Start   │   Antológiák   │   Bibliográfia   │   Link  

 

A tan


Szerzők

BA

Jovan Dučić

Milan Rakić

Vladislav Petković Dis

Miloš Crnjanski

Ivo Andrić

Desanka Maksimović

Vasko Popa

Danilo Kiš

Milorad Pavić

MA

Sima Pandurović

Miodrag Pavlović

Dobrica Ćosić

 

Antológia

Poezija moderne
i modernizma


Szakirodalom

Milosevits Péter:
A szerb irodalom rövid története


Milosevits Péter
A szerb irodalom története
Budapest
Nemzeti Tankönyvkiadó
1998. 389–521.

Skerlić, Jovan:
Istorija nove srpske književnosti,
Beograd, 1912. (vonatkozó fejezetek)

Deretić, Jovan:
Istorija srpske književnosti,
(vonatkozó fejezetek)

 

Jovan Dučić

(1871–1943)

    Dučić i Rakić

Szimbolizmus, szecesszió, dekadencia, l’art pour l’art, elefántcsonttorony. Deszeterac helyett tizenkettes és tizenegyes, romantikus ének helyett előkelő, visszafogott, csi­szolt költemény, jellegzetes négysoros versszak vagy szonett.
Első kötet: 1901. — Pjesme.

Élete

Ragusa (Dubrovnik), Mostar, Párizs, Budapest, USA
Szülőhelye a tengerhez közel fekvő, Dubrovnik fölötti Trebinje (Hercegovina),
az általános iskola elvégzése után anyjával Mostarba költözik,
ahol Aleksa Šantić barátja lesz. Irodalmi pályafutása a „mostari körből” indul.

A szerb állam ösztöndíjával jogot tanul Svájcban, s innen ruccan át Párizsba szilveszterezni a XX. sz. előestéjén (a biztonság kedvéért kétszer, 1889 és 1900 december 31-én is).

1907-től diplomataként Európa fővárosaiban él (Isztambul, Szófia, Athén, Kairó, Róma, Bukarest, Budapest, Lisszabon).

1941-ben Amerikában települ le, ahol a szerb királyhű körök tiszteletétől övezve aktívan politizál és publicisztikai tevékenységet fejt ki. Emiatt halála után Jugoszláviában egy ideig csetniknek számít, s csak fokozatosan nyeri vissza a klasszikus nemzeti költő rangját, amelyet korábban, már életében elért.

Ars poetica

Moja poezija (1904. Az én költészetem)

Legyél hűvös márvány, hideg árnyék csöndje,
álomba szenderült leány áhítata;
ne bánd, mások verse legyen mint egy nőcske,
kinek koszos utcán rivall részeg dala.

Nem illik tehozzád se gyöngy, se dísz selymes,
csak egy rózsát tűzök leomló hajadba;
szebb légy annál, hogy a tömegeknek tetszhess,
s büszkébb, hogysem szavad másnak vigaszt adna.

Csak a saját súlyos bánatodba roskadj,
fittyet hányva minden más idegen sorsnak,
s kerüld el kényesen a csörtető népet.

Állj félre közönnyel, fordítsd el az arcod,
és a cifra, pávás öltözetet hagyd ott;
csupán titkok fátyla lengjen körül téged.

                              Milosevits Péter ford.

● az eszményi Szépség arisztokratizmusa (artizmus),
● a Művészet fensőbbsége az Élettel szemben (elefántcsonttorony),
● az individuum megvetése a tömeg iránt,
● a Művészet életbeli „hasznosságának” tagadása (l’art pour l’art),
● a szokványos szépség elvetése,
● a szokatlan, sejtelmes, titokzatos és sugalmazó szépség áhítása (szimbolizmus, szecesszió).

Szimbolista-szecessziós korszak (1900–1910)

Dekadencia, magány, elmúlás, szorongás, bánat, vágyakozás, várakozás, félelem a szerelemtől, fáradtság, unalom, melankólia.

Alkony, naplemente, éjszaka, ősz, lombhullás, csend, lélek, szív, könnyek, elválás, búcsúzás, halál.

Morska vrba (1903. Tengeri fűz)

Árva fűz a sziklán, tengerre hajolva,
hosszú zöld haját a szélbe belebontja:
megrontott fa-tündér, valakinek átkát,
folyton azt susogja, a szomoruságát.

Hegyeket zendít a rőt hajnal körötte,
haldokló csobogást hoz a csöndes este;
s hol minden fut, táncol, ő áll, s megigézve
néz a dúlt égbe, a habba, az időbe.

És azoknak susog, dobva egy-egy tépett
ágat a tengernek, levelet a szélnek,
s mint önkínzó szív ha mereng sebe titkán,
zúg a gyászos élet. – Árva fűz a sziklán…

                           Szabó Lőrinc ford.

Másutt a tájleírást reflexió zárja le, mint egy értelmező, a lírai alanyra vonatkozó konklúzió

Jablanovi (1903. Nyárfák)

Mért zúgnak a nyárfák néma éjjelen?
Mily lomb-szenvedélyről? Mit zúgnak, suhognak?
Hűs lombok takarják a méz-sárga holdat,
sötétek a dombok, mint a sejtelem.

Éj van, minden álom elsüllyedt, oda,
hol az ónszínű víz dermed mozdulatlan,
nincs más hang, csak ott fenn, a szeles magasban
zúg, reszket tömérdek nyárfa-kupola.

Szál-magamban állok a folyó felett,
utolsó élőlény, árnyékom sötéten
elhever a parton, fúj a szél, az éjben
megriaszt az árnyék, állok, reszketek.

                              Tóth Judit ford.

Személytelen szerelmi líra

Dučić híres udvarló volt (állítólag a budapesti nagykövetség épületét is gáláns kapcsolat révén szerezte meg Jugoszláviának), szerelmi kötészete mégis személytelen – éppen ez a specifikuma, és ezt tekintik erényének is; a szerelem a dekadens életérzés és a szimbolista szemlélet eleme, az eszményi szépség és a hiábavalóság kategóriáin belül.

Leghíresebb versei közül a Zalazak sunca (1901. „Naplemente”) egy „ismeretlen nőről” beszél, aki „túl három tengeren”, „smaragdhegyek ragyogó árnyékában” (sic!) ül, s a költőre gondol, aki szerint a reménytelen szerelem olyan hűséges, mint a halál, s könyörög, ne mondja neki senki, hogy mindez nem igaz, mert akkor ő sírva fakad, és örökké sírni, sírni, sírni fog.

A szerelem hangulatai: fájdalom, múlandóság, illúzió, magány, közöny, halál.

Háborús és hazafias versek (1912–1918)

A diplomáciai szolgálatban álló Dučić nyilván hivatalból is hazafi volt. (És fordítva.) Ráadásul az 1912-es első Balkán-háború még mindig a hatszáz éves török uralom elleni (tehát „igazságosnak” érzett) harc folytatását jelentette, 1914-ben pedig Szerbia védekező (azaz szintén „igazságosnak” érzett) háborúba kényszerült; másokhoz hasonlóan, Dučić az általános nemzeti szempontnak adott hangot háborús és hazafias verseiben.

Vardar (1913. „A Vardar”), Ave Serbia (1917. „Ave Serbia”), Himna pobednika (1918. „A győztes himnusza”) c. verseiben a romantikus hazafias líra hangnemét és témáit folytatja, amelyek szinte egzotikusan csengenek az új versritmusban.

Carski soneti (1914–1918. „Császári szonettek”) c. ciklusában a szerb arisztokrata múltat idézi. A népi alapokon létrehozott kultúra és a népköltészetre rábízott nemzeti emlékezet mögül ássa elő a letűnt és betemetett világ nyomait. A verseknek a középkori, feudális pompa szecessziós átfestése ad különleges fényt.

A szecessziós dekoráció elvetése (1918–1930)

Az első világháború után visszatér korábbi témáihoz, a reflexív tájleíráshoz és az életfilozófiához. Most azonban új hangot üt meg: az ornamentikus érzéstáj szecessziós versfestményei helyett – objektív versfotográfiákat alkot.

Naturalizmusa tendenciózus: a közönyös és érzéketlen, értelmetlen és kegyetlen Természetről készít költői pillanatfelvételeket.

Új, antiszecessziós stílusának lényege a dekorációmentesség.

Új dimenziói: a természet ismert, általános, depatetizált tájai – erdő, mező, növények, állatok, a szél stb.

Események: szárazság, hőség, eső stb.

Hangulat: az elmúlás örökkévalóságának depressziója:

Suncokreti (1922. Napraforgók)

A napraforgók nagy szemébe
– míg követik az ég járását –
a világ minden szomja-éhe
belévegyül minden bú s kívánság.

Félnek a sötéttől. „Mi fényt ad:
isten az mind valamiképpen;
mértéke mindennek, vaj’ él csak
egy sugárnyi fény a szívében.” –

ezt zúgják és ezt: „Átok-verte
lakója mind az éjnek, ködnek,
ha nem tekinthet az egekbe
s bár egyszer csak, nem tündökölhet.” (…)

Kihülnek, kihalnak a kertek,
ki a két-sorú napraforgók,
de hulltuktól holtan kerengnek
mind a Napok, Csillagok, Bolygók!

                                 Illyés Gyula ford.

Új versritmus

Ebben az időszakban Dučić új ritmusokkal próbálkozik. Nyilván úgy érezte, hogy a század­elős szecessziós manírral összenőtt melodikus tizenkettes, tizenegyes nem illik a sal­langmentes új képi világhoz: egyszerűbb, rövidebb és szikárabb ritmust keresett. Áttért a kilences és a hetes sorokra (vö. Napraforgók).

Istenes versek (1930–1943)

Pályájának utolsó negyedében minden figyelmét az Isten-kérdésre összpontosította. A téma korábban is szerepelt verseiben, de csak más összefüggések elemeként. Most kizárólag Istenről van szó. A téma: Isten léte és jellemzői.

Ebben a határozott odafordulásban valószínűleg magyar hatás is közrejátszott. Dučić az 1931–32-ben Budapesten nagykövet. A magyar költők közül Babits Mihállyal kerül mondhatni baráti kapcsolatba, amit Babits Dučić-fordításai mutatnak. Babits ekkor lélekben már a Jónás könyve (1938) előtt áll Elképzelhető, hogy Babits Adyra is felhívta Dučić figyelmét; mindenesetre Babits Dučić-fordításai adys hangzásúak: Babits az eredeti ritmust is feláldozza, csakhogy olyannak hallja a Dučić-verset, amilyennek képzeli: adys zenéjűnek. A Refren (1922. Refrain) eredeti nyolcasait Babits tízes, tizenegyes és kilences sorokat Ady módjára váltakoztatva fordítja:

Ismerem a néma alkonyokat,
mikor minden zaj eltűnik a földről,
a szív megáll egy pillanatra,
s a lélek örökre elsötétül.

                        Babits Mihály ford.

Dučić később Madridba és Lisszabonba kerül, ahol Juan Ramón Jiménez (1881–1958) költészetének megismerése erősíthette a metafizikai tendenciát.