Romantizam
Laza Kostić
(1841–1910)
  
BA
Pesma:
Santa Maria della Salute / Magyar fordítás
MA
Drama:
Maksim Crnojević
Pesma:
Santa Maria
della Salute / Magyar
fordítás
Oprosti, majko sveta,
oprosti,
što naših
gora požalih bor,
na kom se, ustuk svakoje
zlosti,
blaženoj
tebi podiže dvor;
prezri, nebesnice, vrelo
milosti,
što ti
zemaljski sagreši stvor:
kajan
ti ljubim prečiste skute,
Santa
Maria della Salute.
Zar nije lepše nosit lepotu,
svodova
tvojih postati stub,
nego grejući
svetsku grehotu
u pepô spalit srce i lub;
tonut o brodu, trunut u
plotu,
đavolu jelu
a vragu dub?
Zar nije lepše vekovat u te,
Santa
Maria della Salute.
Oprosti, majko, mnogo sam
stradô,
mnoge sam grehe pokajô ja;
sve što je srce snivalo
mlado,
sve je to
jave slomio ma’;
za čim sam čeznô, čemu se nadô,
sve je to
davno pepô i pra’,
na ugod
živu pakosti žute,
Santa
Maria della Salute.
Trovalo
me je podmuklo,
gnjilo,
al’ ipak neću nikoga klet;
što
god je muke na mene
bilo,
da nikog za to ne
krivi svet.
Jer,
što je duši lomilo krilo,
te joj u jeku dušilo let,
sve
je to s ove glave sa
lude,
Santa
Maria della Salute.
Tad
moja vila preda me granu,
lepše je ovaj ne vide
vid;
iz
crnog mraka divna mi svanu,
kô pesma slavlja u zorin svit,
svaku
mi mahom zaleči ranu,
al’ težoj rani nastade brid.
Šta
ću od milja,
od muke ljute,
Santa
Maria della Salute.
Ona
me glednu. U dušu svesnu
još nkad takav ne sinu
gled;
tim
bi, što iz tog pogleda
kresnu,
svih vasiona stopila led,
sve
mi to nudi za čim god
čeznu’,
jade pa slade, čemer pa med,
svu
svoju dušu, sve svoje žude,
–
svu večnost za te, divni
trenute! –
Santa
Maria della Salute.
Zar
meni jadnom sva ta divota?
Zar meni blago toliko sve?
Zar
meni starom, na dnu života,
ta zlatna voćka što sad
tek zre?
Oh,
slatka voćko tantalska roda,
što nisi meni sazrela pre?
Oprosti
moje grešne zalute,
Santa
Maria della Salute.
Dve
se u meni pobiše sile,
mozak isrce, pamet i slast.
Dugo
su bojak strahovit bile,
kô besni oluj i stari hrast.
Napokon
sile sustaše mile,
vijugav mozak održa vlast,
razlog
i zapon pameti hude,
Santa
Maria della Salute.
Pamet
me stegnu, ja srce stisnu’,
utekoh mudro od sreće, lud,
utekoh
od nje – a ona svisnu.
Pomrča sunce, večita stud,
gasnuše
zvezde, raj u plač briznu,
smak sveta nasta i strašni sud.
O,
svetski slome, o strašni sude,
Santa
Maria della Salute.
U
srcu slomljen, zbunjen u glavi,
spomen je njezin sveti mi hram.
Tad
mi se ona odonud javi,
kô da se
Bog mi pojavi sam:
u
duši bola led mi se kravi,
kroz nju sad vidim, od
nje sve znam
zašto
se mudrački mozgovi mute,
Santa
Maria della Salute.
Dođe
mi u snu. Ne kad je zove
silnih mi želja navreli roj,
ona
mi dođe kad njojzi gove,
tajne su sile sluškinje njoj.
Navek
su sa njom
pojave nove,
zemnih milina nebeski kroj.
Tako
mi do nje prostire pute,
Santa
Maria della Salute.
U
nas je sve kô u muža
i žene,
samo što nije briga i rad,
sve
su miline, al’nežežene,
strast nam se blaži u rajski
hlad;
starija
ona sad je od mene,
tamo ću biti dosta joj
mlad
gde
svih vremena razlike ćute,
Santa
Maria della Salute.
A
naša deca pesme su moje,
tih sastanaka večiti trag;
to
se ne piše,
to se ne
poje,
samo što dušom probije zrak.
To
razumemo samo nas dvoje,
to je i raju prinovak drag,
to
tek u zanosu proroci slute,
Santa
Maria della Salute.
A
kad mi dođe da prsne glava
o tog života hridovit kraj,
najlepši
san mi postaće java,
moj ropaca njeno: „Evo me,
naj!”
Iz
ništavila u slavu slâva,
iz beznjenice u raj, u raj!
U raj, u raj, u njezin zagrljaj!
Sve
će se želje
tu da probude,
dušine
žice sve da progude,
zadivićemo
svetske kolute,
bogove
silne, kamoli ljude,
zvezdama
ćemo pomerit pute,
suncima
zasut seljenske stude,
da
u sve kute zore zarude,
da
od miline dusi polude,
Santa
Maria della Salute.
Santa Maria della Salute
Bocsáss meg, szent szűzanya, bocsáss meg,
hogy erdőnk fenyvét irígylé szóm
az idegentől, ki tőlünk fát vett,
s dúcot ácsolt, min áll ez a dóm.
Halandó bízhat, ez egy imás hely,
hol a kegy túltesz a földi jón.
Bűnbánó szavam hozzád felzúg-e,
Santa Maria della Salute?
Nem szebb-e állni oszlopul szépnek,
boltívek alatt lenni a tám,
mint melengetni a földi vétket,
mely rútul izzik hamvadó fán,
vagy ázni vízben mint hajólécek,
s havason lenni összetört szán?
Vajon a szépség nem örök út-e,
Santa Maria della Salute?
Bocsáss meg, anyám, szenvedtem sokat,
megbántam ezer bűnömet már,
álmodtam ifjan, életem rohant,
s leomlott végül, mint romos vár.
Mind, mire vágytam, s képzeltem olyat,
hamu és por lett, víz lett és sár.
Mi soha nem volt, végleg elmúlt-e,
Santa Maria della Salute?
Mérgezett sorsom, hosszasan, titkon,
de átkom jobb ha senkit se
sújt,
önmagam voltam önbajom s kínom,
énbelém maga a gonosz bújt.
Szárnyalni vágytam bércen és síkon,
de lelkem törten a mélybe hullt.
S mindebből elmém vajon okult-e,
Santa Maria della Salute?
Ám ekkor hölgyem elémbe
toppant,
szebbet én soha nem láttam még.
Sötétlő éjben fáklyaként lobbant,
fénylőbben, mint a ragyogó ég.
Elmúltak búim, kínjaim sorban,
helyükre egy jött, maga a vég.
A boldogságba belehalunk-e,
Santa Maria della Salute?
Szemembe nézett. Emberi lelket
tekintet így még nem döfött át.
Életre kelne, mi jéggé dermedt,
attól a tűztől, mit szeme ád.
Eláraszt azzal, mit szívem kerget:
örök perc, maradj, úgy vágytam rád!
A világ velem megtébolyult-e,
Santa Maria della Salute?
De miért szakadt rám ez az áldás,
amikor erőm kibírni nincs?
Az emberélet alkonya táján
nem juthat nékem már ez a kincs.
Miért e rügy most életem fáján,
amikor hajam már fehér tincs?
Halandó, mint én, megtántorult-e,
Santa Maria della Salute?
Két erő csapott össze most bennem,
ész és az érzés, elme s a szív.
Tomboltak vadul, rettenthetetlen,
harc, mit a tölgy a viharral vív.
Végül az elme győzött szív ellen,
s viharból maradt szivárvány ív.
Az égbolt végleg most beborult-e,
Santa Maria della Salute?
Letepert elmém, s elfojtám
szívem,
futottam balgán a kéjtől el.
Ő pedig meghalt, távozott innen
angyalok szárnyán égbe ment fel.
Kihunyt a nap és megfagyott minden,
haragnak napja, a vég jött el.
Hetedik angyal harsonát fújt-e,
Santa Maria della Salute?
Elcsüggedt szívem s megtörött elmém,
számomra örök szentély lett ő.
És ekkor onnan, a mennyek nyelvén
mint Isten szólott hozzám a nő.
Jégpáncél olvadt lelkemnek csendjén,
éltető volt az égbeli hő.
Az örök titok most feltárult-e,
Santa Maria della Salute?
Álmomban eljő. Nem
mikor hívom,
mert engem éget gyötrőn a vágy,
hanem ha néki rendelik így ott:
rejtelmes erők küldik őt át.
Új jelenések fényében villog,
égbeli lény, kit én szemem lát.
Más aki látta, mind megvakult-e,
Santa Maria della Salute?
Úgy élünk ketten, mint házastársak,
csak éppen nincsen unalom, nyűg.
Gyönyörben fürdünk, nem gyötrő lángban,
kéjünkre balzsam: édeni hűs.
Idősebb korba lépett ő nálam,
s amott majd hozzá ifjulok hűn.
Köztünk az idő így kisimult-e,
Santa Maria della Salute?
A csemetéink a költemények,
légyottjainknak gyümölcse mind.
Ezt nem is írom, ez nem is ének,
mert ez a bölcső lelkemben ring.
Ezt csak mi értjük, két teremtmények,
éden lakóin fügefa ing.
Próféta ilyen mámorba fúlt-e,
Santa Maria della Salute?
Majd mikor értem az élet-sziklán
koponyát zúzón eljő a vég,
való lesz álmom, ő vár majd itt rám:
„Itt vagyok néked, itt vagyok én!”
Semmiből akkor átlépek tisztán
hozzá, ki nem volt – micsoda kéj!
Befogad karja, jöjj, ölelő éj!
Higgyem-e? Vágyam megvalósult-e,
a földkerekség körülfordult-e,
az összes bolygó idezúdult-e,
mindegyik Isten megittasult-e,
csillagmilliárd lábunkhoz hullt-e,
a jéghegyeken örömtűz gyúlt-e,
szféráknak kürtje hajnaldalt fújt-e,
s ember, ki boldog, megbolondult-e,
Santa Maria della Salute?
Milosevits Péter ford.
|
