarja! Ó, hát az én házamba is beköltözik a vigasság!…

Dušanka nem emlékszik, hogy valaha is derűsebbnek látta volna az anyját, mint amikor hazatért az irtás fölötti szántóról

Valami vidám dalocskát dúdolva érkezett haza.

Vujicsics D. Sztoján fordítása (374)

In: A szerbhorvát irodalom kistükre.