Start   │   Antológiák   │   Bibliográfia   │   Link  

 

A ta


Szerzők

BA

Jovan Dučić

Milan Rakić

Vladislav Petković Dis

Miloš Crnjanski

Ivo Andrić

Desanka Maksimović

Vasko Popa

Danilo Kiš

Milorad Pavić

MA

Sima Pandurović

Miodrag Pavlović

Dobrica Ćosić

 

Antológia

Poezija moderne
i modernizma


Szakirodalom

Milosevits Péter:
A szerb irodalom rövid története


Milosevits Péter
A szerb irodalom története
Budapest
Nemzeti Tankönyvkiadó
1998. 389–521.

Skerlić, Jovan:
Istorija nove srpske književnosti,
Beograd, 1912. (vonatkozó fejezetek)

Deretić, Jovan:
Istorija srpske književnosti,
(vonatkozó fejezetek)

 

Vladislav Petković Dis

(1880–1917)

A halál költője

Következetessége és kizárólagossága imponál. Dučić és Rakić körülményeskedtek és fanyalogtak, szimbolikusan ködösítettek és filozofálgattak arról, hogy az élet nem valami nagy szám; Dis viszont kategorikusan leszögezte, hogy csak a Halál abszolút és örök. Ki merte mondani azt, amit a finom, arisztokratikusan mértéktartó és óvatos diplomataduó csak kerülgetett; ha már a lúd pesszimista, legyen a Halál madara.

A bohém

Pesszimizmusát és haláltudatát élete hitelesíti. Míg Dučić és Rakić szalonokban forognak, Dis világa a kocsma. Tüdőbaj, pénztelenség, kulimunka, mámor, alkohol, az irodalmi kritika brutális támadása (Skerlić, 1911), tragikus halál a tengeren.

Nem a hazagőzös romantikus kocsmadalnok bohémsége, hanem a modern, tengődő, az élet napos (pénzes) oldaláról kiszoruló Művész sorsa – Van Gogh és a „hotelszobák lakója” (Ady). Dis nem volt párizsi diák és kultúrzarándok (csak háborús menekültként vetődött el Franciaországba), de a belgrádi periférián tipikusabb század eleji párizsi művészéletet élt, mint Dučić és Rakić a nagykövetségi villákban.

Franciául se tudott rendesen, Baudelaire-ékről csak művelt barátaitól hallott, mégis ugyanolyan (zömmel utánérzésnek ható) verseket írt, mint a Spleen és a Halál költői. De mindenkinél következetesebben ment el az „utolsó szobáig”.

Az olvasó ösztönösen az ő pártjára áll, az életben és a költészetben egyaránt. Igazságérzetünket valósággal legyezi Skerlić irodalomtörténeti felsülése; kétségen felül áll, hogy a hivatalos kritika Atyaúristene dogmatikus, konzervatív és kispolgári ostobaságokat mondott Disről: hogy érthetetlen, irracionális, pesszimista stb. Na és? – dörzsöljük jólesően a kezünket a klasszikussá – érettségi tétellé – érett Dis oldalán. Egyébként sajátos jelenség, hogy a Dučićot és Rakićot magasztaló Skerlić nem vette észre, hogy Dis is ugyanoda tartozik (modernizmus, dekadencia, szimbolizmus, szecesszió). A „józan ész” platformján álló európai műveltségű pozitivista Skerlić rábólintott a szalonpesszimizmusra, de szörnyülködve hőkölt vissza a Halál és a Semmi igazi arca elől.

Börtön (Tamnica)

Ez itten az élet, hol én is elbuktam,
kit küldtek távolok, csillagok szemével,
s égő könnyemmel, mely fénylik öntudatlan,
fészkerontott madár fájó keservével.
Ez itten az élet, hol én is elbuktam.

Legcsekélyebb tudtom s akaratom nélkül,
csúf ínséget és szót még nem is ismerve.
És én sírtam akkor. És sorsom nem szépül.
S úgy maradtam ott bús bölcsőmhöz szegezve,
legcsekélyebb tudtom s akaratom nélkül.

S nem tudtam, hogy vérem áramlik kerengve,
s oly alakot hordok, mely változik csendben;
benne szépség álma, az est áldott csendje,
s kinyilatkoztatás illata az estben.
S nem tudtam, hogy vérem áramlik kerengve.

És hogy a csillagok megszöknek szememből,
hogy ez ég s e mennybolt most megteremtődjék,
s rend, maradandóság támad a terekből,
s egész világ gondja fejemből szülessék,
és hogy a csillagok megszöknek szememből.

A csillagok szöknek, elhagyják színüket
 a való rémképét, helyet, messzeséget;
akárcsak a lényem, élik most éltüket,
álmaimmal szűzi kötelékbe léptek.
A csillagok szöknek, elhagyják színüket.

Csillagok elszöktek, a Föld itten maradt,
szavak életére, lábam járására:
s így buzgó forrásként bennem erő fakadt,
erő betegségre s erő gyógyulásra.
Csillagok elszöktek, a Föld itten maradt.

S ezt a földet mostan én is megismertem,
csillagaim nélkül és ártatlan szívvel,
könnyemmel, amelynek fénye most is rebben,
s mely, mint fészkerontott madár sír keservvel.
S ezt a földet mostan én is megismertem.

Mint hajdani titok, életem úgy kezdtem,
a létet szolgáló földhöz leszögezve,
hogy szemem a szürke távolokba vessem,
míg fejemet álmok szép éke övezze.
Mint hajdani titok, életem úgy kezdtem.

Füvek pillantásán hogy magam érezzem,
az éjt, vizet; és hogy lényemet hallgassam,
és amint mindenben alszik erős lelkem,
mint megnyilvánulás, mint egyetlen dallam;
füvek pillantásán hogy magam erezzem.

És a szemekben is, melyeket lát erőm,
szemekben, amelyek mint a csend, szólítnak,
mint erdők beszéde, mint ékes szeretőm,
elveszett álmokként, alvó csúcsként hívnak,
s a szemekben is, melyeket lát erőm.

                          Csuka Zoltán fordítása

Talán alszik (Možda spava)

Elfeledtem egy csodaszép dalt ma reggel én,
pedig egész éjjel csüggtem drága dallamán;
most is egyre hallgatózom, hátha hallanám;
mert még soha egy dal sem volt ennyire enyém.
Elfeledtem egy csodaszép dalt ma reggel én.

Mély álmomban nem ismertem a rideg valót,
és nem tudtam, hogy a földnek nap kell és erő;
és hogy csillagot vetkőztet a déli verő;
és hogy halott éjszakán jár sápadtan a hold.
Mély álmomban nem ismertem a rideg valót.

Most alig sejtem, hogy voltak, az álmaimat,
s mi bennük volt: valami ég, valami szemek,
valami arc, nem tudom ki, talán egy gyerek;
egy régi dal, régi csillag és egy régi nap.
Most alig sejtem, hogy voltak, az álmaimat.

Nem emlékszem semmire már, a szemekre sem:
mintha álmom felhő volna lágy pelyhek között,
és e szempár a lelkemmel messze költözött;
se a dalra, se másra, mi ott volt énvelem,
nem emlékszem semmire már, a szemekre sem.

De sejtem, és egyedül csak sejteni tudok:
úgy sejtem, hogy ez a szempár, fájó élvezet,
az életben, csodamódra üldöz és vezet;
s éjjelenként eljön, rám néz, körüloldalog…
De sejtem, és egyedül csak sejteni tudok:

 éjjelenként eljön a szem, és én láthatom
ezt a szemet, ezt az arcot, ami csupa vágy;
az ő szemét, az ő arcát, az ő tavaszát,
álmaimban; de én ezt most, ébren, nem tudom.
Éjjelenként eljön a szem, és én láthatom:

 az ő haja dús hajözön, s hajában virág,
s pillantása, ami úgy néz, akár egy szirom,
ami csak néz, s szemmel szól, túl minden földi szón,
fölold engem jó ölében, ölelő világ,
az ő haja dús hajözön, s hajában virág.

Nekem most nincs kedvesem, a hangja elenyész;
nem is tudom azt a helyet, hol él vagy pihen;
eltakarja a valóság, mért is keresem.
Talán alszik és álmából nincs felébredés.
Nekem most nincs kedvesem, a hangja elenyész.

Talán alszik, s szeme túllát minden gonoszon,
túl a földön, túl az álmon, túl az életen,
s véle alszik a szépsége, rejtve énnekem;
talán él és álma után majd visszaoson.
Talán alszik, s szeme túllát minden gonoszon.

                        Ács Károly fordítása

Csak néhány jelentős verset tartalmazó életmű

Vladislav Petković Dis mindössze néhány maradandó verset írt; a többi a dekadens póz-irodalom tucatterméke, lírai ponyvája.

Nagyversei azonban csúcsteljesítmények. Dučić és Rakić összbenyomásként él bennünk, verseik nagyjából azonos színvonalúak, de egyik sem emelkedik összegezően a többi fölé (ezért értékelődhetett fel annyira Dučić deklaratív ars poeticája, Az én költészetem). Dis kiemelkedő költeményei olyan reprezentatívak, mint a Hegyek koszorúja vagy a Santa Maria della Salute.

Az élet Pokla mint elveszített Éden

Az ember élete ezen a világon céltalan szenvedés – Tamnica (Börtön) –, de a földi pokol csak következmény, másodlagos állapot, az Éden elvesztése utáni sors:

Ez itten az élet, hol én is elbuktam,
kit küldtek távolok, csillagok szemével…
        Csuka Zoltán ford.

Léteznek „távolok” és „csillagok” – egy másik világ, a „börtönön” túl. S bár ez a túli világ a földi élet valóságában nem érhető el, az élet meghaladásának mégis vannak módjai: az álom és/vagy a halál: Dis Možda spava (Talán alszik) c. versében álom és halál összemosódik, mert az a lényeg, hogy a remény „odaát” van:

Talán alszik, és túl van minden rosszon,
túl életen és minden földiségen,
szépsége is elmúlt, mint fény az égen.

De tán eljön hozzám, hogy vigaszt hozzon…
De tán alszik, és túl van minden rosszon…
        Szenteleky Kornél ford.

A Talán alszik a halott kedves régi nagy témáját (Radičević, Jakšić, Zmaj, Kostić) fogalmazza újra; romantikalezáró nagyverse: a Santa Maria della Salute modernista párja, hasonló nagyvers formájában.

 Párhuzam látható továbbá a Talán alszik és a dučići „Naplemente” között. Azonban Dučić leírása a „hét tengeren” túli „ismeretlen nőről” századelős modorosság, Dis látomása viszont egyszerre bensőséges és kozmikus: a Talán alszik szerelmes dal és Halál-ballada, bizalmas vallomás és túlvilágvízió.

A kiteljesedett reménytelenség

A kilátástalanságélmény végső fázisában elvész az „odaát” elérhetőségének (létének?) reménye, az álom és a halál puszta országokba vezet – Sa zaklopljenim očima (Lehúnyt szemmel):

Tudom, a gyermek végképp veszve bennem,
s volt kedvesemmel boldog lugasodban
nem járhatok már, élet, önfeledten,
hol nászok lila leplében bolyongtam.
A boldogság ábrándja rebbenetlen,
mint zápor mosta csönd az alkonyatban.

Nyugszik az ábránd. A sír sóhajában
tér és idő és fájdalom és élet
egybevegyülve leng el a halálban.
A csönd is fenyvessé kövült enyészet.
Csak ábrándtalan, hontalan magány van.
Lakatlan háza holt tenger vizének.

Csupán e sír. És mindez mégis úgy hat,
mint felmeredő hamvvedre a létnek:
az ég, a föld s a pokla benne nyughat,
a kezdet itt a vég síkjára révedt.
Itt sírtam el az életem. A múltat.
Csak álom volt, és csillag, és mivé lett!

Mekkora sír lett! Állok itt a szélén,
letűnt időknek összeállt alakja,
utolsó ember minden kezdet éjén,
csak emlék-ár tarajló furcsa habja,

holt tenger vesz körül a semmi révén.
Alvó vizét változás nem zavarja.
        Dudás Kálmán ford.

Háborús versek

Dučićhoz és Rakićhoz hasonlóan, az 1910-es háborús években Dis is írt hazafias verseket. (A balkáni háború idején a szerb vezérkar haditudósítója volt, az 1915-ös visszavonuláskor a hadsereggel együtt Albániába ment, majd Franciaországba került; hazatérőben német tengeralattjárók elsüllyesztették a hajót, amelyen utazott, és Dis a tengerbe veszett.)

Hazafias verseinek kötete a Mi čekamo cara (1913. „Mi a császárt várjuk”), a később írottak már csak a költő halála után jelentek meg kötetben.