Start   │   Antológiák   │   Bibliográfia   │   Link  

 

BA

Vuk Karadžić

Njegoš

Radičević

Zmaj

Jakšić

Kostić

Ilić

*

Ignjatović

Marković

Glišić

Lazaraveć

Nušić

Domanović

Stanković

MA

Višnjić

Šantić

*

Atanacković

Veselinović

Ranković

Kočić

Ćorović

Sremac

Matavulj

Antológia

Poezija romantizma

Szakirodalom

Milosevits Péter:

A szerb irodalom rövid története

 


Milosevits Péter:

A szerb irodalom története,

Budapest, 1998.

(vonatkozó fejezetek)

 

Deretić, Jovan:

Istorija srpske književnosti

 

Skerlić, Jovan:

Istorija nove srpske književnosti,

Beograd, 1912. (vonatkozó fejezetek)

Realizam

Stevan Sremac

(1855–1906)

Pop Ćira i pop Spira
roman
részlet magyar fordításban
(1898)
Zona Zamfirova
roman
(1903)
Ivkova slava
roman, proslavljen i u pozorišnoj adaptaciji
(1895)
Ibiš-aga
pripovetka
(1898)

Stevan Sremac: Papháború

(Részlet)

Spira pópa terjedelmes kertje Makra tetka kertjével volt hatá­ros; az öregasszonyt az egész falu tetkának hívta, holott csak gaca felcsernek volt vérbeli nagynénje. Igaz, hogy Sacát fel­csernek hívták, valójában azonban csak szeretett volna sebészkedni, ám sohasem lett belőle felcser; egyszerű borbélysegéd volt. De ami nem volt, az még lehet, mondják az okos emberek, s ez a mi Sacánknál könnyebben lehetséges, mivel kora ifjúságá­tól fogva orvostudományra szánták; ezért is járatták gimnázi­umba, de már negyedikes latinista korában bizonyos fajta ateiz­mus miatt kicsapták, s aztán mi mást kezdjenek vele; mint szerb fiút és szerb gazdaember fiát, borbélyinasnak adták. S mihelyt elárultam, hogy mi a mestersége, máris szükségtelen megemlítenem, hogy szép arcú, törékeny alkatú, szelíd termé­szetű és költői hajlamú fiatalember volt, röviden, ahogy mon­dani szokták: úri perszóna. Ugyanilyen fölösleges szót ejteni arról, hogy jól öltözködött, gigerlis frizurát viselt, udvariasan viselkedett, s hogy a szépnem igen szívesen látta. Elegendő volt, hogy végigmenjen az utcán, máris messze lehetett érezni a sza­gos szappan és a pomádé illatát, s a kapuk mögött mezítlábas női léptek dobaja hangzott föl, mivel mindenkinek éppen akkor kellett átszólni a szomszédasszonyhoz, csak azért, hogy Sacának tudtára adja: ott van, s tekintetével kíséri. Persze, a paraszt­legényeknek ez nem tetszett, s lesték az alkalmat, amikor vala­miképpen leszámolhatnak vele; Šaca azonban nem sokat törő­dött a vitézi kalandokkal, s ismervén a paraszti durvaságot, min­dig gondosan ügyelt, hogy effélére ne adjon komoly alkalmat. Sok lányt meg asszonyt foglaltak nótába Sacával, hogy aztán jól eltángálják őket odahaza, vagy fordítva, vagyis először tángálták (409) el odahaza, s aztán dalolták ki őket, ami végeredményben egyre megy.

De térjünk a tárgyra. Šaca felcsernek volt egy nagynénje, aki­nek a kertje Spira pópa kertjével volt határos. Mint a beretválkozó olvasók jól tudják, a városi borbéíyműhelyek sincsenek mindennap nyitva, hanem többségében csak szombaton és va­sárnap működnek, s különösen így van ez falun. Šaca, a borbély­segéd, egész héten át más ügyekkel van elfoglalva. Vagy a tam­burát pengeti, vagy a Daloskönyv-et másolgatja, gilisztákat ke­res, és horgászni megy, ősszel stigliceket fogdos, avagy pedig vé­gül Makra tetkához jár.

Egy napon itt támadt alkalma, hogy a kert sövényén túl meg­pillantsa Julát., amint nekipírultan a kertet gyomlálta, s munka közben dalolgatott. így ment ez egyik nap, így ment ez másik nap, s végül is Šaca annyira rákapott a kertbe járásra, hogy kü­lönös nap volt számára, amikor nem ment el a nénikéjéhez, leg­alább pár pillanatra, s Julát a kertben nem láthatta, vagy legalább nem hallhatta volna. Alig volt nap, amikor nem ment el. Oda­vitte az olajat meg vagy fél tucat borotvát, s ott élesítgette a ké­seket, közben halkan dudorászott. Néha a tamburát is magával vitte, s ha Jula rágyújtott egy nótára, ő odaát tamburaszóval kísérte.

Eleinte Julát feszélyezte, s kissé meg is haragította a fiatal­ember viselkedése, mert úgy látta, hogy túlságosan sokat enged meg magának. "Ejnye, hogy merészeli” – kérdezgette magában Jula. Másnap, mikor kiment a kertbe, és dalolgatni kezdett, a tamburakíséret elmaradt. Most úgy látta, tegnap talán túlzásba vitte a haragot, mert végeredményben ugyan mért ne énekeljen az a legény a kertjében tamburaszó mellett? Ma már egyáltalán nem haragudna érte. Éppenséggel nem kívánja ugyan, de nem is volna ellenére. így gondolkodott, s közben szorgalmasan dol­gozgatott a kiskapával, melyet édesapja Orestijénál, a kovácsnál csináltatott neki. Kapált és gondolkodott. Űgy rémlett, mintha a kertajtó csapódását hallotta volna. Hallgatózott. Semmi. Le­tette a kapát, és a sövényhez ment, hogy átkukucskáljon rajta. Odaát senki sem volt, az előbb bizonyára csak úgy tetszett neki, hogy valami zajt hallott. Pedig úgy szerette volna ma a tamburát hallani; kedve támadt rá. Átnézett a kertbe. Csönd. Sehol senki. (410) Csak a szőlő lengedezik, lehet, hogy a kiskaput is a szél csapta be. Ringatózik a szőlőinda, ringatóznak a fák is, meg a virágok.

"Nini! Istenem, mintha élnének!” – mondja magában Jula. S mosolygós elérzékenyüléssel nézi a virágokat, a rózsát meg a gólyahírt, amint egymás felé hajlongnak, közelednek és összeölelkeznek, s ni csak, mintha csókolóznának. Aztán ismét ketté­válnak, s mindegyik ott áll a maga helyén, hallgatnak, s mintha fülelnének, nem lesi-e őket valaki; hogy aztán később mintegy lopva megint ringatózni kezdjenek, összeölelkeznek, és újra megcsókolják egymást, "ó, ó!” – álmélkodik Jula.

Harmadnap, amikor délelőtt megint kiment a kertbe, s neki­látott a gyomlálásnak, szokása szerint megint dalolni kezdett. A dal a jókedvből fakadt, mely az ifjúságban és jó hangulatban gyökerezik, nem pedig szerelemből, mert Jula nem volt szerel­mes (habár itt már az elbeszélés tizedik fejezeténél tartunk). Jula még senkire sem gondolt, sem nappal, sem éjjel nem ál­modozott még senkiről. Ő csak a csibéit meg a kiskacsáit sze­rette, no meg a Milka tehenet, melyet apukája még üsző korá­ban ajándékozott neki. Az eladott tejből származó krajcárokat Jula agyagból készült spórkasszájába dobta.

S mégis, milyen jólesett neki, amikor Makra tetka kertjéből egyszerre csak tamburaszót hallott! Olyan gyönyörűség fogt2 el, s olyan jókedvűen gyomlálgatta a kertet, hogy a gazzal együtt a kaprot is kitépte, s másnap a szomszédból kellett kaprot köl­csönkérniük a vizesuborkához, Rakila néni gyerekhadát okolva, amely a szomszédos kerteket le szokta tarolni. Egy nappal ké­sőbb pedig Jula már olyan bátorságra kapott, hogy ugyanazt a dalt kezdte énekelni, amit kevéssel előbb Saca tamburán ját­szott, ó, milyen gyönyörűség támadt Šaca szívében, amikor hallotta, hogy nótája onnan, a szomszéd kertből csendül föl. Nyomban megpengette a tamburát, és rágyújtott a dalra:

Kié ez a kerítés,
kié a kapuja,
s kié az a kisleányka,
ki a nótát fújja? (411)

Annyi idő sem telt el, amennyi alatt egy rendes miatyánkot elmondanak, és Spira pópáék kertjéből először is, mintegy be­vezetőül, fölhangzott egy régi-régi dal:

Sötét dombok és ligetek,
mondjátok el nékem…

… hogy aztán kisvártatva, megint csali; Spira pópáék kertjéből – ahogy egyik éneklőszék a másiknak szokott a templom­ban felelni – annak a nótának a második strófája is felzendüljön amelyet nem sokkal előbb Šaca kezdett énekelni:

Mamáé a kerítés,
övé a kapuja,
s tiéd az a kisleányka,
ki a nótát fújja !

Ez afféle válasz volt az előbbi kérdésre, legalábbis Šaca – mint mondani szokták – a női furfang labirintusának jó ismerő­je, így értelmezte.

Most már a nyájas olvasó fantáziájára bízom, képzelje el – ha valaha életében látott olyan regényt, amelyben a szerelem a sövényen avagy a deszkapalánkon át kezdődött –, tehát rábízom annak elképzelését, hogyan is érezte magát Šaca és Jula ebben a pillanatban, mert ezt az érzést nem lehet leírni, ezt át kell élni s érezni, utána pedig egy életen át emlékezni rá. Tiszta gyö­nyörűség fogta el mindkettőjük szívét, a lányét is, meg a fiatal­emberét is. "Ehhez kétség sem fér – gondolták mindketten –, ez nekem szól!” Az ifjú embernek gyönyörűséget szerzett a gondolat, hogy egész biztosan nem Sidonia papné énekel oda­át, a lány viszont abban volt biztos, hogy nem Makra tetka pen­geti a tamburát.

Néhány napon át így, tambura- és énekszóval társalogtak, aztán prózára fordították a szót, vagyis a kerítésen át közvetlenül is szóba elegyedtek egymással.

Egy nap Sacát megszállta a merészség, és megkérdezte:

– Maga mindennap ilyen szorgalmas, frajlica?

Jula hallgatott, és tovább dolgozott. Rövid szünet. (412)

– Julianna kisasszony – kezdte megint Šaca –, azt kérdeztem

Az előbb, maga mindig ilyen szorgalmas… hehe, akárcsak má­rna?

– Mi köze hozzá?! – szólalt meg Jula, és tovább kapált.

– S nem segít magának valaki?

– Ahhoz magának egyáltalán semmi köze! – felelte a lány, s nekilátott, hogy széttörjön egy nagy göröngyöt,

– Hm, az is lehet, hogy van közöm hozzá! – így Šaca.

– Ugyan már miféle köze volna?

– Hát az, hogy elfárad, Jula kisasszony! Lám, már nagyon megizzadt, meg fog fázni, s aztán…

– Hadd fázzam!

– Igen ám, de meg is betegedhetik!

– Törődöm is én vele; és ha megbetegszem?!

– De meg is halhat!

– Hát hadd haljak, hál’ istennek, van, aki meggyászoljon! Maga fog tán megsiratni?! – mondta Jula, és abbahagyta a ka­pálást.

– De még mennyire! Én fogom leginkább meggyászolni. Te­tőtől talpig gyászt öltenek, istenemre mondom, Jula kisasszony. Maga nem tudja még, Jula kisasszony, micsoda erős érzelem dúl az én szívemben!

Na hát, hogy milyen szemtelen maga! – Jula abbahagyta a munkát, és nézte a fiút. – Szégyellje magát. Tüstént takarodjék innen! Különben… mindjárt szólok a mamának!

Megint szünet állt be. Jula folytatta a kapálást, s rettentő dühös volt, szemrehányást tett magának, hogy egyáltalában szó­ba állt azzal a fiatalemberrel.

"Még hogy ő meggyászolna! – válaszolta mintegy önmagának. – No nézd csak a huncutját! De jól megmondtam neki a maga­mét ! Elpárolgott! – gondolta, de a szomszéd kert felé fülelt. – Jaj a derekam! Mintha nem is az enyém volna! – mondta magá­ban, és rátámaszkodott a kapára, hogy pihenjen. – Meg sem mukkan most az a majom borbély!”

A másik kertben pedig fölzendült előbb a tambura, aztán az ének is: (413)

Heh ágynak dőlnék mostan, meg is halnék,
hej, e világról el is vándorolnék,
hadd láthassam, ki sirat meg engem.
Meg is sirat édesanyám, lelkem
 de még jobban az én szép kedvesem.
Anyám gyászol, megsirat egy évig,
de kedvesem csak egyetlen hétig.
Jobban esik kedvesem egy hete,
mint anyámnak ezer esztendeje.

"No hát, milyen szemtelen! – suttogja maga elé Jula a dal hallatára, de azért mégis nagy figyelemmel végighallgatja. – No hát, igazán pimasz! – Aztán fölsóhajt, és nekilát, hogy tovább kapáljon. – Ha már borbély.., akkor bizonyosan nagy huncut!” – gondolja s kikapál mindent, ami csak a kapája elé kerül.

Jula kisasszony – kap bátorságra ismét Saca, és megint pró­zára fordítja a szót –, nagyon elfáradt? Nem segíthetnék egy kicsit ?

– Ugyan már, hagyjon békén! Mit alkalmatlankodik itt? – förmedt rá Jula.

– Hát talán valami rosszat mondtam ? Csak annyit mondtam, hogy segíteni akarok egy kicsit. Ugyan ki más segítsen, ha nem én, az első szomszéd? Egyik fa a másikra támaszkodik, mondja a paraszti közmondás, szomszédasszony meg a szomszédra!

– Próbálja csak meg, ha azt akarja, hogy leoldjam a kuvaszun­kat a láncról! Tudom, nem leli majd helyét még a maga kertjé­ben sem.

– Jaj, Juca kisasszony, nem tudtam, hogy maga ilyen kegyet­len. Hehe, de nem teszi ezt meg, nem fogja megtenni, jól tu­dom ! Ismerem én, Juca kisasszony, a maga j ó szívét! No maj d ki is próbálom! – mondotta Šaca, s azzal belekapaszkodott a kerí­tésbe, mintha át akarna ugrani.

– Juj, juj! Ma… – rezzent össze Jula, s az édesanyjáért akart kiáltani. – Próbálja csak meg, mindjárt a tatuskámért kiáltok. No nézd csak a szemtelenjét! Tüstént takarodjék a kertből!

– Mit ijesztget engem a tatuskájával… azaz a tisztelendő úr­ral meg a kuvaszával az én tulajdon kertemben?! (414)

– Ugyan már, mióta magáé az a kert? – kérdezte zavartan Jula.

Nos hát, ez a kert a tetkámé, én pedig úgy vagyok a tetkámé, mint ahogy maga a tatuskájáé.

– Nem vagyok én a tatuskámé!

– Hát akkor a mamuskáé.

– A mamuskámé sem vagyok.

– Hát akkor kié ?

– Nem vagyok én senkié! – kiáltott mérgesen Jula.

– Még hogy senkié? Szent Isten! Ajjaj! Julianna kisasszony, hát akkor legyen az enyém!

– Jesszus! De szemtelen! – szólt elképedve Jula. – Szégyellje magát! No nézd csak a huncutját! – A lány egészen nekipirult, s nem tudott magához térni a csodálkozásból, hanem csak nekitámaszkodott a kapának, s hüledezve hordta körül tekintetét a fákon, mintha azokat hívná tanúnak Šaca ekkora gyalázatos szemtelenségére. – Ha továbbra is így meresztgeti a szemét a palánkon át, odavágom ezt a kapát! Hordja el magát onnan! Adjon hálát az Istennek, hogy az apám nincs idehaza! Szégyellje magát!

Megint csönd támadt. Jula tovább kapált, Saca pedig elhallgatott, visszahúzódott, és egy mukkot sem szólt. Mind a kettő megbánta, amit tett; egyik is, másik is: Šaca, hogy olyan vak­merő volt, Jula, hogy olyan nyers. Egy hang sem hallatszott a kertből, csak egy levelibéka hívta az esőt, valamelyik fán meg galambok turbékoltak, mit tudom én, melyik szomszédban. Julát nagy sajnálkozás fogta el. Az egyik percben magát okolta, a másikban meg mentegetőzött, de végeredményben is, ha komolyan meggondoljuk, ugyan mi borzasztót mondott: ott vannak például a nóták, s ráadásul nyomtatásban: mi mindent nem mondanak azokban, s mégsem érzi senki sértőnek!

"Ejnye! – gondolja magában Jula. – Milyen szörnyen lehordtam! Most biztosan elröstellte magát, s elment a kert másik végébe, a füle meg olyan vörös, mint a céklarépa, s csak úgy ég a szégyentől. Szegény fiú! Talán sír is mérgében és szégyené­ben! No de meg is nézem!” Azzal könnyedén odaszalad a kerí­téshez, s átkukucskál a deszkapalánkon Makra tetkáék kertjébe. (415)

Nézelődik a kertben. Nem lát senkit, csak a fákat meg a virá­gokat, a magas, zöld seprőcirkot és a felnyurgult hagymaszárakat. Csönd, az az igazi délelőtti kerti csönd; csak a szitakötők zúgása, neszezése hallatszik a nagyra nőtt hagymák ágyasa körül no meg Jula keblében az ijedtség tompa dobogása. (416)

Csuka Zoltán fordítása

In: A szerbhorvát irodalom kistükre.