Start   │   Antológiák   │   Bibliográfia   │   Link  

 

A t


Szerzők

BA

Jovan Dučić

Milan Rakić

Vladislav Petković Dis

Miloš Crnjanski

Ivo Andrić

Desanka Maksimović

Vasko Popa

Danilo Kiš

Milorad Pavić

MA

Sima Pandurović

Miodrag Pavlović

Dobrica Ćosić

 

Antológia

Poezija moderne
i modernizma


Szakirodalom

Milosevits Péter:
A szerb irodalom rövid története


Milosevits Péter
A szerb irodalom története
Budapest
Nemzeti Tankönyvkiadó
1998. 389–521.

Skerlić, Jovan:
Istorija nove srpske književnosti,
Beograd, 1912. (vonatkozó fejezetek)

Deretić, Jovan:
Istorija srpske književnosti,
(vonatkozó fejezetek)

 

Sima Pandurović

(1883–1960)

Lázongó modernizmus

A banalitás elleni modernista tiltakozás dalnoka. Közelebb áll a rakići kétségbeesett pesszimizmushoz, mint a dučići artizmushoz; stílusa is Rakić közvetlen verbalizmusára emlékeztet.

Belgrádi költő

Pandurović nem volt párizsi diák, Belgrádban született és ott élte le az életét. Ő tehát belgrádi értelemben városi, nagyvárosi és fővárosi költő – nem a világ fővárosából, hanem az európai periféria egyik városából való. Ez a pozíció, a versek anyagának képzeletbeli tapintásán érződik a legjobban, de a belgrádiság tudata és vállalása olyan nyelvi apróságban is tükröződik, mint a városi beszéltnyelv jellegzetes rövidített alakjainak spontán vagy hivalkodó használata (pl. kao helyett ko’, ostao helyett ost’o).

Gondolati pesszimizmus

Belgrádban filozófiát tanult, s ez mély nyomokat hagyott költészetében: gondolati lírát írt, az élet alapvető kérdéseivel viaskodott, és negatív válaszokat talált – az élet múlandó és értelmetlen.

Leginkább az élet sivársága, silánysága és banalitása ejtette kétségbe – Današnjica („Napjaink”) c. versében a szenvedés, a tülekedés, a „sár pókhálós napjairól” beszél, az ember, a munka jelentéktelenségéről, a világ semmisségéről, az életről, amelyben hazugság van, csúszás-mászás és rettegés minden fénytől és erőtől; alacsony a láthatár, s minden rohad a múlandóság nedvében; a vers elején és végén, külön sorban, a költő felkiáltása: „Csak ne ez legyen, ez a banalitás!”

A gondolati költő nem a Szépség mezején menekül, hanem a gondolatok síkján; elveti az ócska világot, melynek logikája szerint (tehát) megőrül – Svetkovina (Ünnepség); a vers magyar fordításában az első sor nem olyan egyértelmű, mint az eredetiben, ahol szó szerint az áll, hogy „megtébolyodtunk” („Sišli smo s uma”):

Eszünket vette a fényes nap,
az ismert, kedves, mély – egy perc alatt,
s megünnepeltük, hogy leráztuk mind
a kétséget, az időt, a gyötrő kínt,
s a száz sebet, mellyel felsértett a világ –
szerelmünknek zsenge kék virágát.

És illatos kórházi kertünk mélyén
megint tömeg gyűlt össze, rengeteg;
s úgy nézi, hogyan andalgunk te és én,
s dícsérjük a törékeny életet,
mit elhagytunk. S ímé, messze estünk
már tőlük, akik sajnálják csendünk. (…)

Mert, hű kedvesem, ugye, mi már régen
eltéptük immár mind a szálakat,
melyek időhöz, térhez, hanghoz, színhez
kötöttek – mind az élet-láncokat –,

mert, ugye, talán így akartuk éppen
a boldogságunk s szerelmünk miatt.
        Csuka Zoltán ford.

Halálversek

Pandurović költészetének belső vonalán logikusan szembesült a Halál témájával: az élet megvetése következetes formában az élet elvetését jelenti.

A gondolati költő a Halált nemcsak a Szépség birodalmába nyíló kapunak látja, hanem ontológiai szinten elemzi a kérdést, és a halált mindenható elmúlásként értelmezi – Nemir mrtvih („A holtak nyugtalansága”).

Halálversei mégsem elvont filozofálgatások; a leírásokban és a költői képekben talán éppen nála látható a legjellegzetesebb szecessziós temetői pompa, a poétizált halál összes dekorációja.A korai Ady hangulataira emlékeztet Predvečernji put (Esteledő út) c. verse:

Rég járjuk a súlyos utat, én hű társam,
de célunk még fénylik a késő sugárban.

A néma fasorban észrevétlen, halkan,
két árny: az Idő s a Vénség jár nyomunkban.

S ha hozzánk nem szólnak, semmit nem is tesznek,
ittlétük érezzük, mint súlyos keresztet.

Olykor hátra nézünk, lopva, rettenetben,
s látjuk: szemük már rég reánk néz meredten.

S amint tovább rójuk ránk váró utunkat,
csalfa ábrándjaink lassanként kihúnynak.

S úgy hullik az útra a fák halott lombja,
akár gyászkoszorúk lezárt koporsóra.

S olyan az alkonyat halovány virága,
mint az élet foszló, tépett áriája.
        Csuka Zoltán ford.