Start   │   Antológiák   │   Bibliográfia   │   Link  

 

BA

Vuk Karadžić

Njegoš

Radičević

Zmaj

Jakšić

Kostić

Ilić

*

Ignjatović

Marković

Glišić

Lazaraveć

Nušić

Domanović

Stanković

MA

Višnjić

Šantić

*

Atanacković

Veselinović

Ranković

Kočić

Ćorović

Sremac

Matavulj

Antológia

Poezija romantizma

Szakirodalom

Milosevits Péter:

A szerb irodalom rövid története

 


Milosevits Péter:

A szerb irodalom története,

Budapest, 1998.

(vonatkozó fejezetek)

 

Deretić, Jovan:

Istorija srpske književnosti

 

Skerlić, Jovan:

Istorija nove srpske književnosti,

Beograd, 1912. (vonatkozó fejezetek)

Realizam

Simo Matavulj

(1852–1908)

Pripovetke
Pilipenda (srpski)
a novella magyar fordításban
(1901)
Povareta
(1901)
Roman
Bakonja fra-Brne
(1892)

Simo Matavulj: Pilipenda

A címben szereplő név a Pilip (Fülöp) név augmentativusza (nagyító esete).

 Történet Felső-Dalmáciából

Pílip Bakljina a tűzhely mellett aludt, ruhástul, szűrébe bur­kolózva, fejét a láng felé fordította, amely pislákolva nyaldosta a láncon függő fazék alját. A meggyújtott borókagyökerek in­kább füstöltek, semmint lángoltak; a füst elárasztotta a homá­lyos helyiséget, behúzódott a zsindelytető alá, s megpróbált kijutni a tető egyetlen nyílásán, de a szél visszafújta, s Pilip arca fintorba torzult, őszülő kefebajsza alól elővillantak sárga lapát­fogai. Amikor a szél egy pillanatra lecsillapult, a füst, kihasználva az alkalmat, kibújt a nyíláson, s most kivehetővé vált az egyik sarokban a szalmával megtömött rozoga ágy, a másikban a szövőszék, rajta néhány ruhadarab, az ajtóval szemben egy kosár, fölötte, a ferde polcon, néhány edény, a tűzhely körül még két-három fazék és ugyanennyi háromlábú kisszék. Ez volt az egész berendezés.

Az udvaron Jela, az apró, csúnyácska háziasszony nézegette a támlafalon levő, néhány apró gyertyánhasábbal megtűzdelt, két kötegnyi borókatuskót. Két napig kínlódtak a férjével, amíg összevágták és összegyűjtötték a falu fölötti hegyoldalon. A szél bebújt a zekéje alá, fölborzolta főkötő nélküli haját, miközben a tuskókat igazgatta, hogy többnek lássék.

A rekeszték mögött Kűrijei szöszmötölt, egy csonttá, bőrré fogyott, vékony lábú, szürke, majdnem ősz kis szamár. Fölötte a padláson egy rakomány árpaszalma volt összerakva, egész téli takarmánya, előtte a földön pedig egy kötegben reggeli adagja, amit lassan, szinte szálanként rágcsált. Szelíd tekintetét hol a háziasszonyon járatta, hol a kakason és a két tyúkon., amelyek (389) vele szemben gubbasztottak, s bánatosan nézték. Szemmel láthatólag sajnálta őket, főleg a vidám és szép Pirgát, s szívesen megosztotta volna velük szalmaadagját, ha az tyúkoknak való eledel volna.

Még vagy húsz ilyen kisebb, majd tíz nagyobb ház: ennyiből áll a felső-dalmáciai K. falu, amely a dombok alján levő síkság peremén húzódik meg. Középütt, a házak sűrű csoportja mögött rejtőzik az ódon kis pravoszláv templom. A falu elején egy különálló helyen, nagy, előkelő épület volt készülőfélben, szem­mel láthatólag imaház, de akkora, hogy inkább egy kisvárosba illene, nem pedig Petrovo Polje legszegényebb falujába.

Jela bement a házba, s becsapta az ajtót. Ugyanabban a pilla­natban a szél is fölkerekedett, a láng föllobbant, s a víz a fa­zékban forrni kezdett, mire Pilip Összerezzent, fölült, s zavaros tekintettel nézett maga körül. Fölállt, nyújtózkodott, s ekkor lehetett csak látni, micsoda nagydarab, kerek fejű, hosszú nyakú, nyakigláb ember, amiért is a falubeliek elnevezték Pilipendának. Amikor fölemelte a kezét, majdnem elérte a bemohosodott tetőt. Nadrágja csupa folt, s valaha vörös, penésztől megfeketedett sapkája kajla fülére esett. Akkorát ásított, mintha el akarná nyelni a fazekat.

Jela kivett a kosárból egy agyagtálat, amelyben vagy két ma­roknyi inkább fekete, mint sárga kukoricaliszt volt, s férje elé tette. Pilipenda fölsóhajtott, intett a fejével, s a felét beleöntötte a forró vízbe, majd egy főzőkanállal megkeverte a kását. Jela visszavitte a maradékot, hozott egy csipetnyi sót, s beledobta a fazékba. Mindketten nézték a fortyogó kukoricamáiét, szinte falták a szemükkel. Végül Pilipenda leemelte a fazekat, megke­verte a máiét, s az egészet beleöntötte egy fatálba. Aztán mind­ketten kimentek a ház elé megmosakodni.

Keresztet vetettek, majd lassan, óvatosan enni kezdtek. Köz­ben öntudatlanul, gyorsan és lopva egymás falatjait méregették. Mikor a vége felé tartottak, Jela megszólalt:

– Én már ilyen szerencsétlen vagyok, hiába! Nincs főkötőm. Hogy menjek holnap főkötő nélkül áldozni?

Pilipenda vállat vont, teleitta magát vízzel, és kilépett a ház­ból. Az asszony utánament, megpakolták a szamarat, majd kővé meredten bámulták a rakományt, a szamarat és a tyúkokat. Néha (390) egy pillanatra összetalálkozott szomorú, üres tekintetük, de gyor­san elfordították. Olyanok voltak, mint két, az éhséget és tehe­tetlenséget megtestesítő szobor. Aztán az asszony újra megszó­lalt, mintegy önmagának:

– Szerencsétlenek vagyunk, mit tehetünk? Ezért nem kapsz Öt hatost sem, amennyi a lisztre kell, én meg hajadonfőtt nem mehetek áldozni, s majd azt fogják mondani, hogy mi is átirat­koztunk.

Pilipenda csak ennyit szólt:

– Ej! – dühösen fölhorkant, s véres szemét az asszonyra me­resztette : – Aztán akarod-e, hogy átiratkozzunk erre… erre… a hitre? – kérdezte, a foga között dünnyögve.

– Isten ments! – lépett hátra Jela, keresztet vetve.

Ekkor Pilipenda bement a rekesztékbe, és kihozta a legszebb tyúkot.

Jela elszörnyedve kiáltotta:

– Éppen Pirgát? El akarod adni Pirgát? Pilipenda csak ennyit szólt:

– Hát! – majd fogta hosszú botját, és megindult a szamár után. Az út az új templom mellett vezetett. Pilipenda hallotta, hogy

föntről valaki szólítja, de kiköpött a munkások felé, s tovább­sietett keresztül a földeken.

Amikor kiért a kocsiútra, Pilipenda fölnézett a hófödte fehér Dinarára; bánatos tekintetét végighordozta a száraz fagytól feketéllő Petrovo Poljén; szomorúan nézte a látóhatár peremén sorakozó falvakat, s úgy tetszett neki, mintha látná elszállni a síkság fölött a félelmetes kísérletet, amely immár négy hónapja gyötri a lakosságot.

1843 tele volt. A szokatlanul gyönge termés miatt már ősztől eluralkodott az éhínség Felső-Dalmáciában. Karácsony tájt már alig egy-két házban volt valamicske búza, s a rossz közlekedés miatt akkoriban csak nagyon körülményesen tudták szállítani a gabonát a tengerről a városokba. A lelketlen kereskedők fölverték az árakat. Az erdős, pásztorkodással foglalkozó vidékeken úgy-ahogy segítettek magukon; fát adtak el, túrón, sajton tengődtek, leöldösték s potom pénzért árulták az állatokat. De a puszta Petrovo Poljén sem erdők, sem nyájak nem voltak. Miután már néhányan meghaltak, a drnicai község, amelyhez Petrovo Selo (391) is tartozott, útépítéshez fogott, s kukoricával fizette a munkás kat. Egy erős, szorgalmas munkás, amilyen Pilipenda volt, megkeresett naponta fél pint kukoricát, s ez kettejük számára éppen elegendő volt, mert két fiuk már nyár végén elszegődött a tengermellékre. De néhány hét után a község beszüntette a munka” latokat, a körzeti hatóság pedig fölvásárolt egy csomó búzát š elkezdte osztogatni a lakosság között, mégpedig kétféleképpen – a katolikusoknak hozomra (hogy majd pénzben fizetik a részle­teket az új termés után), a pravoszlávoknak pedig ingyen, azzal a föltétellel, hogy minden családfőnek, aki elfogadja az élelmet át kell térnie pápistának. A nép zavarban volt. Az agitáció legerő­sebben K.-ban folyt, ahol a pravoszlávon kívül nem volt más felekezet. Az öreg elgyötört pap igyekezett észre téríteni nyáját de az éhségtől való félelem épp a tehetősebb parasztokat arra bírta, hogy katolizáljanak. Áttért a capitano, az aggiunto, a bíró meg a helyettese, a kisbíró, s még vagy hét-nyolc családfő. Úgy hívták ezt, hogy „átiratkozni a császári hitre”. Az újhitűeket természetesen kitiltották a pravoszláv templomból.

Pilipenda a város felé igyekezett, az öreg Kurijel után, amely lassan emelgette vékony lábát. De Pilipenda egyszer sem ütötte meg, sohasem bántotta. Sajnálta hű öreg szamarát, segítőtársát a létért való küzdelemben. Pilipenda megsajnálta a szegény Pirgát is, amely hirtelen kotkodákolni kezdett, s szárnyával csap­kodva, megpróbált elszabadulni.

– Hejh, Pirga! – mondta neki. – Sajnállak, de még inkább sajnálom magamat! Jela majd megsirat, meg.

Természetes, hogy Pilipenda a maga módján elgondolkodott a sors kegyetlenségén, amely őt és társait sújtja, s ehhez hozzá­fűzte saját rövid fejtegetéseit. Ez foglalkoztatta leginkább, amint így lépkedett szamara nyomában a város felé, s minden csupa kérdés formájában jelentkezett. Pilipenda megkérdezte Istentől:

– Istenkém, miért küldesz éhínséget az emberekre, amikor én, boldogtalan paraszt, a barmot is sajnálom, ha éhezik?! S miért éppen minket, parasztokat, sújtasz vele, akik méltóbban dicsé­rünk, mint a jóllakott, gőgös polgárok?! De mégis hála neked, hogy mi, legszegényebbek vagyunk a legszilárdabbak hitünkben, s inkább törődünk a lelkünkkel, mint a hasunkkal!…

Egy idő után Pilipenda lépéseket hallott maga mögött. Utolérte (392) s csatlakozott hozzá Jovan Kljako, egy fürge öregember, aki huszonöt évvel ezelőtt részt vett a šibeniki lázadásban Kra­ljević püspök ellen, amikor az unióra akarta kényszeríteni a pra­voszláv dalmátokat, s most öreg fejjel Kljako mégis áttért. Üd­vözölte Pilipendát, s hozzátette:

– Ej, szegény Pilipenda, nem fagytál meg?

– Bárcsak meggebednék itt az úton, azt sem bánnám!

– Ej, szerencsétlen, mit akarsz… miért ne iratkoznál át te is?

– Nem én, biz’ a, ha éhen döglöm se’ – vetette oda Pilipenda. – S ti sem fogjátok sokáig húzni, még ha a császár odaajándékozza nektek egész Petrovo Poljét is.

Kljako és társai számára Pilipenda maga volt az élő szemrehá­nyás, most mégis elmosolyodott, s magyarázkodni kezdett.

– De, Pilipenda, te szerencsétlen, térj észhez, és hallgass meg! Nem holmi féktelenkedésből tettük meg mi sem, s nem is szán­dékozunk megmaradni a rossz hiten, hanem… tudod… amíg kitelelünk… hogy megmentsük a gyerekeket, a családot, s aztán majd könnyen leszünk!

Pilipenda kiköpött.

– Én nem tudom, hogy könnyen lesztek-e vagy hogyan, de azt tudom, hogy senki sem mos tisztára benneteket, amíg csak éltek, amíg csak írmagotok is van.

– Jár a szád, Pilipenda, de még húsvét előtt te is unitus leszel! Pilipenda megállt, és ordítani kezdett:

– Én bízom az én szerb Krisztusomban! Ha segít, köszönöm neki, ha nem, azt is köszönöm, mert tőle kaptam mindent, s mindenemet el is veheti, a lelkemet is! Te pedig…

Kljako félbeszakította:

– Elhallgass, Pilipenda, én pápista vagyok.

– Ah, eb kölyke – üvöltött Pilipenda, meglendítve botját. – Várj, hadd üssek pecsétet a hitedre.

De Kljako elfutott.

Ekkor Pilipenda, magánkívül a dühtől, teljes erőből ráhúzott Kurijelra. Ez megállt, hátrafordult, s szomorúan végigmérte a gazdáját. Pilipenda elszégyellte magát, s elfogta a bánat, leült az út menti kőre, és fölzokogott. (393)

 Sztepánov Predrág fordítása

In: A szerbhorvát irodalom kistükre.