Start   │   Antológiák   │   Bibliográfia   │   Link  

 

BA

Vuk Karadžić

Njegoš

Radičević

Zmaj

Jakšić

Kostić

Ilić

*

Ignjatović

Marković

Glišić

Lazaraveć

Nušić

Domanović

Stanković

MA

Višnjić

Šantić

*

Atanacković

Veselinović

Ranković

Kočić

Ćorović

Sremac

Matavulj

Antológia

Poezija romantizma

Szakirodalom

Milosevits Péter:

A szerb irodalom rövid története

 


Milosevits Péter:

A szerb irodalom története,

Budapest, 1998.

(vonatkozó fejezetek)

 

Deretić, Jovan:

Istorija srpske književnosti

 

Skerlić, Jovan:

Istorija nove srpske književnosti,

Beograd, 1912. (vonatkozó fejezetek)

 

Realizam

Laza Lazarević

(1851–1891)

Pripovetke


BA
Prvi put s ocem na jutrenje Először hajnali misére apámmal
(1879)



MA

Na bunaru (A kútnál)
(1881)
Školska ikona
(1879)
Švabica
(1876)
Verter
(posthumno)
Sve će to narod pozlatiti
(posthumno)

 

Először hajnali misére apámmal

Aligha lehettem több kilenc évesnél. Magam sem emlékszem mindenre részletesen. Úgy mondom el, ahogy emlékezetemben él. Nővérem is tud róla, öcsém azonban éppenséggel semmit. Nem estem a fejem lágyára, hogy elmondjam neki.

Én sok mindent hallottam anyámtól is, hogy serdültebb ko­romban el-elbeszélgettünk s egyet-mást kipuhatoltam tőle. Apám­tól persze soha egy árva szót sem!

ö, mármint az apám, mint a városi férfiak abban az időben, török viseletben járt. Mintha csak látnám, amint öltözködik: piros bársony dzsemadán, több soros aranyzsinórral, arra zöld posztó kisködmön. Aranyveretes bőröv, benne elefántcsont mar­kolatú tömővas és ugyanolyan markolatú, ezüst hüvelyű kés. Az öv fölé trambolosz, bal felől csípőig érő rajtokkal. Selyem sujtásos nadrág, melynek díszes alja sallangosan takarja a félcipőből ki­tetsző fehér harisnyás bokát. Fejére bojttalan fezt illeszt, kissé balra csapja, kezében borostyán szopókás ében csíbuk, övébe pedig jobb oldalt gyöngyhímzésű, aranyozott dohányzacskót tűz. Kész piperkőc!

Természete – még ha az apám is, de ha már elkezdtem, mit hímeljek-hámoljak! – a természete, az felette furcsa volt. Rop­pant komoly, csaknem zord, és parancsolgató, s ha nem teszed meg, amit egyszer mond – fuss, amerre látsz! Indulatos és szerfelett akaratos, ellenvetést nem tűrő, jobban mondva nem is mert senki ellenszegülni az akaratának. Ha nagyon megdühödik, elkanyarít egy-egy allelujás káromkodást. Fenyíteni csak pofon­nal fényit, de ha lesóz egyet, barátom, az eget is bőgőnek nézed! Könnyű haragú s ha felfortyan, arca elborul, pödörint egyet jobb bajszán s meg-megrántja, szemöldöke összefut s fekete szeme csak úgy szikrázik alóla! Neadjisten, hogy ilyenkor azt hallja va­lakitői, hogy nem tudtam a leckét! Ma sem tudom, miért is ret­tegtem úgy tőle; elvégre egy nyakleves nem a világ! De a szeme! Ha rám veti félelmetes tekintetet, mintha csúzliból lőné ki: az emberfia azt se tudja, hányadán van; reszket, mint a vessző.

Sohasem nevetett, legalábbis nem úgy, mint a többi ember. Emlékszem, egyszer a kis öcsémet lovagoltatta a térdén s odaadta neki a zsebóráját, hogy azzal játszogasson; az én kis Gyokicám meg erőnek erejével tömné ám apám szájába az órát és bömböl, ahogy a torkán kifér, mert apám nem hajlandó kitátani a száját. Mi meg majd meghaltunk nővéremmel a nevetéstől, mire apának is nevethetnékje támad, de épp hogy csak szája bal csücske rándul egyet-kettőt s ráncba fut bal szeme alatt a bőr. Nagy ritka­ság volt az ilyesmi nála: hát így nevetett ö más olyan histórián is, amin más ember úgy hahotázna, hogy a Tetreb-féle nagykocs­máig is elhallatszanék.

Emlékszem arra is, mikor meghalt a nagybácsi, apám üzlet­társa, akit az apám igen szeretett. Nagynéném, anyám, az egész rokonság, zokogva siratta és se vége, se hossza nern volt a visongó gyermeksírásnak – apám meg egy árva könnyet sem ejtett, egy sóhaj sem hagyta el az ajkát! Csak amikor elindultak a ko­porsóval, csak akkor remegett meg az alsó ajka, s némán, halott sápadtan, reszketve dőlt neki az ajtófélfának.

Amit ő egyszer kimond, abból a világért sem enged, még akkor sem, ha bánva bánja is magában. Emlékszem, mikor Prókát, a segédjét elbocsátotta. Látom én, hogy megbánta, s már sajnálja is, amit tett, de hajthatatlan. Valamennyi segédje közül Prókát kedvelte legjobban. Tudtommal csak egyszer ütötte meg, mert csapoláskor nem csavarta cl jól a nagyhordó csapját s egy akónyí pálinka kifolyt. Különben egy ujjal sem bántotta soha! Rábízott mindent, falura is őt küldözgette a kölcsönök behajtása végett meg miegymásért. – És tudja miért csapta el? – Nem volt bűnös! Azért, mert egyszer rajta kapta, hogy sukkozik! Sose csodálkozzék! Várja csak ki a végét!

Szent György napján beállít Próka a boltba, hogy aláírassa szolgálati könyvecskéjét. Apám kivesz kilencven garast s így szól: „Nesze, itt a béred és szedd a sátorfádat! Nézz más hely után, ahol sukkozhatsz!” Próka szemébe húzza a fezt és hull a könnye, mint a zápor, s kérlelve rimánkodik. Meg is esett rajta apám szíve, láttam, de azt hiszi, hogy engedett? – Olyan nincs! Csak elővesz még egy aranyat s odadobja: „Nesze; le is út, föl is út!” Próka elmegy, ő meg tépődik magában, hogy elcsapta legderékabb legényét.

Tréfálni sem tréfált soha; se velünk gyerekekkel, se anyával, se bárki mással. Furcsán bánt nagyon élete társával, az édes­anyámmal is. Nem mintha olyan lett volna, mint egyik-másik férfi, akinél könnyen áll a verés, hanem csak úgy: valahogy olyan rideg és indulatos volt vele mindig, mint valami vadidegen, vagy talán még annál is rosszabb. Az meg szegény pára, földre szállt angyal, csak nézett rá, mint strucc a tojására. Ha haragjában rá-­ráförmedt, anyám csak elsírta magát fojtott zokogással, mert bi­zony rejtenie kellett a könnyét előttünk is, meg apánk előtt is. Sohasem járt vele sehova, anya meg ki se merte ejteni a száján, hogy vigye el magával egyszer-egyszer ide vagy oda. Azt sem tűrte, hogy beleavatkozzék üzleti ügyeibe vagy személyes dol­gaiba.

Azt mondja egyszer az anyám:

– Mítár, miért nem adod oda Sztanojénak a pálinkát? Nem­sokára itt lesz az új s nem tudod hova tenni!

Apám meg ráripakszik:

– Éhes vagy talán? Vagy hiányzik valamid? Te kezeled a pénzt; ha elfogy, szóljál! De ne ártsd magad a dolgomba!

Mire anya hunyászkodva elhallgat.

De szűkszavú volt apám a világgal is. A kávéházban megvolt a maga társasága, de ott is csak nagy ritkán lehetett hallani a szavát. Ilija koma iránt a lehető legnagyobb tisztelettel viselte­tett; az volt az egyetlen ember, aki meg merészelte neki mondani, amit akart; szinte-szinte tartott is tőle az apám.

Minket gyerekeket, szó se róla, szeretett, akárcsak az anyán­kat, de túl szigorú volt hozzánk. Nem emlékszem, hogy valaha is jelét adta volna a gyöngédségnek. Igaz ugyan, hogy be-betakart bennünket, ha éjjel lerúgtuk magunkról a takarót, és ránk paran­csolt, hogy ne hajoljunk a káváról a kútba és ne másszunk az eperfára – de mi az? Azt megteszi más apa is, csakhogy az nyalókát is vesz ám a gyerekeinek, meg aranyszínű levonót is, meg olyan gumilasztit, ami akkorát ugrik, hogy a jegenyék sudarát

is átviszi!

Templomba csak Szent György napján, kávéházba meg min­den este eljárt. Alig vacsorálunk meg, csibukját a bal hóna alá kapja, a dohányzacskót az övébe gyűri s már ott sincs! Nyáron rendszerint kilenc órakor, télen még hamarabb is hazajött; de volt úgy, hogy éjfél is elmúlt s ő nincs, és nincs. Bántotta is sze­gény anyámat meg a nővéremet, ha el-elmaradt, én még nem igen értettem akkor a lumpoláshoz. Sohasem aludtak el, míg haza nem jött, akár hajnalig sem. Csak ültek az ágyban a sötét­ben, mert gyertyát sem mertek gyújtani; apám dühös, ha látja, hogy ég a gyertya. Egyszer, hogy későn vetődött haza, hallottam is, amint duzzogva mondta:

– Minek ilyenkor a gyertya?

– Hogy láss levetkőzni, Mítár – mentegetőzik anyám.

– Meg tudom én gyújtani! Nem vagyok én részeg, hogy ne

találjam meg!

– Nem hát, Mítár, hogy is volnál – mondja engesztelő hangon anyám –, hiszen mondom is…

– Mit mondasz? … Még azt hiszik a szomszédok, hogy halott

van a háznál!

Ördög csudát! Nem gondolta Ö komolyan, amit mond: törő­dött is ő a szomszédokkal! Csak az ellen berzenkedett, hogy anyám számon tartja, mikor jár haza s mikor megy el; nem talál más kifogást emésztő dühében. Azt szeretné, ha anya akkor is aludnék, ha nem is álmos, csak hogy ő nyugodtan tivornyázhasson. Pedig szemlátomást marta, bántotta őt is a dolog.

Csak bort ivott, azt is módjával. A pálinkát, ha úgy áldomás­kor a szájába vette, savanyú arccal köpte ki az ízelítőt is. A kávéért sem igen rajongott… Hogy mit csinált mégis egész éjjel a kocsmákban? – kérdezhetné.

Hát épp ez a bökkenő! Ha iszákos lett volna, azt hiszem, az nem is lett volna olyan nagy baj … Hanem … majd kiderül!

Az rövidítette meg javarészt édesanyám életét is! Mert át­sírta az életét, szegénykém; sokszor a szíve majd meghasadt belé. És nem volt, akinek elpanaszolja gondját-baját.

Egyszer is jó későn vetődött haza… Semmi..; Másnap -semmi… Észre veszi az anyám, hogy nincs meg a zsebórája! Ré­mülten kérdi:

– Mitár, hol az órád? Elkomorodik. Elfordítja fejét s így szól:

– Elküldtem Belgrádba … javításra.

– Hiszen jól járt, Mitár …

– Nem vagyok én se vak, se bolond! Csak tudom, mikor jár és mikor nem jár egy óra!

Mit tehetett? Elhallgatott az anyánk. Nővéremnek meg siránkozva panaszolta:

– Hej, de megvert engem az Isten! Elherdál ez mindenünket, s moshatom majd más rongyát öreg napjaimra!

Egyszer pedig – úgy tíz óra tájban, vagy talán még annyi sem volt hogy hazajött a kávéházból: fején balra csapott asztrahán kucsma, mellén ujjnyi vastag aranylánc, övében arannyal és drá­gakővel kirakott ezüst pisztoly.

Benyit; bal szeme táján valami szokatlan derű bujkál a moso­lyában. Jókedvű.

Amint belép, kiveszi övéből az órát, mintha az időt nézné.

– Visszanyerted? – rezzen össze anya. – Már meg is javítot­ták?

– Meg!

És az ott miféle lánc?

– Lánc, óralánc – üti el az apám, de hangja oly selymes, mint

még soha.

. – Látom – mondja anyám -, de hol szerezted?

– Vettem!

– És a kucsmát? Ilyet csak a pénztáros Mítya visel.

– Azt is vettem!

– Eladta?

– El!

– És az a…?

Rosszalló tekintet szegi szavát, s anya elnémul.

Apa vetkőzni kezd. Lesem a paplan alól. Övéből kihúz egy maroknyi tekercset s az asztalra hajítja; nagyot csörren, hát csupa dukáttal volt tele!

– Nesze! Tedd el! – S azzal kimegy a konyhába.

Anyám úgy csípte fel két ujjal a gyűrt papirost, mintha szennyes pelenkát venne fel.

– Mit csináljak – mondja nővéremnek – ezzel a pénzzel? Nincs ezen áldás!… Ezen az átkozott jószágon!… Úgyis el­viszi az ördög! Ebül szerzett ebül vesz!…

Amint látja: se boldogság, se élet a fedelünk alatt!

És mivel az édesanyám boldogtalan volt, boldogtalanok vol­tunk mi is vele együtt mindnyájan …

„Valamikor, mesélte nekem az anyám, egészen más ember volt.” Magam is emlékszem még homályosan arra, hogyan dajkálgatott az ölében kiskoromban, furulyácskát is faragott bodzá­ból és gyakran magával vitt kocsikázni a határba. De mióta sülve-főve együtt van a pénztáros Mítyával, a Makevina utca­beli Krsztával, Olbrecht patikussal meg a többivel – mondja az anyám -, mintha kicserélték volna; azóta indult meg a lejtőn

minden.

Folyton paprikás kedvében van. A puhatolózásokra türelmet­len £örmedés a válasz: „Törődj csak a magad dolgával!” vagy: „Nincs más gondod?”

Nyilván azért, morfondírozok magamban, mert maga is látja, hogy a vesztébe rohan, de valami istentelen rontás tartja fogva és nem szabadulhat tőle.

'És bármilyen nevetségesen hangzik is, én mégis azt mondom, hogy igenis jó ember volt. Az bizony. Istenemre mondom. Csak…

Egyszer is éjjel jött meg. De nem egyedül! Anyám elhűlt a csodálkozástól. Másodmagával haladt el az ajtó előtt súgdolózva, s egyenesen le az udvarba. Majd kisvártatva lódobogást és nyerítést hallunk. Nem tudom mire vélni a dolgot.

Később, hogy benyit, én horkolni kezdek, nővérem is úgy tesz, mintha már aludnék. Csak köszön s elhallgat. Csend: anyám is hallgat, én meg lesem, hogy mi lesz.

Egyszer csak megszólal fátyolos hangon az anyám:

– Elvitték a feketét!

– El.

Ismét csend, csak a csendes szipogásból érzem, hogy anyám keservesen sírdogál.

– Az Ég szerelmére, a gyerekeinkre kérlek, hagyd abba mái egyszer s ne cimborái] az ördöggel! Aki vele tart, az se itt, sem a túlvilágon nem leli üdvét! Hisz példa rá a kártyás Jóvá – láthadd! Módos gazda létére odajutott, hogy másnak szedi a gubacsot, meg járja a falvakat és bőrt szed a zsidónak. Hát nincs neked szíved, az Ég áldjon meg, hogy koldusbotra akarsz jut­tatni öreg napjaimra? Hát azt akarod, hogy a gyerekeink más kapcája legyenek?! – tört ki anyámból a zokogás.

– Mit esküdtetsz te itt engem a gyerekekre? Mért siratsz te el engem elevenen? Mit picsogsz egy gebéért? Hisz én szereztem, és nem az engem! Ha akarod, holnap akár tizet is veszek!

Még hangosabb zokogás a válasz:

– Tudom én azt, Mitár – kérleli esedezőn anyám -, de min­dent elvisznek azok a gonoszok. Hagyj fel, kérlek, a csöppségeinkre kérlek, hagyj fel azzal az átkozott kártyázással! Hisz tudod, milyen keservesen szereztük ezt a tetőt a fejünk fölé s most azt akarod, hogy jöttment senkiházik kiűzzenek a hajlé­komból?

– Ki űz ki téged innen?

– Ma még senki, de ha így folytatod, az lesz a vége. A kár­tya az Ördög bibliája. Átkozott mesterség az!.;:

– Nem megmondtam már százszor, hogy ne papol] és ne picsogj nekem oktalanul?! Nem ittam én el az eszemet, hogy egy asszony gyámkodjék fölöttem!

Hallgat szegény lélek, csak hallgat nemesen. Szinte fuldoklik, mert szeme is kiapadt már. Könnye befelé szivárog, a szívére hull és megkövül rajta.

Teltek-múltak a napok, de 5 csak nem változott. Gyakran tele Zsebbel jött meg. Vesztett is. Nemegyszer a gyűrűi, órája és arany öve nélkül tért haza. De volt úgy, hogy két-három órát meg jó néhány gyűrűt hozott. Hol egy pár csizmát, hol egy szűrt; máskor meg egy nyerget; majd egy tucat ezüst kanalat, egyszer meg egy szakajtónyi csecsebecsét és egyéb cicomát. Egy este pedig a feketével állít haza, egykori lovunkkal.

Másnap új szerszámot vett rá: a hám szíjazata a térdéig ért, a fejlő meg sallangosan csapdosta az állkapcsát. Befogta, a bolt ajtaját betámasztotta egy székkel s végigvágtatott a városon, de úgy, hogy csak úgy szikrázott a kövezet a paták alatt.

Mi már lassacskán belefásultunk, csak anya sírdogált és töp­rengett aggodalmasan. Mintha csak sejtette volna, hogy nincs megállás a lejtőn. A kereskedést elhanyagolta apám, egyik se­gédet a másik után eresztette szélnek. Balul megy minden, mintha átok ülne a házunkon; a pénz meg olvad, mint a hó.

Egy szép napon azután járni kezdtek hozzánk is a cimborái. Bezárkóznak a nagyszobába, néhány szál gyertyát gyújtanak, cseng az arany, gomolyog a dohányfüst, siklik a kártya, Sztoján, a legényünk szakadatlanul főzi a feketét (másnap meg mutogatja a borravalóul kapott dukátjait). Anyánk ott üldögél velünk a másik szobában: szeme kisírt, arca sápadt, keze sovány és foly­ton fohászkodik: „Ments meg, Uram, minket a gonosztól!”

Apa hovatovább teljesen elidegenedett hazulról. Csak hallgat. Sohasem néz a szemébe anyának. Minket gyerekeket meg se simogat; nem hogy szép szava nincs, de már rossz szót sem szól hozzánk soha. Szinte menekül hazulról. Csak pénzt ad, ki meny­nyit akar. Ha palavesszőre kérek tőle, húszkrajcárost nyom a markomba. A piacon mindig a legjavát vásárolja össze az éle­lemnek. Nekem volt a legszebb ruhám az egész iskolában. És mégis úgy nyomta valami a szívemet, ha anyámra meg a nővé­remre néztem: merthogy sápadtra, szomorúra és komolyra vé­nült mind a kettő. Az égvilágon sehova sem járnak, még szavára is csak nagyritkán. De hozzánk sem igen jártak asszonyok, ha­nem csak férfiak, főleg azok a „kapcabetyárok” és „zsiványok”, ahogy az anyám nevezte őket. A boltunk pang. „Én bíz nem mérek – méltatlankodik az apám – húsz páráért kékfestőt a parasztnak! Menjen a zsidóhoz!”

Anya már szóra sem meri nyitni a száját, mióta egyszer meg­fenyegette:

„Idefigyelj, de nyisd ki jól a füledet és érts szót: ha nekem még egyet mukkansz, már itt sem vagyok! Van más ház is a világon, akkor aztán papolhatsz, akinek akarsz! Jegyezd meg jól!”

Hallgat szegény anyám, mint a szobor. Szívébe fojtja bána­tát és csak hervad, hervadozik napról napra, szüntelenül fohász­kodva: „Ne hagyj el, Istenem!”

Nos, bizonyára sejti is, mi lesz ennek a vége!

Egy este beállít hozzánk az egész társaság. Köztük Péró Zelenbács is, valami disznókupec, akiről az a hír járta, hogy „Pest­nek szállít”. Bajsza pörge, haja hátul választott, hosszú fürtjei a járomcsontjáig érnek. Arcban kövér; vékony dongájú; fején félre csapott kiskalap, mellén meg ugyanolyan aranylánc fityeg, mint amilyen az apámé volt. Kezén úgy csillog a gyűrű, hogy szinte vakított a fénye. Totyogó járású, hangja öblös és rekedt, apró, méregzöld szeme szüntelenül mosolyog s olyan félelmetes, mint valami bagoly.

Alighogy megjönnek, Sztoján már megy is a tűzhelyhez és főzi nekik a kávét.

Négy szál gyertyát gyújtanak. Dől a füst, mintha kéményből gomolyogna. Isszák a feketét s nagyokat hallgatnak, mint a tö­rökök, csak a kártya siklik, csak az arany cseng.

Iszonyú éjszaka volt!

Mi bezárkóztunk anyánkkal a másik szobába. Anya már nem sírt. A nővérkém sem. Arcuk kiaszott, szemük beesett, tekintetük rémült a döbbenettől. Ehhez képest szinte semmiség volt az, ami­kor a nagybátyám meghalt.

Apám át-átjött hozzánk. Csak úgy szakadt róla a verejték. Dzsemadánja nyitva, s kigombolt inge szabadon hagyta bozontos, fekete mellkasát. Zord volt, mint egy török.

– Adj még! – mondja anyámnak.

Anya a szívéhez kap s hallgat mint a sír. Kinyitja a ládafiát, egy marék pénzt szór a tenyerébe, s míg beköti a zsebkendőbe, apa úgy tipeg-topog, mint ahogy én szoktam, ha pajtásaim várnak a kapuban s lesem, hogy nővérem leszeljen egy karéj kenyeret. Elveszi félre fordított fejjel a pénzt s amint elindul vele, mintegy magában fogadkozva pusmogja: „Csak még ezt!”, s azzal szinte rohanvást vissza.

Csakhogy a sok „csak még ezt” ellenére már vagy ötödször nyitott be hozzánk éjfél után, úgy három tájban.

– Adj! – szól oda anyámnak s arca szürke, mint a göröngy; Anya indul is a ládafia fele, de térdei rogyadoznak, s törékeny

teste majd hogy össze nem roskad.

S ekkor látom a paplan alól, hogy az én erős apám reszketve fogózkodik meg a kályhába.

– Gyorsan! – szól rá anyámra topogva s karját végighúzza

izzadt homlokán.

Anya átnyújtja neki.

– Add ide mind!

– Az utolsó tíz arany! – mondja anyám. De hangja nem is hang, hanem hörgéshez hasonló, elcsukló suttogás.

Megmarkolja a pénzt s rohanvást ki!

Anyám eszméletlenül alél a ládafia tövébe. Nővérem felsikolt. Kiugróm az ágyból. Öcsém is. Odakuporodunk anya mellé a padlóra, és csókolgatjuk a kezét: „Édesanyám, édesanyám!”

Kezét halk suttogással a fejemre teszi simogatón. Egyszer csak felugrik, gyertyát gyújt s lángjáról meggyújtja a függő mé­csest Szent György képe előtt.

– Gyertek, bogárkáim, imádkozzatok a jó Istenhez, hogy sza­badítson meg bennünket a kísértéstől – csendül meg a hangja, mint a harang és szeme csillog, mint az esthajnali csillag az égen.

Odafutunk hozzá az ikon alá és letérdepelünk mellé, Gyoka meg szépen az anyánk elé, nézi, veti a keresztet és mondja sze­génykém hangosan a Miatyánk első felét, amit már tud. Majd ismét keresztet vet, megcsókolja a kezét s imádságosan szegzi tá tekintetét. Anyám arcán folyik a könny a szentre s égre emelt szeméből. Ott fönt volt valami, amit csak ő látott; Istene, akihez fohászkodott s aki lenézett reája. És ekkor valami sugárzó bol­dogság áradt el az arcán, s nekem úgy rémlett, hogy az Isten simogatva hajol le hozzá, a szent jóságosán mosolyog rá, a sár­kány pedig egyszerre kimúl a dárdája alatt. Azután szemem el-káprázott s én arccal borultam a ruhája szélére s bal karjára, mellyel magához ölelt, s vagy százszor is felfohászkodtam: „Te­kints le az édesanyámra, Istenkém, könyörgöm neked az apá­mért!” s azután, magam sem tudom, miért, hozzáfűztem: „Sújts le, Istenem, arra a Zelenbácsra!”

Sokáig imádkoztunk így térden állva.

Azután anyám felállt, fellépett egy székre és csókkal illette Szent Györgyöt. Nővérem követte példáját; majd előbb engem, aztán meg Gyokicát emelte fel anya és megcsókoltuk mi is. Az­után fogta az ikon mögött álló, száraz bazsalikom csokrot még a szenteltvíz tartó kis üvegedényt, mely az ikon alatt függött, bele­mártotta a bazsalikomot s rebegő fohásszal keresztet vetett vele a szobára. Majd halkan kinyitotta az ajtót, lábujjhegyen a nagy­szobáig lopózott s keresztet vetett az ajtajára.

Be megkönnyebbült egyszerre a szívem! Olyan boldognak éreztem magam, mintha megtisztultam volna! Miért is nem lehe­tek most olyan boldog?

Alighogy keresztet vetett a nagyszoba ajtajára, odaát hirtelen zsivajgás támadt. Az érthetetlen hangzavarból egyszer csak Zelenbács hangja üti meg a fülünket, amint torkaszakadtából kiál­tozza: – Ki kényszeríthet engem arra, hogy tovább játsszam? Olyan nincs!

Erre aztán újabb zsivajgás, érthetetlen, dühös vita követke­zett. Majd ajtónyílás, dörmögés és távolodó léptek.

De apám csak nem jött be hozzánk. Hiába várjuk. Már világo­sodott, Gyokica meg én már el is aludtunk, de ő még akkor sem jött be.

A nap már jó magasan járt az égen, amikor felébredtem. Iszo­nyatosan fáradtnak és üresnek éreztem magam, de nem tudtam többé lehunyni a szemem. Felkeltem.

Ünnepélyesnek és szomorúnak rémlett körülöttem minden. Odakint néma csönd; friss levegő árad be a nyitott ablakon s az ikon előtt még reszket a gyér láng a mécsesben. Anyám meg a nővérem sápadt, mint a fal, szemük könnyes, arcuk, mint a viasz, kezüket tördelik, lábujjhegyen járnak, némán, szótlanul, csupán egy-egy fohász rebben az ajkukról olykor. Reggelit se ka­punk, meg sem kérdik, éhesek vagyunk-e, iskolába sem küld az anyám.

– Mi ez? – tűnődöm magamban. – Halott van a háznál, vagy talán elhunyt nagybátyám jött vissza s most újra el kell temet­nünk?

De hogy eszembe jut az éjszakai esemény, hirtelen elhűl ben­nem a vér és gépiesen rebegni kezdem; „Hisz tudod, Istenem, az apám!” Majd hozzáfűzöm: „De hát sújts le, Istenem, arra a Zelenbácsra!”

Szórakozottan felöltözöm s kimegyek, de önkéntelenül a nagy­szoba ajtaja felé indulok s egyszer csak összerezzenek, mert ér­zem, anyám kézen fog.

Megfordulok; nem szót semmit, csak szájára teszi az ujját, és szépen kivezet az ajtóig s ott elenged. Visszamegy a szobába, én meg csak állok ott a küszöbön. Nézek utána s nem tudom mire vélni a dolgot. Majd lábujjhegyen visszasompolygott megint a nagyszobáig és bekukucskálok a kulcslyukon.

Volt mit látnom!

A szoba közepén, az asztal körül a székek szanaszét szórva, kettő-három felborultan. A padlón százával hever szanaszét a lap, az eltaposott és ép szivar; itt egy törött kávéscsésze, amott meg dukát kandikál egy kártyalap alól. A terítő az asztal egyik végén csaknem a padlóig lelóg. Rajta szétszórt lapok, felborult csészék, rengeteg szivarvég és hamu. Majd néhány üres tányér, csak az egyiken van pipából kiszórt dohány. Négy üres gyertya­tartó; egyikben még lobog a vastag papiros, melybe a gyertya vége volt becsavarva, s a fekete füst szép nyugodtan száll a ma­gasba, egész a mennyezetig.

Az asztalnál, az egyik széken apám ül, háttal az ajtónak. Ke­zére hajtotta homlokát s az asztalra könyökölt mozdulatlanul.

Jó sokáig nézem, de meg se moccan. Csak a lágyékán látom egyenletes lélegzetvételét. Valami furcsa és sötét gondolat suhan át agyamon. Olyasvalamit éreztem – nem is tudom miért -, hogy apám nem él s még csodálkoztam is rajta, hogy halott lé­tére lélegzik.

Azután meg úgy rémlett, hogy az az erős karja vastag papír­ból van s hogy többé ütni sem tud vele; meg más hasonló fur­csaságok.

Isten tudja, meddig kukucskálok így, ha nem érint meg ismét anyám keze. Nem szól semmit, csak szelíden kitessékel a sze­mével.

Ekkor, nem tudom, miért, de hirtelen leemelem a sapkámat, megcsókolom a kezét és kimegyek.

Szombati nap volt.

Amint kilépek az utcára, a nép éppúgy sürög-forog, mint ren­desen, lót-fut ki-ki a maga dolga után. A parasztnép szekerez ezt-azt a piacra. Kereskedők vizsgálgatják kandi szemmel a zsáko­kat és tapogatják a bárányokat. Novak pandúr harsány kiálto­zással igazítja el a szekereket, hogy melyik hova álljon. A gyere­kek cseresznyét csennek. Szreten, az írnok, a dobossal járja a várost és közhírré teszi, hogy az utcákon tilos szabadon engedni a disznókat. Trivko egy bárányt vitt ki az utcára és kínálja: „Ide csak, még meleg!”, a részeg Jóvá meg járja a táncot egy tócsában.

– Hé, kisöcsém, mért van zárva a boltotok? – kérdi tőlem elhaladtában a szűrszabó Ignyát.

– Csak! – mondom én.

– Csak nem beteg az apád?

– Nem.

– Odavan talán valahol?

– Csak a faluban – mondom én s azzal beugróm az udvarba. Egyszer csak beállít két cimbora, azaz hogy két iskolatársam; a tanító úr küldte őket, hogy nézzék meg, miért nem mentem is­kolába.

Akkor jutott csak eszembe, hogy egészen megfeledkeztem az iskoláról. Veszem a könyveimet meg egy karéj kenyeret, de sze­mem hol az anyámon, hol a két cimborán.

– Fiacskáim, mondjátok meg a tanító úrnak, hogy Misa nem mehetett előbb – dolga volt.

Ö, az a kéz! Csak egyszer csókolhatnám kedvemre, amíg jól­esik, ha anyám alszik és nem látja!

Hogy mi történt odahaza, míg én az iskolában voltam: nem tudom .., Illetve tudom, mert amikor hazaértem, épp úgy talál­tam mindent, mint mikor elmentem: anyám és nővérem ölbe tett kézzel ül, ebédet sem főz senki; lábujjhegyen haladnak el a nagyszoba ajtaja előtt és csak sóhajtoznak, mint mikor a nagy­bátyám meghalt. Gyokica az udvaron játszik, bádog bögrét kötött a macska farkára és jót mulat a rémülten vágtató jószágon. A legények gúnyájukat foltozgatják a szobájukban; Sztoján meg el­nyúlva horkol a szénában, mintha csak éjszaka volna.

Apám még mindig úgy ül, mozdulatlanul. Széles hátán meg­feszül a ködmön, derekán meg eláll a mély lélegzéstől. Rég elhangzott már a vecsernyére hívó harangszó. Lassacskán vége a napnak, s lelkünkben még mindig ugyanaz a végeláthatatlan pusztaság, csak a felhők kavarognak benne

egyre sűrűbben és sötétebben! Már-már elviselhetetlenül kétség­beejtő és rémisztő minden. – Tégy csodát, teremtő Isten!

A küszöbön üldögéltem a ház előtt. Kezemben valami iskolás könyv; de nem olvastam. Az ablakban anyám sápadt arcát lát­tam, sovány kezecskéjére támasztva. Fülem zúgott. Képtelen voltam gondolkozni.

Egyszer csak zörren a kilincs. Anyám eltűnik az ablakból. Meg­hűl bennem a vér.

A nagyszoba ajtaja kinyílt. S a küszöbön – az apám!

Haja mélyen a homlokába lóg a hátra tolt fez alól. Bajsza csapzott, elborult arca szinte vén. És a szeme, a szeme! Rá sem ismerni, mintha kicserélték volna! Tisztára beesett, ólmos pillája félig leeresztve takarja a lomhán mozgó, fénytelen szemgolyót, amint bamba tekintettel mered a semmibe. Valami űr tátong a szemében, mint tört üvegű távcsőben. Arcán furcsa, engesztelő, szomorú mosoly – mint még soha! A nagybácsi volt ilyen, mikor halála előtt kérte, hogy hívjanak papot.

Lassú léptekkel végigmegy a folyosón, benyit a szobánkba, csak bedugja a fejét és szótlanul visszakapja. Becsukja az ajtót, kimegy az utcára és ballagó léptekkel elindul Ilija koma háza felé.

Tóma, Ilija koma fia mesélte később, hogy bezárkóztak az apjával egy szobába és sokáig tanakodtak valamin, majd papirost meg tintát kértek, azután írtak, írtak és pecsételtek, és a többi. De hogy mi volt az, azt nem tudni és nem is fogja megtudni soha senki.

Fél tíz tájban már valamennyien ágyban voltunk, csak anyánk ült ölbe ejtett kézzel s üresen bámult a gyertyafénybe. Egyszer csak nyikordul a kiskapu. Anya gyorsan elfújja a gyertyát s le­fekszik ő is.

Nekem úgy vert a paplan alatt a szívem, mintha kalapács don­gott volna a mellemben.

Nyílt az ajtó s apám belépett. Fordult egyet-kettőt a szobában s azután gyertyát sem gyújtva levetkőzött és lefeküdt. Hallottam, hogy sokáig forgolódik az ágyában, de aztán elnyomott az álom. Nem tudom, meddig alhattam, egyszer csak felnyitom szeme­met s látom: a telihold szépen besüt a szobába s pókhálós fénye épp anyám arcára hull. A szeme csukva, arca mint súlyos betegé, keble nyugtalanul piheg.

Ágya mellett, föléje hajolva – az apám. Mozdulatlanul mered rá.

Kis idő múlva odajön az ágyunkhoz. Szépen sorban megnéz bennünket mind, a nővéremet is. Azután a szoba közepétől még egyszer körüljártatja tekintetét és suttogva így szól:

– Alszanak! – s mintegy megrettenve saját suttogásától, szinte kővé mered a szoba közepén. Csak áll, áll mozdulatlanul, csak a szeme villanását látni olykor, amint hol anyára, hol reánk reb­ben a tekintete.

Mi meg se moccantunk.

Egyszer csak elindul, oldalvást, lábujjhegyen a fogas felé, de szemét nem veszi le rólunk, óvatosan leemeli az ezüst pisztolyt, ruhája alá csapja, fezét a szemére húzza s gyors léptekkel kisiet.

De alig csukódik be az ajtó, anyám felegyenesedik az ágyá­ban. Nyomban utána a nővérem is; mint a szellemek!

Anya sietve, zajtalanul felkel s az ajtó felé tart; nővérem is kikel az ágyából.

– Maradj a gyerekekkel! – szól rá suttogva anya s kimegy. Felugróm s már indulok is, erednék utána, de nővérem el­kapja a kezem. Kitépem magam a szorításából s rászólok:

– Maradj a gyerekeknél!

S azzal ki! Az udvaron át, a palánk menti meggyfák alatt sur­ranok a kútig s leguggolok a káva mögé.

Gyönyörű éjszaka volt! Az cg csillagos, süt a hold, a levegő üde és sehol semmi nesz! Ekkor látom, apám bekukkant a legé­nyek szobája ablakán, majd szép csendesen tovább ballag. Végű! aztán megáll a csűr eresze alatt és kiveszi pisztolyát.

Abban a pillanatban, honnan, honnan nem, ott terem mellette anyám.

Apám elképed. És csak bámul rá merő tekintettel.

– Mitárom, édes uram, mi jut eszedbe?

Apám megremeg. Áll mint a gyertyaszál, üres tekintettel me­red rá s a hangja, mint repedt harangé:

– Menj, Marica. Hagyj … Tönkrementem!

– Hogy mentél volna tönkre, lelkem-uram, az Ég áldjon meg! Hogy mondhatsz ilyet?

– Mindent odaadtam! – tárja szét a karját.

– No és? Hisz te szerezted!

Apám visszahőköl egy lépést és bambán az anyámra mered.

– Értsd meg: mindent! Mindent!

– Annyi baj legyen! – mondja az anyám.

– A lovat isi – mondja Ő.

– Azt a gebét! – mondja az anyám.

– A rétet is!

– A tarackos parlagot!

Közelebb lép hozzá. Mélyen a szemébe néz, majd átdöf a tekintetével. De anyám, mint valami égi szent.

– A házat is! – mereszti tágra a szemét apám.

– Annyi baj legyen! Csak te légy ép és egészséges!

– Marica!

– Mitár!

– Hogy mondod, Marica?

– Csak téged tartson meg az Isten, meg a gyermekeinket! Hisz nem a ház, nem a rét tartott el bennünket, hanem te: a család fenntartója! Egyikünk sem éhezik, amíg te köztünk vagy!

Mintha megtántorodott volna, könyökét anyám vállára tá­masztja.

Maricám … nem is hittem … – csuklik el a hangja, szemé­hez kapja tenyerét s elhallgat.

Anya megfogja a kezét:

– Mikor egybekeltünk, semmink se volt, csak egy ponyvánk, egy tepsi meg két-három teknő; most meg, hálisten, tele a ház!

Apám tenyere alól, látom, gördülve csillan a könnycsepp a holdfényben.

– Hát a teli górc gubacsról megfeledkeztél? – Az ám: az tele van! – mondja apám s a hangja lágy, mint a selyem; kabátja ujját végighúzza szemén s karját leejti.

– S az én aranyfüzérem mire való? Minek hever benne a pénz? Fektesd be az üzletbe!

– Befektetjük búzába!

– Hisz nem vagyunk mi még elesett vének; hálisten, egészsé­gesek vagyunk mi is, meg a gyerekeink is. Megsegít bennünket az Isten, dolgozni fogunk.

– Mint a becsületes emberek!

– Nem vagy te pipogya, mint egyik-másik ember! Nem ad­nám oda a két kezedet Paranoszov egész vagyonáért, ha még akkora volna is!

– Majd szerzünk megint házat is!

– Felneveljük a gyermekeinket s kenyeret adunk a kezükbe – mondja az anyám.

– Hogy ne átkozzanak holtomban … De rég láttam őket!

– Gyere, nézd meg őket! – rebegi anyám s azzal mint egy gyermeket, karon fogja s elindul vele.

Én meg vagy három ugrással már bent is vagyok a szobában. „Ágyba!” – siettetem suttogva nővéremet s fejemre rántom a paplant.

Épp hogy átlépnek a küszöbön, a toronyban megkondulnak a harangok a hajnalt misére. A harangszó zúgva ömlik el a csen­des éjben s megremeg tőle a keresztény lélek. Mint száraz ágat a hullám, úgy sodorja el zengő hangja a földi fájdalmat és szo­morúságot, s a bűnbánó lélek, eltépve a hiúság gyarló szálait, töredelmesen beszélget az éggel…

– Fiacskám, kelj fel, menjünk a templomba!

 Tavaly, hogy áruért jártam Belgrádban, Péró Zelenbácsot lát­tam a Topcsiderben: fegyencruhában törte a követ!

Dudás Kálmán fordítása