A tantárgy nyitóoldala

Kötelező irodalom

Svetozar Petrović: Az irodalmi mű belülről való megközelítése.
In: Dzadzić, Petar szerk.:
Korok, nézetek, alkotások.
Forum Könyvkiadó, Novi Sad, 1968.
145–159.

 

 

Bókay Antal: Irodalomtudomány a modern és a posztmodern korban.
Osiris Kiadó, Budapest,
1997.
93–107, pozitivizmus
107–115, szellemtörténet
116–122, marxista ir.tud.
313–325, hermeneutika
328–335, recepcióesztétika
353–367, dekonstrukció

Ajánlott irodalom

Ann Jefferson és David Robey szerk.: Bevezetés a modern irodalomelméletbe.
Osiris Kiadó, Budapest,
1995.
– Ann Jefferson – David Robey: Bevezetés. 7–26.
– Ann Jefferson: Az orosz formalizmus. 27–50.
– David Robey: A modern nyelvészet és az irodalom nyelve. 51–82.
– Ann Jefferson: Strukturalizmus és posztstrukturalizmus. 105–138.
– David Forgacs: Marxista irodalomelméletek. 139–182.

 

Bókay Antal–Vilcsek Béla szerk.:
A modern irodalomtudomány kialakulása.
Osiris Kiadó, Budapest,
1998.
– Borisz Eichenbaum: A „formális módszer” elmélete. 248–267.
– Viktor Zsirmunkszkij: Byron és Puskin. 300–315.
– Roman Ingarden: Az irodalmi műalkotás kétdimenziós szerkezete. 432–439.
– Roman Jakobson: Nyelvészet és poétika. 449–456.
– Roman Jakobson: Két verselemzés. 470–478.

 

Dionyz Ďurišin:
Összehasonlító irodalomkutatás.
Gondolat Kiadó, Budapest,
1977.
– Alapfogalmak és elméleti kiindulópontok. 21–53.

SLA-111

Bevezetés a szláv irodalmak tanulmányozásába

Svetozar Petrović

Az irodalmi mű belülről való megközelítése

/145/ →

A „belülről való megközelítés” meglehetősen szokatlan kifejezés nálunk, noha – valamelyest eltérő jelentésben korábban már többen használták. E helyen az angol intrinsic approach to literature szabad fordításaként értendő, amint az amerikai A. Warren és R. Wellek értelmezik Irodalomelméletük-ben (1942, majd 1949). Ebben a könyvben, amely talán a legrészletesebben ismerteti az utóbbi évtizedek irodalmi jelenségeivel foglalkozó irodalomtudomány legnagyobb hatású irányzatainak eredményeit, Wellek és Warren a következő fejezeteket: Irodalom és életrajz, Irodalom és lélektan, Irodalom és társadalom, Irodalom és eszmék, Az irodalom és más művészetek egybekapcsolják, és Az irodalom kívülről való megközelítése összefoglaló cím alatt tárgyalják. Ezzel aztán szembehelyezik – könyvük második, terjedelmesebb részében – a belülről való megközelítést, az inherens, immanens kritikát. A „belülről való megközelítés”, vagyis az „immanens elemzés” kifejezéseket tehát jelen esetben általános megjelölésként használjuk mindazon korszerű irodalomtudományi iskolákra, melyeket kizárólag maga a mű érdekel (tehát nem a keletkezése, a történelmi, társadalmi folyamatban elfoglalt helye s az olvasóra gyakorolt hatása), ez pedig egyben tiltakozás is a hagyományos irodalomtörténeti módszer ellen, amely közölte a költő életének legapróbb részleteit, gondosan ismertette korát, de semmit sem tudott mondani az irodalmi alkotásról, arról, ami abban a mi számunkra

 /146/ →

is eleven, s nemcsak a kor iránti adósság lerovása vagy a korszak állított emlék.

Eszméik forrásait kutatva, az immanens elemzés hívei olykor igen távoli múltba is elkalandoznak. Az irodalmi szöveg immanens értelmezésének példáját már Longinosznál felfedezik, A fennköltről szóló értekezésében, melyben egy Szapphó-verset magyaráz. A belülről való megközelítés azonban mint tudományosan kidolgozott kutatási módszer csak a legújabb időkben létezik. Közvetlenül a szövegmagyarázat (explication de texte) előzte meg, amely már a múlt század (19. sz.) végén igen elterjedt a francia líceumokon és egyetemeken, s amelynek célkitűzése, hogy a stílusról és szerkezetről szóló magyarázatokkal teljesebbé tegye a tanuló élményeit. A francia szövegmagyarázat azonban mindenekelőtt pedagógiai eljárás volt, s meglehetősen sematikus jellegű. Az immanens elemzés igazi története csak az első világháború idején kezdődik, fejlődése pedig a második világháború után éri el csúcspontját.

Az orosz formalista iskola időrendben a legelső s alighanem mindmáig a legkövetkezetesebb képviselője az irodalmi mű belülről való megközelítésének. A pétervári irodalomkutatók e csoportjainak kialakulása, amely eszméinél fogva közel áll a moszkvai nyelvészkörben csoportosult fiatal és modern nyelvészekhez, az OPOJAZ (Obscsesztva izucsenija poeticseszkogo jazika, 1916) létrehozásával van kapcsolatban, s az 1930 körüli komor események során tűnt el anélkül, hogy természetes halált halt volna. Legtekintélyesebb tagjai V. Sklovszkij, B. Eichenbaum és R. Jakobson voltak, továbbá B. Tomasevszkij, de közel állt hozzájuk V. Zsirmunszkij is. Az orosz formalizmus fejlődése szorosan összefüggött az orosz költészet modern áramlataival; a legtöbb formalistát személyes barátság is fűzte Majakovszkijhoz és a többi futuristához. Az orosz formalista iskola cseh örököse, a prágai strukturalizmus sokkal közelebb áll a nyelvészethez, mint az alkotó jellegű irodalomhoz, talán azért is, mert az iskola megalapítójának, R. Jakobsonnak érdeklődése Prágába jövetelekor már inkább a nyelvészet, mintsem az irodalomelmélet felé irányult. A prágai nyelvészeti körben (1926) azonban volt néhány irodalomelmélet-író is. A kör

/147/ →

legismertebb tagjai, J. Mukařovszky a struktúra lingvisztikai fogalmát mint dinamikusan integrált egység-fogalmat alkalmazta az irodalmi műre, de kísérletet tett arra is, hogy a belülről való megközelítés módszerét szélesebb esztétikai alapra helyezze. Az immanens elemzés lengyel képviselői közelebb állnak a cseh strukturalistákhoz, mint az orosz formalistákhoz. Manfred Kridl (1936) az irodalom tanulmányozásától azt követeli, hogy ergocentrikus legyen (azaz a figyelem középpontjában maga a mű álljon) és integrális (vagyis a művet szerves egésznek fogja fel).

A szláv formalisták és strukturalisták eszméi a strukturalista nyelvészet közvetítésével jutottak el Nyugatra a harmincas évek kezdetétől fogva, nagyobb hatásuk pedig majd később lesz, különösen az USA-ban, miután néhány nevesebb tudós oda emigrál Prágából (R. Jakobson, R. Wellek). Az immanens elemzés módszere azonban az angolszász országokban önállóan is fejlődik. S itt is költők az előhírnökei (pl. Ezra Pound), megalapozóinak viszont T. S. Eliotot és I. A. Richardsot tekinthetjük, noha az ő nevük más angol és amerikai irodalomkritikai irányzatokat is fémjelez. Az immanens elemzési módszeren belül az angolszász országokban jóval több árnyalati eltérést figyelhetünk meg, mint bárhol másutt: egyes kutatókat semmi más nem érdekel, mint maga az irodalmi mű, mások azonban olykor több-kevesebb.

érdeklődést tanúsítanak az író élete és kora társadalmi, valamint kulturális körülményei iránt is. Valamennyien hangsúlyozzák az irodalmi szöveg közvetlen vagy figyelmes (szoros) olvasásának szükségességét (close reading), a szláv formalistáktól és strukturalistáktól viszont valószínűleg abban különböznek leginkább, hogy a történelem és a történelmi problematika kevésbé érdekli őket, de ugyanakkor sokkal inkább törekszenek kritikai értékítélet megfogalmazására. Az immanens kritikát az angolszász országokban olykor Új Kritikának (New Criticism) nevezik, de szerencsésebb dolog ezt az elnevezést az amerikai kritikusoknak csak egy szervezett csoportjára (1932, C. Brooks, R. P. Warren stb.) alkalmazni.

Az immanens kritika Németországban – ha eltekintünk O. Walzeltól, aki mégiscsak egészen más jelenség – csak az

/148/ →

utóbbi húsz év folyamán fejlődött. Az irodalmi mű értelmezésének vagy immanens módszerrel történő tolmácsolásának úttörője E. Staiger, az utóbbi években pedig a nemrég elhunyt W. Kayser tette ismertté a nevét elemzéseivel. De német eredetű a stíluskritika is, amely a K. Vossler- és Spitzer-féle úgynevezett müncheni romanisztikai iskolában született meg, s Crocénak a nyelvészet és esztétika azonosításáról szóló tanításán alapszik. Egyes fázisaiban Spitzer a modern pszichológiára is támaszkodott, különösen Freud pszichoanalízisére s a modern lingvisztikára, amely de Saussure után fejlődött ki, ennélfogva ma a nyelvészeti stilisztika (melyet Ch. Bally egészen külön úton igyekezett elindítani) és a stíluskritika között (mely az utóbbi időben különösen az USA-ban virágzik) a gyakorlatban semmiképp sincs olyan éles határvonal, amint az eredeti álláspontjuk ismeretében várható volna.

Az irodalmi alkotás immanens elemzését hirdető iskolák között tehát, amint vázlatosan bemutattuk, jelentős különbségek vannak.' Ezúttal azonban eltekinthetünk ettől, mert sokkal jelentősebbek a közös vonások: mindenekelőtt az irodalom vizsgálatának hagyományos módszereivel szemben elfoglalt álláspontjuk, de jelentős mértékben az irodalmi alkotás tanulmányozási módszerének főbb szempontjai területén is.

A hagyományos irodalomtudományt valamennyien igen határozott és szélsőséges bírálattal illették.

Tagadták mindenekelőtt, hogy az író életrajza iránti érdeklődésnek bármi értelme is volna. A mű szerintük nem az író vallomása, sem üzenete az olvasónak. Az egyszeri alkotásnak saját értéke van, saját külön jelentése és sorsa. Az első csapást természetesen az életrajzi megközelítés túlzásaira akarták mérni, amely állhatatosan kutatja az író elődeit és utódait, valamint életének semmitmondó részletkérdéseit. Meglehetősen meggyőző bírálat volt ez. Ha az ember maga elé képzeli az agg akadémikusokat, amint a Cári Tudományos Akadémia füstös termeiben összeállítják „Puskin Don Juan-i lajstromát”, vagyis a költő ifjúkori vétkeinek jegyzékét, valóban nehéz egyet nem érteni Brikkel, aki elszörnyedt „e mániákus ok láttán, akik halálra gyötrik magukat

/149/ →

miközben olyan kérdésekre keresik a feleletet, amelyek senkit sem érdekelnek és senkinek sincsenek hasznára”. Az immanens elemzés hívei – Kayser nyomán – arra a következtetésre jutnak, hogy „a költő nem immanens része a műnek… Az irodalomtudomány voltaképpeni tárgya nem foglalja. magában az alkotó személyét.” S hivatkozni fognak a névtelen költészet, elsősorban a szóbeli költészet gazdagságára, amelynek ránk gyakorolt művészi hatásából mit sem von le, hogy. alkotói ismeretlenek maradtak számunkra, s említeni fognak olyan költőket is, akikről semmit, illetőleg semmi bizonyosat nem tudunk (Homérosz, Shakespeare). Ha megengedhetőnek tartják is az életrajz iránti érdeklődést bizonyos korlátok között, hangsúlyozzák, hogy semmiféle életrajzi adat nem befolyásolhatja a műről kiformálódott értékítéletünket; az őszinteségnek és egyéb hasonló kritériumoknak nincs helye a műelemzésben; Puskin verséről alkotott értékítéletünket, melyben a költő egy mennyei lényként felbukkanó gyönyörű nőről szól, semmiképp sem fogja megmásítani az' az adat, hogy ugyanerről a nőről, nagyjából ugyanebben az időben mint visszataszító utcalányról is írt, voltaképpen a szépség versbe foglalt géniusza és az életből vett utcalány nem lehet egyazon személy: a művészet és az élet szférája nem esnek egybe és nem is érintkeznek egymással.)

Az irodalmi mű immanens elemzésének hívei hasonlóképp vélekednek az irodalom pszichológiai tanulmányozásáról is, mint az életrajziról, de különösen a pszichoanalízisről, melyet korunkban leggyakrabban hívnak segítségül. Ha a lélektani elemzés eredményeit használjuk fel az író személyiségének megvilágítására, lényegében ugyanaz a helyzet áll elő, mintha az életrajz felől közelítjük meg a művet. Mégis gyakran történik kísérlet magának a műnek és egyes személyei tetteinek lélektani magyarázatára. Az ilyen elemzésekre leginkább Shakespeare művei csábítanak. Pl.: miért tétovázott Hamlet? Régebben inkább gyakorlati indokokat kerestek erre: nem tudta, hogyan indokolja meg a gyilkosságot, és a legmegfelelőbb pillanatra várt, hogy a jól őrzött királyt eltehesse láb alól. Az efféle indokok meglehetősen hangsúlyozottak Shakespeare Hamletjének némely irodalmi

/150/ →

példaképeiben, de nem magyarázzák meg kellőképpen a shakespeare-i hőst. Újabban elterjedt vélemények szerint Hamlet gondolkodó ember, akit az értelem gátol a cselekvésben. A szélsőséges pszichoanalitikus az Oidiposz-komplexusban fog magyarázatot keresni: Hamlet szerelmes az anyjába és féltékeny az apjára. Miután az apja mint vetélytárs eltűnik, a féltékenység helyét az imádat foglalja el. A nagybátyját azonban mégsem ölheti meg, mert az – minthogy édesapját megölte – csak azt tette, amit ő maga is szeretett volna megtenni. Egy mérsékeltebb pszichoanalitikus kevésbé bonyolult megoldást fog ajánlani: Hamlet tétovázása az anyjában való csalódásával magyarázható; az anyai eszmény szertefoszlása bénította meg; az összeütközésre tehát az anya (és nem az apa) iránti szeretet és gyűlölet között kerül sor.

Az a kritikus, aki e drámát mint önálló, autonóm irodalmi-művészi alkotást kívánja vizsgálni, tagadja az összes lélektani magyarázatok értékét. Szerinte már a kérdés lélektani megfogalmazása is helytelen. Az irodalmi mű egyes szereplőinek tetteit nem lélektani törvények szabják meg, hanem az irodalmi struktúra törvényei. Nyersen fogalmazva: Hamlet azért nem öli meg a királyt, hogy kitöltse az időt a tragédia öt felvonás a során. A lélektani igazság nem nélkülözhetetlen az irodalomban; a nagy irodalmi alkotások tele vannak lélektanilag indokolatlan tettekkel és fantasztikus,

helyzetekkel. Noha a lélektani indokoltság semmiképp sem fokozza az irodalmi mű értékét, mégis érvényesíthető benne, ám ebben az esetben – alárendelve a művészi struktúra törvényeinek – nem lehet tárgya a lélektani elemzésnek.

Az immanens elemzés hívei hasonlóképp kétségbe vonták mind a szociológiai, mind az ideológiai szempontú vizsgálat. értékét. Tagadják, hogy az irodalom valamely társadalmi-gazdasági helyzet tükröződése vagy kifejezése s hogy az élet tükre; vagy ha ezt egyáltalán elfogadják, akkor tagadják, hogy a művet jobban meg lehet érteni, ha keletkezésének társadalmi-gazdasági körülményei ismeretesek. Ugyancsak tagadják, hogy az irodalomnak bármiféle társadalmi jelentősége is volna, vagy legalábbis tagadják, hogy az irodalom. társadalmi szerepének felismerése révén valamivel

/151/ →

is többet tudhatunk meg az irodalmi alkotásról s annak irodalmi értékéről.

E szélsőséges megfogalmazások – melyek ilyen szélsőséges formában gyakrabban hangzottak el a húszas évek Oroszországában, mint a későbbi nyugat-európai és amerikai iskolák hívei részéről – érthetőbbek, ha ismerjük az ellenfeleket is, akik ellen a viták során ezek irányultak. A húszas évek orosz irodalomtudományában az úgynevezett vulgárszociológusok a rím megjelenését a költészetben a pénzgazdálkodás kialakulásával magyarázták, Lermontov líráját pedig összefüggésbe hozták a XIX. század harmincas éveinek orosz kivitelével. Abban a légkörben, melyben Eichenbaum ismételten kijelentette, hogy Puskin négyütemű jambikus sorai semmiféle kapcsolatban nincsenek 1. Miklós korának társadalmi-gazdasági helyzetével, ez a kijelentés nem hangzott különösképpen ironikusnak.

Megemlíthetjük mellesleg, hogy Marx Károly már jó néhány évvel korábban figyelmeztetett: „A művészetről ismeretes, hogy meghatározott virágkorai korántsem állnak arányban a társadalom, tehát egyben az anyagi alap, úgyszólván szervezetük csontrendszerének általános fejlettségével.” Ezzel Marx természetesen csak a művészet és a társadalmi fejlődés közötti összefüggések bonyolultság ára utalt; az immanens szemlélet szélsőséges képviselői viszont az ilyen összefüggés meglétét is tagadták. V. Sklovszkij ennek bizonyítására a vándor témákat hozza fel példának, vagyis azokat az állandó motívumokat és irodalmi eljárásokat, melyek különböző korszakok különböző szóbeli és írásos irodalmában és társadalmi-gazdasági viszonyai között egyaránt felbukkannak.

Az immanens elemzés képviselői hasonlóképp tagadják az irodalmi műben található filozófiai, vallási és politikai eszmék tanulmányozásának értelmét is. Az irodalmi mű sem jobb, sem rosszabb nem lesz azáltal, hogy helyes vagy helytelen eszmék jutnak benne kifejezésre vagy ha akár teljességgel hiányoznak is belőle. Az eszmék az irodalom számára csak nyersanyagot jelentenek, tárgyat, amelyet felhasznál: ha egyszer már bekerültek az irodalmi alkotásba, akkor többé már nem azok, amik voltak, hanem a többiekkel

/152/ →

egyenértékű stíluselemekké váltak. E. Staiger ezt a következőképpen fogalmazta meg: „A világnézet stílusértéke semmivel sem nagyobb a rím stílus értékénél, de a ríme sem a világnézeténél.”

Röviden: az immanens elemzés híve – miközben leszámoltak a hagyományos irodalomtudománnyal – elvetették az irodalmi alkotásra vonatkozó összes külső magyarázatokat. Az irodalmi alkotás nem költői vallomás, nem pótszere a szociológiai elemzésnek, s nem is filozófiai vagy politikai irat; megvan a maga értelme és létjogosultsága, az irodalmi alkotás önálló és független valóság. „Az irodalmi alkotás – írja Kayser – nem úgy él és tűnik el, mint valami más dolognak a tükre, hanem mint egy önmagában. zárt nyelvi szerkezet.”

Az irodalom természetének ilyetén felfogásából következik az irodalomtudomány feladata is. Jakobson szerint „az irodalomtudomány tárgya nem az irodalom (az irodalmi mű) egészében véve, hanem az irodalmiság, vagyis az, ami az adott művet irodalmi művé avatja”. Staiger szerint, aki ezt a nézetet következetesebben fogalmazta meg, „csak az tanúsít helyes magatartást a költészet iránt, aki úgy értelmezi, hogy közben nem tekinget sem jobbra, sem balra, mindenekelőtt nem kandikál mögéje”.

Az egyes elemzők más-más módon írják le a maguk eljárását, de – úgy tetszik – egységesek abban a meggyőződésben, hogy az értelmezésnek az első benyomásból, az olvasás közben támadt első érzésmoccanásból kell kiindulnia, hogy aztán – végül – erre az első benyomásra magyarázatot találjon. J. Wain angol kritikus ezt így fogalmazta meg: „Nem hiszem, hogy a részletes és közvetlen elemzés (close analysis) (az irodalmi műnek) bármely sajátságát is létre tudná hozni. Minden, amit tehet, csupán annyi, hogy bebizonyítsa e sajátságok meglétét, és rámutasson, miként érvényesül ezeknek a hatása. E sajátságok akkor is hatnak az olvasóra, ha az nem több, mint olvasó csupán. Hatásuk pillanatnyi, mint a csóké vagy orrviszketésé. De a csók és az orrviszketés hatásának valóságos forrásai vannak; lehet róluk értekezni; de csak abban az esetben, ha megfigyelhetjük őket, tehát csak lassított mozgás esetén.” Lényegében

/153/ →

ugyanezt az eljárást találjuk meg L. Spitzernél is, csak valamivel részletesebben indokolva. Kiindulópontja az a Vossler-féle gondolat, amely szerint „minden érzelemnek, azaz a normális lelkiállapottól való mindennemű eltérésnek a kifejezés terén a normális nyelvhasználattól való eltérés felel meg”. Spitzer tehát a normális nyelvhasználattól való eltérést, eltávolodást kutatja. A szöveget olvasni kell, olvasni kitartóan és türelmesen, míg valami nyelvi különösség „meg nem kap” bennünket. Ezzel a megfigyeléssel kezdjük; s ennek keressük a lélektani és metafizikai gyökereit; egy sikeres mélyfúrás eredményeként eljutunk a mű középpontjához, aztán – miközben néhányszor megtesszük ezt az utat az egésztől a részletig, a részlettől az egészig – meg fogjuk találni az egyes elemek helyét és szerepét a struktúrában!

Azt mondtam: struktúra, s valóban épp a 'struktúra (a rendszer, a szervezett egész) a mű immanens elemzésének egyik alapvető fogalma. Az immanens elemzés hívei szerint az irodalmi műben nem lehet megkülönböztetni a tartalmat és a formát; ezek oszthatatlan egységet alkotnak, amelyben az összes elemek összefüggésben vannak egymással, úgyhogy valamely elem megváltozása az egész struktúrában átcsoportosításokat tesz szükségessé; minden elem a struktúra megnyilvánulása, s ezért ha egyszer beleépült a műbe, többé már nem az, ami volt. A struktúrát általában több réteg vagy szféra szervezett formájaként fogják fel, s a rétegeződés természetének kutatására már eddig is igen nagy munkát fordítottak az immanens elemzés képviselői.

Az eddigiekben kifejtett felfogások alapján bátran következtethetünk az immanens elemzés egy további jellegzetességére: az ahistorizmusra. E felfogás arra a meggyőződésre vezethető vissza, hogy minden idők valamennyi irodalmi alkotása a mai ember kortársa, ennek gyakorlati következménye pedig, hogy az irodalom története iránti érdeklődés megszűnik, s a történetiség szempontjait figyelmen kívül hagyják az irodalomtudományban. Szélsőséges megnyilatkozásai ennek a felfogásnak az olyan verses antológiák ilyenekkel találkozhatunk manapság az USA-ban –, melyekben az egyes versek keletkezésének idejét, valamint a költőnevét csak a könyv végén levő jegyzetekben tüntetik fel.

/154/ →

S épp az ahistorizmus az a kérdés, mely körül az immanens elemzés szélsőséges hívei kezdtek meghasonlani egymással. Az immanens elemzés számos képviselője – noha első műveikben azt hangoztatták, hogy nem érdekli őket az irodalom történelmi dimenziója – tudatára ébredt a történelmi távlat jelentőségének. Utolsó munkáiban E. Staiger is hangsúlyozta, hogy az irodalmi mű értelmezőjének fel kell használnia a történeti-filológiai elemzés összes eredményeit, tehát az irodalom történelmi szempontú elemzésének eredményeit is. Wellek és Warren említett könyve is a szélsőséges felfogástól való eltávolodás példája.

Időközben nagy lendülettel megkezdődött az immanens elemzés kritikai felülvizsgálata is.

Egyik patrónusuk, T. S. Eliot, mikor néhány évvel ezelőtt (1956) a kritika határairól írt, néhány igen éleselméjű megjegyzést tett, melyek az immanens kritika elleni leggyakoribb mai kifogások szerencsés összegezésének tekinthetők. Írásának közvetlen indítékául az említett John Wain szerkesztésében megjelent könyv szolgált, melyben a fiatal angol kritikusok egy csoportja egy sor szerző – Shakespeare-től Eliotig – tizenkét versét elemezte. Az értelmezők úgy beszélnek egy-egy versről, sorról sorra haladva, hogy még csak említést sem tesznek más műveikről és életrajzukról. „Gyomrozzák, facsarják, préselik a verseket, s kisajtolnak belőlük minden csepp értelmet”, ami csak található bennük. „Nevezhetnénk őket akár lemon-squeezer school of criticism-nak (citromnyomók kritikai iskolájának). Az eredmény pedig nem valami szívderítő. A költők bizonyára meglepődnének, ha megtudnák, hogy mit jelent a versük. (Eliot az egyetlen élő közülük, s ő valóban meg is lepődött.) Az ilyenfajta elemzés jóllehet hasznos lehet az iskolában mint a tanulóknak nyújtott segítség, de eközben nem szabad szem elől téveszteni bizonyos veszélyeket. Mindenekelőtt veszedelmes dolog feltételezni, hogy csak egyféle értelmezés lehet helyes; a vers tulajdonképpen azt jelenti, amit az összes fogékony olvasónak együttvéve jelent. Ugyancsak veszedelmes az a föltevés, hogy valamely versmagyarázatnak – ha az helyes – okvetlenül „azt kell leírnia, amit a költő tudatosan vagy öntudatlanul megkísérelt kifejezni”. Végül szeretne kísérletet

/155/ →

tenni egy ismeretlen, de jó verssel: vajon „egy ilyen elemzés elolvasása után képes lennék-e élvezni magát a verset. Én ugyanis e kötet csaknem valamennyi versét ismertem és éveken át szerettem is, miután azonban az elemzéseket elolvastam, hosszú időre volt szükségem, hogy a vonzódásom irántuk ismét feltámadjon. Olyan volt ez, mintha valaki szétszedett volna egy gépet, s nekem kellett volna összeraknom. Sejtem, hogy a versmagyarázat értéke nagyrészt abban van, hogy az az én saját magyarázatom.”

Eliot számos megjegyzése igen találó, de azért nem árt figyelmeztetni rá, hogy mindezek a megjegyzések nemcsak az immanens elemzésre vonatkoztathatók, hanem az irodalom mindenfajta kritikai elemzésére. Az irodalom bármilyen módszerrel történő elemzése lehetővé teszi, hogy több egyaránt helyes megállapításra jussunk; mindenkivel megeshet, hogy olyasvalamit tulajdonít a szerzőnek, ami annak eszébe sem jutott; s végül mindenki agyonütheti a verset, noha mint egyszer valaki megállapította – az irodalmi alkotás elemzése „gyakrabban válik holttetemmé, mintsem gyilkossá”.

Eliot nem érintette azokat az álláspontokat, melyekből az immanens kritika kiindult, pedig épp itt lehetne a bírálat jóval alaposabb.

Az immanens kritika ideológusai, amikor a hagyományos kutatói módszer fogyatékosságairól értekeztek, gyakrabban voltak szellemesek, mint elmélyültek. Abban a törekvésükben, hogy minél élesebben elhatárolják magukat a hagyományoktól, téziseikben néha a paradoxonig jutottak el; ily módon sikerült igen érzékletesen szemléltetniük a hagyományőrzők hibáit s pontosabban megfogalmazniuk az irodalomtudományban fennálló problémákat, ugyanakkor azonban megfosztották magukat attól a platformtól, melyen a mélyreható viták kialakulhattak volna. Az irodalmi mű életrajzi szempontú vizsgálata például, úgy vélem, kritikailag sokkal pontosabban körülhatárolható, mint ahogy ők tették. Ugyanis e kritikai módszer hívei, mondhatnám, egy szemantikai tévedés betegségében szenvednek leginkább. Úgy hiszik, hogy a költészetet a költő életével magyarázzák, holott csupán a költő életének dokumentumaival dolgoznak. A költészet is

/156/ →

felfogható a költő életének dokumentumaként, sőt – legalábbis a költői egyéniség költői oldalára vonatkozólag – nyilván ez a legintimebb, legmélyebb értelmű, legteljesebb dokumentum; nem végez-e vajon értelmetlen munkát az életrajzi szempontú kritika, ha ezt az eszményi dokumentumot más, gyakran alantasabb értékű, kevésbé intim, töredékesebb dokumentumokkal igyekszik magyarázni, olyanokkal, melyeket a buta véletlen válogat ki a számunkra? Az immanens kritika képviselői természetesen nem vethették fel ezt a kérdést; az életrajzi szempontú kritika túlzásai elleni lázadásuk során tagadtak minden összefüggést a költő élete és műve között, s tagadták annak lehetőségét is, hogy a költészet felfogható a költő életének dokumentumaként.

Minthogy az irodalmi művet egy ideális vákuumban levő abszolúte önálló struktúrának fogták fel, ideális feltételeket teremtettek a maguk számára, természettudományos kifejezéssel élve: kísérleti feltételeket a mikroanalízis számára. De sajnos, nem tudtak különbséget tenni egyfelől ama elfogadható tézis között, hogy az irodalom olykor, a tudományos vizsgálat érdekében, felfogható autonóm valóságként, s másfelől a között a tarthatatlan tézis között, mely szerint az irodalmi mű ténylegesen autonóm valóság. Következésképp egy-egy versnek vagy valamely rövidebb prózai szövegnek, esetleg egy nagyobb mű valamely részletének elemzésében értékes eredményekre jutottak, de nem értek el sikert minthogy módszerük keretein belül maradtak – egyetlen átfogó tanulmányban sem, melyben pl. egy egész életművet elemeztek volna.

Amikor R. Jakobson az irodalmi alkotás hagyományos, kívülről való megközelítésének módszerét ahhoz a rendőrhöz hasonlítja, akinek megparancsolták, hogy tartóztasson le egy bizonyos személyt, s ő – minden eshetőséggel számolva – mindenkit letartóztat, akit a közelben talál, a ház összes lakóit és az összes járókelőket, akkor az ember hajlandó arra, hogy ezt a kívülről történő elemzés túlzásainak sikerült karikatúrájaként fogja fel. Ha azonban Jakobson megjegyzését mélyebb értelmű metaforaként értelmezzük, akkor szembeszegül vele bensőnkben egy, másik hasonlat. Nem volna-e helyesebb, ha az irodalom kutatóját bölcs vizsgálóbírónak

/157/ →

tekintenénk, s nem ostoba rendőrnek? Az irodalomkutatásnak talán nem is az a feladata, hogy letartóztassa a tettest (azt alighanem mindnyájunknak magunknak kell letartóztatnunk), hanem sokkal inkább az, hogy felidézze a bűntény légkörét, remélve, hogy az is mond valamit a bűntényről, e célból pedig olykor nem árt, ha kéznél van egy véletlen járókelő is.

De vajon maga az immanens kritika valóban kizárólag belülről való megközelítést jelent, amely kizárólag az alkotáson alapul? Egy amerikai kritikus (J. Barzun) nemrég (1958) megjegyezte: „Vagy ott áll a mű az olvasó előtt, és önként megnyilatkozik, s akkor nincs szükség semmiféle magyarázatra; vagy szükséges a magyarázat, s akkor kívülről is bele kell abba vinni valamit, ha egyebet nem is, legalább a magyarázó élettapasztalat át és műveltségét.” A kritikai gyakorlat nagyrészt alátámasztja ezt a nézetet: még a legkizárólagosabb szövegmagyarázatban is találhatók olyan következtetések, melyeket a kritikus inkább a' költő és kora kívülről való ismeretére alapozott, mintsem magára a szövegre.

Az immanens elemzés hívei gátat akartak vetni az életrajzi, lélektani, szociológiai és ideológiai elemzés eluralkodásának az irodalomtudományban, s ugyanakkor észrevétlenül szélesre tárták a kapukat egy másik módszer, a nyelvészeti elemzés módszere előtt. Amint a múltban az irodalom elméletírói az egész irodalomtudományt valamilyen filozófiai vagy természettudományos megismerésre, illetőleg dogmára akarták alapozni, hasonlóképp számos mai irodalomkritikus és stilisztikus a modern nyelvészet bizonyos eredményeire akarja alapozni. A nyelvészetnek erről a behatolásáról a következő fejezetben még részletesebben szólunk; e helyen elegendő lesz csupán említést tenni róla mint további bizonyságáról annak, hogy az immanens kritika képviselőit milyen belső következetlenség jellemzi. E nyelvészeti inváziónak azonban nem az irodalomtudomány az egyetlen áldozata; megfigyelhető nyelvészet behatolása napjainkban az elmélet egyéb területére is, a szaktudományokba, sőt még a filozófiába is, s a tudományos kutatás módszertanának teoretikusai számára ez igen érdekes vizsgálódási terület.

/158/ →

Noha az immanens kritika képviselői páratlan kitartással tagadták az irodalom szociológiai és ideológiai elemzésének értékét, ez az elemzési módszer épp rájuk alkalmazható kivételes eredményességgel.

Érdekes korban élünk. A hajdani kínai mandarin, akinél egyébként nem volt udvariasabb és előzékenyebbe ember, időnként szükségét érezte, hogy elkáromkodja magát, s egyik legdurvább káromkodása – melyet kizárólag esküdt ellensége számára tartogatott – így hangzott: „Azt kívánom, hogy érdekes korban élj!” Mi tehát érdekes korban élünk. A huszadik század az emberiség történetének minden korábbi korszakánál valószínűleg őszintébben és jobban meghallotta s felfogta a szabadsághoz szóló ujjongó kiáltásokat, ugyanakkor mégis épp ez a század (20. sz.) tanúja az egyházi, állami és politikai tekintélyek által az emberi szabadságra gyakorolt olyan szörnyű nyomásnak is, amilyenre az előbbi századokban bizonyára ritkán akadt példa. Olyan korban élünk, amikor az irodalmi alkotásoknak minden elképzelhető és elképzelhetetlen jelentőséget tulajdonítanak, csak ha megfelelnek valamely csoport vagy történelmi pillanat politikai, vallási, illetőleg állami szükségletének.

Az irodalom eszmei irányzatának és társadalmi elkötelezettségének tagadásában – az irodalmi kutatás mai iskoláinak esetében – nézetem szerint mindenekelőtt annak az embernek a sajátságos tiltakozását kell látni, aki szereti az irodalmat és igyekszik megóvni a napi politikai és eszmei torzsalkodások szennyétől. Ez a tiltakozás lehet becsületes szándékú, de az irodalom abszolút autonómiájáról szóló tézis – mint elvi álláspont – természetesen nem védhető.

Tehetnénk még néhány kritikai észrevételt az immanens kritikáról már itt, bevezető s lényegében előkészítő jellegű fejezetben is. Azonban az eddigiek is elegendők egy ideiglenes következtetés levonásához: sem az előnyös oldalak, sem a fogyatékosságok nem monopóliumai az irodalmi alkotás egyetlen vizsgálati módszerének sem.

Csaknem úgy tetszik, hogy kiábrándulva térünk vissza a régi igazsághoz; Richards ezt valamikor, az immanens kritika epizódjának kezdetén így fogalmazta meg: nincs olyan irodalomtörténeti kutatási eljárás, amely az okos számára nem

/159/ →

volna hasznos kalauz, az ostoba számára pedig valóságos csapda. És mégis, noha igaza volt a költőnek, hogy Vuk Mandušić kezében minden puska halált hozó eszközzé válik, a Hegyek koszorújá-nak közismert hőse jól tudta, miért siratja épp azt a kiválasztott damaszkuszi dzseverdánt. Más szóval, az irodalmi mű megközelítési módjai között értékbeli különbség áll fenn. Mindjárt meg kell mondani, hogy e különbség nem állandó, s megteremtése alkotói feladata annak, aki az irodalommal foglalkozik.

***

Svetozar Petrović: Az irodalmi mű belülről való megközelítése. – In: Džadžić, Petar szerk.: Korok, nézetek, alkotások. (Esszék és kritikák.) Forum Könyvkiadó, Novi Sad, 1968. (Ford. Juhász Géza.) 145–159.