Start   │   Antológiák   │   Bibliográfia   │   Link  

 

A tan


Szerzők

BA

Jovan Dučić

Milan Rakić

Vladislav Petković Dis

Miloš Crnjanski

Ivo Andrić

Desanka Maksimović

Vasko Popa

Danilo Kiš

Milorad Pavić

MA

Sima Pandurović

Miodrag Pavlović

Dobrica Ćosić

 

Antológia

Poezija moderne
i modernizma


Szakirodalom

Milosevits Péter:
A szerb irodalom rövid története


Milosevits Péter
A szerb irodalom története
Budapest
Nemzeti Tankönyvkiadó
1998. 389–521.

Skerlić, Jovan:
Istorija nove srpske književnosti,
Beograd, 1912. (vonatkozó fejezetek)

Deretić, Jovan:
Istorija srpske književnosti,
(vonatkozó fejezetek)

 

Milan Rakić

(1876–1938)

   Dučić i Rakić

Rakić mindössze hatvan-egynéhány verset írt. Nem érdekelte őt az Életmű, nem volt szenvedélyes alkotó, inkább kontemplatív alkat, aki nem él állandóan az ihlet állapotában, nem keresi az inspirációt, csupán enged neki, ha olykor-olykor rátör.

A versfukarság másik oka a műgond, a modern artizmus jellemzője; Baudelaire napokig dolgozott egy-egy verssoron, Matoš után sem maradt hatvannál több vers. Rakić is sokat szeretett pepecselni; az ihlet pillanatában papírra vetette az ötletet, az első, nyers fogalmazványt, aztán egy ideig jegelte a vázlatot, s csak később csiszolta ki a vég­ső vál­to­zatot. (Az igazi, alapvető alkotói szenvedély hiányát mutatja, hogy a jegelő és csiszolgató módszer ellenére, versei stiláris és technikai szempontból sokkal nyersebbek, mint a Dučićéi, olykor döcögősek vagy üres beszédűek.)

S végül Rakićnak nem volt sok költői mondanivalója. A szerelem múlandósága és az élet céltalansága nem ismételgethető a végtelenségig; ennek felismerése mindenesetre a mérték iránti érzékre vall.


Erotika

A petrarkista romantikához képest Dučić a bonyolult nőt és az ellentmondásos szerelmet hozta be, Rakić a női testet és az erotikát. A testi szerelem nyílt, szinte durvának ható (de [még] nem trágár szavakkal történő) megverselése a századelő finomkodó sze­cessziós légkörében olyan áttörés lehetett, mint a szexre vonatkozó szókincs tabuinak elvetése az 1960-as években (beatköltészet, farmernadrágos próza).

A szerelem paradoxona: a pillanat (testi) gyönyöre a legnagyobb elérhető érték – Iskre­na pesma („Őszinte dal”). A gyönyör pillanata azonban – múlandó: Očajna pesma („Kétségbeesett dal”).


Pesszimista filozofálás

A dekadencia korára általánosan jellemző életmegvetést Rakić az örök igazság és a ma­gasröptű eszmék szintjén próbálta megfogalmazni.

Gondolati, filozofikus költőként tisztelik ezért, bár gondolatisága lényegében arra a megállapításra szorítkozik, hogy az élet múlandó, s ezért céltalan és értelmetlen. A nagy igazságok kimondása veszélyesen közelít a banalitáshoz, de a romantikus dalolás után és a szimbolista ködösítés idején talán szükség volt erre a közvetlen gondolatiságra.

Az élet értelmetlen hajsza, hiábavaló erőfeszítés, gyötrelem, melynek egyetlen „jutalma” a sötét sírbolt – Dolap („Taposómalom”).

A költőt a céltalanság tudása gyötri a legjobban: belátja, de tehetetlen vele szemben – Misao („A gondolat”).

Mégis, az értelmetlen életből az ember a szellem révén kiemelkedik (ezzel kapcsolatban Rakić buddhizmusáról szoktak beszélni)


U kvrgama (Kalodában)

Mert kalodába zártak, ó, mi szégyen!

Századok sodra se mossa le rólam.

Mi volt a vétkem? Volt-e? S mért? Setéten

hallgat a múlt. S ki él, mind néma szótlan.

Mert kalodába zártak, ó, mi szégyen!

 

A kínzott egy se látja Őt, pribékjét.

A nyakvas, ballom, olykor megcsikordul,

reccsen a csont szorító erején még,

serked a vér, sebzett tagon kicsordul.

A kínzott egy se látja őt, pribékjét.

 

Szűköl, üvölt a kínok borzadálya

a sorban álló, komor kalodákból,

felnőtt és gyermek jajszavát okádva:

a láthatatlan kínzó vasa pántol,

s szűköl, üvölt a kínok borzadálya.

 

Szoríts csak, rejtett erő, zúzz keményen!

Könyörtelen kény, roncsold, tépd a csontom,

préseld, míg lüktet, dacos érverésem,

utolsó cseppig vérem míg nem ontom,

szoríts csak, rejtett erő, zúzz keményen!

 

Gúnyom fakasztod szívbeli kacajra:

áldozat bosszúját a martalócon:

ez hát a poklok pokla? Kínok alja?

Különbet nem szült zsarnok agy?

Olcsón fakasztod gúnyom szívbeli kacajra!

 

Rajta, gyötörj, vasalj még gyötretőbben!

Esdeklő szóra úgyse bírhatsz: számat

egy szisszenés se hagyja el. Velőmben

dac feszül. A gyáva könny nem alázhat.

Rajta, gyötörj, vasalj még gyötretőbben!

 

Apraja-nagyja, amíg vasra verten

nyög, esdekel, zokogva, elveszetten

térdel előtted, rejtező szörnyeteg:

a mindent elborító jajgatásból

szellemem fölcsap, s az azúr palástból

száll, mint szirti fecske tengersík felett.

 Dudás Kálmán ford.


Hazafias versek

Az 1910-es háborús években Rakić is a nemzet ügyének oldalára áll; 1912-ben önkéntesként részt vesz a Balkán-háborúban, és koszovói témájú hazafias versciklust ír.

A romantika kedvenc (és elkoptatott) témájához sok újat nem tett hozzá se érzelmileg, se gondolatilag, sőt a költői képek, a hangvétel és a szókincs tekintetében sem megy túl a már ismerteken. Sajátos hangzást csak a hagyományos motívumok és az új versritmus közötti kapcsolat (feszültség) eredményez, amire már Ilićnél is volt példa. A legismertebb koszovói témájú Rakić-versek közül kiemelkedik a Gračanica-kolostor egyik freskójának szentelt.


Simonida (Szimonída)

Sugárzó szemed vandál kéz kivájta,
gyönyörű kép, e hűvös kövön, egy este:
hogy bújtatá a szürkület homálya,
tőrét egy albán arcodnak szegezte.

E méltóságos arcon mit se bántott
szemeden kívül: érintetlen hagyta
királyi pompád, koronád, palástod
s dús hajad omló fürtjeit alatta.

Míg tűröd ocsmány végzeted árván,
pazar pompájú mozaik ruhádban,
tűnődve régi boltívek homályán
nézlek, igéző szépségre sováran.

Mint régi kilobbant csillagok ragyognak,
és földi szemnek késve, de üzennek,
s mi látjuk még a messzi égitestek
fényét, színét s alakját, mert voltak:

fölém e tömjénfüstös freskó titka
a múlt ködén át fényt most úgy derengtet:

az ódon lapról, árva Szimonída,
sugara tűz rám rég kivájt szemednek.

                 Dudás Kálmán ford.