Tartalom

Népköltészet

Középkor

Reneszánsz

Barokk

Felvilágosodás

Klasszicizmus

Szentimentalizmus

Romantika

Realizmus

Modern

Modernizmus

Posztmodern

············

Szakirodalom

Milosevits Péter

A szerb irodalom rövid története

Népköltészet

Más néven: szóbeli irodalom. Szerzője ismeretlen, szájhagyomány útján terjed, s eközben (bizonyára) átalakulásokon megy át.

Mikor volt a népköltészet?

Időtlennek szokás gondolni, elsősorban ősrégiségét értve ezalatt, bár ma is születik népköltészet. Nem korlátozódik konkrét időszakra, mint általában az irodalmi irányzatok, mégis vannak történelmi jellemzői: például a rigómezei csatáról nem születhetett hősi ének az ütközet előtt.

Legrégebbi rétegét azok a lírai dalok őrzik, melyekben a kereszténység előtti kor mitikus világképe tükröződik.

A rögzítés pillanata

Régebbi korokból csak szórványos feljegyzések maradtak fenn. A népdalgyűjtés hőskora a 19. század elejére, vagyis a nyelvújítás idejére, s egyszersmind a népköltészet egyik virágkorára – a török elleni felkelések (felszabadító harcok) – idejére esett, amikor a régi dalok is aktuálisak voltak, de újak is születtek.

Nyelvi köntös

A népdalok nyelvi köntösének történelmi változásait csak sejteni lehet; a kórusban énekelt és ezért nehezebben változó lírai dalok nyelvileg archaikusabbak, mint az egyéni énekesek által előadott epikus énekek.

Verselés

A szerb népköltészet uralkodó formája a tíz szótagos sor – a deszeterac.

Két formája van: a szimmetrikus és az aszimmetrikus; az előbbiben középen van a cezúra, 5+5, az utóbbiban a negyedik szótag után, 4+6.

A lírai dalokban rövidebb sorok is lehetnek (hat, nyolc szótagúak), az epikus énekekben pedig vannak a tízesnél hosszabb sorúak (ún. bugarstica), de a deszeterac túlsúlya az epikus énekekben még nagyobb, mint a líraiakéban.

Rímelés ritkán fordul elő, alkalmanként szerepel az ún. belső rím (a cezúra és a sorvég összecsengése).

Alapfelosztás

Próza és költészet.

Népi próza

A cselekményes népi próza fajtái: mese, monda, novella, anekdota, állatmese.

A cselekmény nélküli népi prózai szövegek fajtái: közmondások, találós kérdések, varázsigék, átkok, köszöntési formulák. Ezekben a szövegekben a népnek a saját életéhez és a világhoz fűződő viszonyai – róla való gondolatai, vele kapcsolatos érzelmei – fejeződnek ki, tömör, aforisztikus, csattanós, olykor humoros, végkövetkeztetésszerű formában (a népi bölcsesség változatai).

Népdalok

A népköltészet fajtái: 1. lírai dalok, 2. epikus énekek, 3. balladák (epikai-lírai műfaj).

Lírai népdalok

Javarészt alkalmiak. A közösség, a család és ritkábban az egyén szertartásaihoz tartoznak, vagy maga az ének a szertartás. Rövidek, az adott témára – a megénekelt alkalom tartalmára vagy a kifejezett érzelemre – koncentrálnak.

A lírai dalokat főleg nők adják elő, leggyakrabban néhány tagú női kórus.

Felosztásuk

– Naptári alkalmakhoz kötött dalok: karácsonyi köszöntő dalok, a pünkösdi dalok, a házi szent ünnepekor énekelt dalok, esőcsináló dalok (ún. Dodola-énekek), munkákhoz kapcsolódó arató-, cséplő- és szüreti dalok..

– Eseményekhez kapcsolódó alkalmi dalok: lakodalmas énekek, siratók, altatódalok, a fonóban énekelt.

– Nem alkalomhoz fűződő, de tematikus dalok: szerelmi dalok.

– Mitologikus dalok: a természet emberének világképe, kozmikus események mitikus értelmezése, meteorológiai változások mágikus kommentálása.

Epikus népdalok

Más néven hősi énekek, hősdalok.

Megénekelt nemzeti történelem: a szerb történelem eseményeiről és fő személyiségeiről szólnak, a középkörtől a török uralom megdöntéséig; sőt: még a második világháború idején is virágzott az akkori harcokat megéneklő népköltészet.

Mindig egy férfi énekes adja elő, s guzlán kíséri a dalt. (Egyhúros hangszer, amely unisono követi az éneket.) Ismerjük a 19. század eleji gyűjtés idejében működő leghíresebb énekesek nevét, életútját és munkásságát.

A hősi énekek hosszabbak a lírai daloknál, de nem eposzi terjedelműek. Egy eseményt beszélnek el, a főszereplő(k) köré koncentrált cselekményben.

Felosztásuk

Egy témáról és hősről több ének is született, s ezeket ciklusokba szokás sorolni: a rigómezei csata előtti ciklus, a rigómezei ciklus, a Kraljević Markóról szóló ciklus stb.

Balladák és románcok

Átmeneti műfajú alkotások, bár a cselekmény miatt alapvetően az epikusak, ám az előadás módjában lírai és drámai elemek találhatóak: az érzelmek hangsúlyozása, balladai homály stb.

Középkori irodalom

Más néven: régi irodalom. Az írásbeliség kezdeteitől a reneszánszig tart, amikor az irodalom (s a művészet általában) kiválik az egyházi keretekből. Igaz, a középkori irodalom sem kizárólag egyházi, de a transzcendentális egységet feltételező világképen alapul.

Az írásbeliség kezdetei

Az ószláv nyelvből fokozatosan kialakuló szerb-szláv nyelv legjelentősebb dokumentuma a Miroslavljevo jevanđelje (12. század, „Miroslav evangéliuma”).

A világi témájú írásbeliség kezdetének fontos dokumentuma a Diocleai krónika (Letopis popa Dukljanina – „A dukljai pap krónikája”), amely a balkáni szláv népek történelmét írja le a kezdetektől a 12. századig.

Fordításirodalom

– Bibliai és szertartási szövegek.

– Szentek élete (hagiográfia).

– Regények és novellák: Trója-regény, Nagy Sándor-regény.

– Didaktikus és szórakoztató irodalom, például az Ezópus életéről szóló történet, indiai mesék stb.

Egyházi irodalom

Az egyházi életben – a szertartásokon és a vallásgyakorlás egyéb alkalmai során – közvetlenül használt szövegek (könyvek). Ezek a kánoni könyvek, azaz az egyház által hivatalosan elfogadott szövegek.

Szertartáskönyvek

Imádságok és énekek, evangéliumok (szemelvények az Újszövetség négy evangéliumából), apostolok (válogatás az Apostolok cselekedeteiből és leveleiből), a papok és a szerzetesek életére vonatkozó szabályzatok, törvénykönyvek.

Egyházi költészet

A liturgia szerkezeti elemei, helyük, szerepük, hosszúságuk szerint van legalább harminc fajtájuk. A legfontosabbak neve: kondak (kontakion), kánon, tropár(ion), ikosz..

Apokrifek

A kánonon kívül maradt vallásos témájú írások. Vannak ószövetségi és újszövetségi apokrifek. Az utóbbiak közül az apokalipszis volt a legnépszerűbb műfaj. (Szemben a szó köznapi jelentésével, az apokaliptikus irodalom az örök élet kezdetét, az igazak feltámadását jövendölte.)

Életírás

Más néven: biográfia (szerbül még: žitije), a középkori szerb irodalom legfejlettebb műfaja.

A feudális állam bukásáig valamennyi királyról és érsekről született életrajz.

Eredetmondák, népeposzok és néptörténet-eposzok legendás mesevilága helyett, az állam kialakulásának elbeszélése és középkori története a szemtanúk és résztvevők életrajzaiban maradt fenn.

A történetiség dominál bennük, történeti forrásanyagként szolgálnak, noha legendás elemeket is tartalmaznak; ezek azonban nem ingatják meg az alapok történelmi hitelességét.

Alkotók

Szent Száva

(1175–1235)

Az első érsek, fordító és törvényíró: bizánci törvénykönyvet fordított az egyházi életről, kolostori szabályzatot és egyházi költeményeket írt. Megírta édesapja életrajzát: Žitije gospodina Simeona („Szimeon úr élete”).

Stefan Prvovenčani

(1165 k.–1227)

Az első szerb király (prvovenčani: elsőkoszorúzott), Nemanja fejedelem másodszülött fia, Szent Száva bátyja. Ő is megírta apja biográfiáját: Žitije Simeona Nemanje („Szimeon Nemanja életírása”).

Domentijan

(1210 k.–1264 után)

Athosz-hegyi szerzetes, Szent Száva és Szent Szimeon életírásainak szerzője.

Teodosije

(1246 k.–1328 k.)

Domentijan tanítványa, Athosz-hegyi szerzetes, Szent Száva második életírásának szerzője. Ez a mű volt a középkori szerb irodalom legnépszerűbb alkotása, mindenki ezt utánozta, és sok másolatban maradt fenn.

Danilo érsek

(1270 k.–1337)

Mintegy tíz Nemanja-házi uralkodó és érsek életírásának szerzője. Egyik tanítványa állította össze a szerb királyok és érsekek életrajzi gyűjteményét: Zbornik biografija kraljeva i arhiepiskopa srpskih (1337–1340).

Jefimija

(1349 k.–1404 után)

Az első szerb költőnő. Stefan Lazarević fejedelem udvarában élt. Leghíresebb műve a Pohvala knezu Lazaru (1402. „Lázár cár dicsérete”), melynek sorait arannyal hímezte a rigómezei csatában elesett fejedelem szemfedőjére.

Stefan Lazarević

(1374–1427)

A rigómezei mártír fia, szerb fejedelem, Belgrád ura. Udvara műveltségi központ volt. Talán ő a szerzője a rigómezei csata helyén emelt emlékmű szövegének. Fő műve a Slovo ljubavi (1409. „A szeretet éneke”) című költői episztola, amelyet az ellene lázadó testvéréhez és annak híveihez intézett.

Konstantin Filozof

(XIV. sz. vége–1433 után)

Bulgáriában született, de élete nagy részét Belgrádban, Stefan Lazarević udvarában töltötte. Az ő helyesírási dolgozata alapján végezték a szerb-szláv szövegek korrigálását és másolását. Fő műve: Stefan Lazarević életrajza.

Reneszánsz

Európai virágzása (a 14. század közepétől a 16. század elejéig) egybeesik Szerbia török hódoltság alá kerülésével. A török provinciában nem lehetett szó olyan gazdasági fejlődésről s olyan szellemi légkörről, melyek a humanizmus és a reneszánsz kibontakozását lehetővé tették volna. Mindössze tendenciákat, a reneszánsz csírát és minimális jeleit figyelhetjük meg a török által meg nem hódított területeken (elsősorban Stefan Lazarević fejedelem belgrádi udvarában), ám az itáliai és dalmáciai vagy a Mátyás-korabeli magyarhoz hasonló reneszánsz irodalom Szerbiában nem jött létre.

Barokk

A barokk az ellenreformációra válaszoló katolikus restauráció művészete (17–18. század), ezért főleg a katolikus országokban terjedt el, míg a pravoszláv (keleti keresztény) közegben eredeti és teljes formájában nem bontakozott ki. A szerbeknél akadályt jelentett a török uralom is. Barokk tendenciák és kezdemények csak a peremvidékeken, a magyarországi szerb diaszpórában és a montenegrói tengermelléken alakultak ki.

 A szentendrei diaszpóra irodalma

Az 1690-es menekülthullám után az áttelepültek egyházi szükségleteinek kielégítésére Szentendrén kódexmásoló-műhelyt és -iskolát alapítottak. Kezdetben a puszta megőrzés volt a cél, de idővel az új környezet is éreztetni kezdte hatását: az áthozott és konzervált bizánci alapokra a nyugati civilizáció rétegei rakódtak rá, Pest, Buda és Bécs közvetítésével.

Kiprijan Račanin

(a XVII. sz. első fele – a XVIII. sz. eleje)

A szentendrei kódexmásoló iskola vezetője, egyházi költeményeket írt, s foglalkozott a verstan kérdéseivel.

Gavril Stefanović Venclović

(a XVII. sz. második fele – a XVIII. sz. közepe)

Kódexmásoló szerzetes, fordító, prédikátor és író. Egyházi szláv nyelven írott művei az egyházi irodalom körébe tartoznak. Életműve másik részében egy didaktikus felvilágosítói programot valósított meg, prédikációs és enciklopédista formában és népnyelven. Stílusában sok olyan elem található, amelyek a barokkra jellemzőek (például a terjengős allegória).

A montenegrói tengermellék barokk irodalma

Crna Gora tengerpartján, a Dubrovnik alatt néhány kilométerre fekvő Kotori-öbölben, a mediterrán kultúrkörben lévő szerb peremvidéken, a 17. században jellegzetes barokk műfajú alkotások születtek: az eposz és a poéma.

Andrija Zmajević (1628–1694), Ivan Krušala, Ivo Bolica és Vicko Bolica a perasti ütközetről (1654), az 1389-es rigómezői csatáról és az 1667-es dubrovniki földrengésről íratk eposzokat, s emellett vallásos tárgyú poémákat is alkottak.

E művek feltehetően a dubrovniki Ivan Gundulić (1589–1638) Osman („Oszmán”) című eposzának hatása alatt keletkeztek, s általában: a montenegrói tengermellék barokk irodalma a szomszédos Dubrovnik és Dalmácia irodalmának modelljével rokon.

Felvilágosodás

A nulláról való kezdés elmélete

A középkori irodalmi modellel való szokatlanul kései szakítás olyan nagy fordulatnak tűnt, hogy a szerb irodalomtörténet-írás máig legtekintélyesebb alakja, Jovan Skerlić (1877–1914) azt állította, hogy „az újabb szerb irodalom a 18. században jelentkezik minden kapcsolat nélkül a korábbi irodalmakkal, és függetlenül fejlődik a 19. század során. Ezt az újabb szerb irodalmat elsősorban az jellemzi, hogy önálló képződmény, hagyományok nélküli, teljesen független organizmus.”

Madártávlatból valóban keletkezhet ilyen benyomás, közelebbről nézve azonban látszanak a kontinuitás szálai. Egyrészt, már a szentendrei kódexmásolók munkásságában felbukkannak a felvilágosodás jegyei (didaktizmus, enciklopedizmus), másrészt a felvilágosodásból is nyúlnak szálak visszafelé (vö. Dositej Obradović szellemi érlelődését és műveit).

A jozefinizmus és az orosz reformizmus hatása

A felvilágosodás eszméi a 18. században az északi diaszpórában elő szerb polgárság körében kezdtek terjedni (Temesvártól Szegeden, Budán át Bécsig), az itt megjelenő szerb lapokban és az itteni nyomdákban megjelent könyvekben propagálták őket. Ezért a szerb felvilágosodás elsődleges kontextusa az irányzat közép-európai változata, a jozefinizmus.

Ugyanakkor, az irányzat vezéralakja, Dositej Obradović a pravoszláv – orosz és görög (bizánci) – egyházi reformizmus eszméin keresztül jut el a nyugati típusú racionalista tanokig.

 Dositej Obradović

(1739–1811)

Gyerekfejjel falni kezdte a középkori életírásokat, majd beállt szerzetesnek, de hamar kiábrándult a kolostori életből, és megszökött. Tanítóskodással keresett pénzből Oroszországba szeretne jutni és beiratkozni a kijevi teológiára, mert a kolostort ugyan elhagyta, de a tudást még a pravoszláv hittudományban, konkrétan orosz egyházi reformizmusban keresi. (Lényege az ősi orosz szertartásrend ésszerűsítése, racionalizálása.)

Ekkor írott művei kéziratban maradtak, csak a halála után jelentek meg nyomtatásban, amikor Dositej már a haza bölcsének számított. Van köztük illemtan, bölcsességgyűjtemény, fordítás, átdolgozás, összefoglalás és saját gondolatok keveréke.

Tíz évvel a kolostor elhagyása után, 1771-ben megérkezik Bécsbe. Itt is tanít és tanul, német, francia és latin nyelveket, logikát, metafizikát. Kirándulásokat tesz Közép-Európában, huzamosabban tartózkodik Pozsonyban, Karlócán és Triesztben.

Tíz évvel Bécsbe érkezése után, 1782-ben Németországba megy, Halléban beiratkozik az egyetemre, s végül leveti a szerzetesi csuhát. Negyven éves elmúlt, húsz esztendeje vándorol, tanul, tanít és ír, de most egy új világban, új emberként (civilként) új életet kezd. A következő évben már Lipcsében van. Itt jelenik meg először műve nyomtatásban: Život i priključenija (1783. „Élet és viszontagságok”) címen. (A könyv második része 1874-ben jelent meg.) A könyvben a memoár (önéletrajzi emlékezés) keretében előadott cselekmény cselekményes elegyedik a didaktikus réteggel, hogy – az írói szándéknak megfelelően – mindenből leszűrődjék valami tanulság, amely mások számára is hasznos lehet.

A könyv első részének megjelenése után tovább megy nyugatnak, 1784–85-ben megtekinti Párizst és Londont, aztán mint aki jól végezte dolgát, elvonul Bécsbe majd Triesztbe, és ontani kezdi magából a begyűjtött tudást. Vaskos köteteket jelentet meg, enciklopédikus és didaktikus, felvilágosítói szándékkal : Sovjeti zdravago razuma (1784. „A józan ész tanácsai”), Basne (1788. „Állatmesék, tanulságokkal”), Sobranije raznih naravoučitelnih veštej (1793. „Különféle hasznos dolgok gyűjteménye”), Etika (1803).

Műveivel kivívta magának a legnagyobb szerb elme címét, melynek alapján a Karađorđe-féle török elleni felkelés kormányzótanácsában művelődésügyi miniszter (popečitelj, főpecsétnök) lett Belgrádban, 1811-ben bekövetkezett haláláig.

Nyelvi program

A tudás széles körű terjesztése csak széles körben érthető könyvek által lehetséges.

Ha nincs olyan nyelv, amelyen a tudást az embereknek át lehet adni, akkor létre kell hozni; ezért a kelet-európai népeknél a felvilágosodásból szükségszerűen következik a nyelvújítás.

Igaz, Dositej nem volt nyelvész, de tudta, hogy az egyházi szláv nyelvet a papokon kívül senki sem érti. Hiába írna enciklopédiákat ezen a nyelven, a tudás nem juthatna el a célközönséghez.

Írt hát egy nyelvi manifesztumot: Pismo Haralampiju (1783. „Levél Haralampijénak”), amelyben kifejtette, hogy a népnek a nép nyelvén kell írni.

Ő azonban nem volt nyelvész, és a hasznos és tanulságos dolgok terjesztésének vágyától égett, nem ért rá a nyelvtan és a helyesírás problémáival szöszmötölni. Ez a munka az őt követő a nyelvújítókra maradt.

Klasszicizmus

Egyházi szláv és szlavenoszerb nyelvű tudós irodalom a 18. század utolsó és a 19. század első harmadában. Egy olyan irodalmi irányzat, melyet a nyelvújítás és a romantika teljességgel lesöpört.

A diaszpóra polgári műveltségének lecsapódása, a magyarországi és ausztriai iskolák latinóráinak és poétikai stúdiumainak szerbre alkalmazása.

Verstan és nyelvezet

Az antik metrika sablonjai mellett, a leggyakoribb verssor a 7+6 osztású lengyel 13-as, amely orosz közvetítéssel került a szerbekhez.

A nyelvújítás következtében e költészet nyelve hamar elavult. Részben a szókincse is, bár nem a szavak jelentése okoz gondot, inkább a nyelvtani forma és a helyesírás teszi őket furcsává. (Átírva mai ábécével a régi szövegek meglepően jól érthetőek.)

A legtöbb problémát a szintaxis, a verstani sablon megvalósítása érdekében elkövetett mondattani erőszak okozza; gyakran csak többszöri olvasás és rejtvényfejtés után kezd derengeni a szavak (mondatrészek) közötti összefüggés.

Hazafias klasszicizmus

A hexameterek, műveltségi frázisok és szakállas bölcsességek alatt honfi szív dobog, az idegen elnyomás alatt, haza nélkül és idegenben szétszóródva élő nemzet iránti szeretet és aggodalom. A líra a nemzet ügyét szolgáló eszköznek számít, amit a nyugat-európai tudósszobából a felkelők Belgrádjába rohanó Dositej életútja is tanúsít.

Lukijan Mušicki

(1777–1837)

„A szerb Horatius”, magasröptű ódáit a szerb egyház hivatalos használatában lévő orosz szerkesztésű egyházi szláv nyelven írta (ez olyasmi, mintha latinul verselt volna), kevésbé fennkölt témájú verseiben, episztoláiban és epigrammáiban, a szalvenoszerbet használta. Hazafias költemények: Glas narodoljubca (1819. „A hazafi hangja”), Glas harfe šišatovačke (1821. „A šišatovaci hárfa zengése”). Személyes hangú ódák: K samom sebi (1816. „Önmagamhoz”), Oda k samom sebi (1821. „Óda önmagamhoz”).

Jovan Sterija Popović

(1806–1856)

A klasszikus metrikát népnyelven valósította meg. Hazafias és meditatív verseket írt. Maradandót azonban vígjátékaival alkotott: melyek még ma is a szerb színházak alaprepertoárjába tartoznak. Klasszikus vígjátéki témát dolgoz fel a Tvrdica (Kir Janja) (1837. „A zsugori”); az 1848–49-es események szerb–magyar viszonyait és az álhazafiságot ábrázolja a Rodoljupci (1848. „Hazafiak”); a nyárspolgári ostobaságot figurázza ki a Pokondirena tikva (1838. Felfuvalkodott tök).

Szentimentalizmus

A szentimentális próza népszerű lektűr volt; az ausztriai és magyarországi diaszpórában élő szerb polgári réteg kedvelt olvasmánya; nagy szerepet játszott az olvasás szokásának elterjesztésében, vagyis az olvasóközönség létrejöttében.

Milovan Vidaković

(1780–1841)

A szlavenoszerb lektűr megteremtője, szentimentális, áltörténelmi kalandregények formájában. Hősei rég letűnt korok gonosz ármánykodásainak áldozataként ódon várak és kastélyok balkonjain epedeztek, vagy hősi halált halnak, kezükben karddal, ajkukon kedvesük nevével. Annak idején legnépszerűbb regényei: Usamljeni junoša (1810. „A magányos ifjú”) és a modern kiadásban is megjelent Velimir u Bosiljka (1811. „Velimir és Bosiljka”, 1982).

Mihailo Vitković

(1778–1829)

Alias Vitkovics Mihály. Kétnyelvű író volt, a magyar és a szerb irodalom közti közvetítőként működött mint műfordító és személyes kapcsolatok építője. Alapvetően klasszicista, de a népköltészettel kacérkodó magyar költő, szerbül viszont inkább népies tónusban verselt; jellemző. Szerb népdalokat fordított magyarra, a szerb irodalmat pedig a kor divatos műfajával, a szentimentális levélregénnyel ajándékozta meg, Kármán József Fanni hagyományai-nak szerbesítésével: Spomen Milice (1816. „Milica emlékezete”).

Romantika

A felvilágosodás idején meghirdetett nyelvi (nyelvújítási) program végrehajtására a 19. század elején került sor, a több évszázados török uralom alóli felszabadulással párhuzamosan. Így a nyelvújítás a nemzeti megújhodással fonódott össze, s ennek a folyamatnak volt része az irodalom megújulása is.

Nyelvújítás és irodalom

Az egyházi szláv (szerb-szláv) és a hibrid szlavenoszerb nyelv helyett a népnyelvet emelték irodalmi nyelvvé. Ehhez a népnyelvet alkalmassá kellett tenni az új funkció betöltésére: meg kellett írni nyelvtanát és helyesírási szabályait, és össze kellett állítani szótárát. Ugyanakkor, az új irodalmi nyelv bevezetésével a régebbi irodalom alól kihúzták a (nyelvi) szőnyeget. Az irodalmi nyelvi változás óhatatlanul irodalmi változást is maga után vont.

Vuk Stefanović Karadžić

(1787–1864)

A nyelvújítás vezéralakja, nyelvtaníró, helyesírás-szabályozó, szótáríró, népdalgyűjtő, Biblia-fordító. A nyelvújítói tevékenység a népdalgyűjtéssel szoros egységet alkot, mivel a nyelvújítás lényege a népnyelv irodalmivá tétele volt, márpedig a népnyelvet a népköltészetben lehetett legjobban megragadni. A Biblia-fordítással pedig bizonyította az új, népnyelvi alapú irodalmi nyelv használhatóságát.

Új nemzeti irodalmi modell

Vuk Karadžić elsődlegesen nyelvi célokat tűzött maga elé, s a népdalgyűjtést is ennek érdekében végezte, de a népdalkincs összegyűjtésével, rendszerezésével és közreadásával döntően befolyásolta az irodalom alakulását is.

A frissiben lejegyzett – és a 19. század eleji törökellenes felkelések idején éppen egyik virágkorát élő – népköltészet lett a szerb romantika modellje: az 1840-es években színre lépő irodalmi nemzedék tagjai elfogadták a nyelvújítás eszméit, saját stílusukat pedig a népköltészet szellemében alakították ki.

Létrejött az új nemzeti irodalmi modell, amely nemcsak nyelvileg szakított a korábbi irodalommal, hanem szemléletében és stílusában is újat hozott: de úgy, hogy közben egy másik hagyományra, a népi és nemzeti alapokra, a népköltészetre támaszkodott.

Ennek következtében a szerb romantika stilárisan népi és népies jellegű, eszmeileg pedig nemzeti orientáltságú, azaz nép-nemzeti irodalom lett.

Petar Petrović Njegoš

(1813–1851)

Crna Gora uralkodója, püspöke és költője, komoly államférfi és fiatalon elhunyt poéta. (Tizenhét éves korában került hatalomra.) Ihletét, művei gondolati és érzelmi keretét saját, rendkívüli élethelyzetéből merítette. Népi költőként indult, maga is játszott guzlán, Vuk Karadžić híveként és barátjaként népdalokat gyűjtött, sőt korának harcairól és hőseiről maga is írt dalokat az epikus énekek stílusában. Tanulmányai során azonban megismerte a klasszicizmus orosz és szerb képviselőinek fentebb stíljét, másrészt az európai romantika képviselőinek munkásságát, akik közül különösen Puskint tartotta nagyra.

Luča mikrokozma (1845. „A mikrokozmosz fénye”) című vallásos tárgyú eposzának témája az ember bűnbeesése és kiűzetése a Paradicsomból. A bibliai történettől eltérőn, itt egy háborút történetét olvashatjuk (hiszen eposzról van szó): Isten seregeinek és az ellene lázadó Sátán hadseregének összecsapását, az ókori és a barokk eposz háborús jeleneteihez hasonló leírásban. A mű az anarchia feletti diadal eposza, a fény győzelme a sötétség felett. Nem nehéz felismerni az önéletrajzi alapokat, ugyanakkor a mű ezek ismerete nélkül is megállja a helyét a filozofikus „emberiségköltemények” táborában (ide tartozik Madách műve is, Az ember tragédiája).

Gorski vijenac (1847. „Hegyek koszorúja”) című drámai (párbeszédes) hőskölteményének témája: leszámolás a török hitre áttért montenegróiakkal (a „törökösökkel”). Testvérháború. A történelem kettévágott egy kis népet, Kelet és Nyugat szembenállása rokoni és családi szintre vetült. „A törökös rosszabb a töröknél”, tartja a közmondás, ugyanakkor vér szerinti testvérekről van szó, akik nem is tudnak törökül. A mű témája harci, problematikája erkölcsi. Szabad-e fegyvert fogni olyan ellenségre, amely a testvérünk? A döntés súlya a püspökfejedelem történelmi felelősségét és emberi lelkiismeretét terheli; a mű főhőse Danilo püspök (1697–1735), történelmi személy; kinek töprengéseiben a költő saját uralkodói dilemmáit fogalmazza meg. Eposzba csöppent drámai hős, mert alaphelyzete eposzi: két nép, sőt két civilizáció összecsapása. A probléma viszont drámai: a főhős vívódása kényszerű döntéshelyzetben. Viselkedése passzívnak tűnik, töpreng, hümmög, sóhajtozik, mindenkit meghallgat, hagyja kiérlelődni a nép akaratát, s engedi, hogy lassan őt is átitassa a többség szándéka. A fő témát képező cselekmény, a törökösökkel való leszámolás csak másodlagos epikummal jelenik meg, a szereplők és a hírnökök mondják el, mi történt. A főhős előtt felvonuló szereplők életképből kilépő panelfigurák, egy-egy típus és temperamentum képviselői; amíg színen vannak, karakteresnek tűnnek, aztán sorra beleolvadnak a tarka csoportképbe. Magát „a” népet egy kollektív szerepelő, a Kóló képviseli, amelynek a szerző az antik tragédiák kórusának szerepét szánta.

Nyelv és stílus

Mindkét mű a szerb népköltészet a romantika alapvető tízes verssorában, deszeteracban íródott. A mikrokozmosz fénye esetében az eposz biblikus magasztossága és a népies hangzás nem simul úgy össze, mint a Hegyek koszorúja esetében a nemzeti-történeti téma és a népi hősdal stílusa. Ugyanakkor a párbeszédes drámai szerkezet megtöri a harmóniát. A szerb népköltészetben nincs dráma, tehát a tízes sor új szerepkörbe csöppen. A deszeteracba tördelt párbeszéd stilárisan megemeli a szöveget, hiszen normális körülmények között senki sem beszél tízes ritmusú sorokban. Njegoš drámai párbeszédei népnyelvűek, de a népnyelvnek már egy magasabb, irodalmi szintjén szólnak.

 Branko Radičević

(1824–1853)

A nép-nemzeti romantika paradigmaalkotó lírikusa, a népies líra megteremtője.

A karlócai gimnáziumban németül kezdett verselni, de onnan is a népiesség szelei fújtak. Polgári családból származott és urbánus környezetben élt (Karlóca, Bécs), ahol a városi népköltészet része volt hétköznapjainak, udvarlásainak, szerelmeinek. A német romantika dalainak stílusát és a városi népköltészet modorát kapcsolta össze a népdalok nyelvével és poétikájával.

Az összekapcsolás eredménye: rímelő népies dal. A deszeterac rímes változata Radičević költészetével lépett porondra, és rányomta a bélyegét a nép-nemzeti romantika egész lírájára.

Jellegzetes műfaja a szerelmi témájú népies helyzetdal fiktív szereplőkkel, kiket „legények” és „lánynak” nevez. Udvarlás, enyelgés, sóvárgás, s olykor – naiv erotikával – a beteljesedés: Devojka na studencu („A lány a kútnál”), Cic! („Hopp!”), Vragolije („Pajzánkodás”).

Ritkábban szól közvetlenül magáról, saját valóságos énjéről és életéről. Ilyen a karlócai gimnázium háromnapos búcsúbankettjéről beszámoló Đački rastanak (1844. „Diákbúcsú”) című poéma. Az útraválás elégiája és az elhagyott hon ódai magasztalása. Naplószerűen rögzíti a háromnapos búcsúzkodás eseményeit. A szöveg alapján megrajzolható a távozni készülő Radičević érzelmes sétája a vidéken, a harmadik nap éjszakáján tartott tivornyáig.

Másik legsikerültebb vallomásos lírai alkotása a korai halál előérzetét megfogalmazó Kad mlidijah umreti („Mikor a halálra gondoltam”).

Bezimena („Címnélküli”) – befejezetlen verses regénye (a kézirat első változatában Ludi Branko („Bolond Branko”) önéletrajzi  ihletű alkotás. A töredékekből nem lehet rekonstruálni a tervezett cselekményt; kontúrjai szerelmi kapcsolatok szövevényét sejtetik (cselédlánnyal való flört, ideális szerelem és házasságtörő asszonyhoz fűződő,  anyagi érdekű viszony). A bécsi élet forgatagában ábrázolt fiatal főhős alakján keresztül érzékletes képet ad az Európába szakadt városi szerbek életéről, az Anyegin típusú ficsúr hétköznapjairól, szatirikus és önironikus élű, könnyed humorával.

Jovan Jovanović Zmaj

(1833–1904)

A népies líramodell klasszikusa. Radičević nyomdokain haladva, tovább megy a személyes – önéletrajzi alapú – vallomáslíra felé: Radičevićnél ez a verstípus még csak kibontakozóban volt, Zmajnál már ez a domináns típus.

Lírai főműve két versciklus: a Đulići (1864. „Rózsabimbók”) és a Đulići uveoci (1882. „Hervadt rózsabimbók”), az első a boldog szerelem, a második a szerelmi bánat lírai naplója. (Zmaj néhány év leforgása alatt elvesztett fiatal feleségét és összes gyermekét.)

Politikai költészetében plebejus forradalmi álláspontot képvisel, olykor Petőfi hangján igyekszik szólni, de a vátesz (látnok) és a néptribun költő póza éppúgy nem illik rá, mint Arany Jánosra. Forradalmi versei nem elemi erejűek, nem ragadnak magukkal, legfeljebb egyetértünk velük.

Szatirikus költészetében akad néhány időtálló politikai és erkölcsi költemény, de rengeteg olyan is, melyek csak a korabeli politikai pillanathoz kötve rendelkezetek helyi értékkel.

Gyermekversei a műfaj máig eleven és a gyermekek által szívesen olvasott klasszikus alkotásai.

Jól tudván magyarul, Petőfi, Arany, Madách és mások műveit fordította szerbre.

Đura Jakšić

(1832–1878)

Petőfi lelkes híve, a „szabadság, szerelem” szerb költője. Viharos életű csavargó, kocsmabarát, duhaj egyéniség. Festészetet tanult, de eldugott szerbiai falvakban kellett tanítóskodnia, adósságok miatt pereskedett, feljelentették italozásért, végül a belgrádi nyomda korrektoraként tengetette napjait, estéit a Skadarlija nevű bohém-negyed füstös lebujaiban töltötte borospohár és tamburaszó mellett.

Politikai versei közül az egyik legismertebb a Padajte, braćo! („Hulljatok, testvérek!”), amely a szerb nép megosztottságáról beszél, és az anyaország közönyét rója fel a határon túli részek harcainak idején. Jevropi („Európához”) című verse a szabadságukért harcoló kis népek nevében emel szót az európai népek közönye ellen. Hazafias lírájának legigényesebb darabja az Otadžbina („Hazám”), a dicső múlt és a tettrekészség összegezése; az óda és a csatadal keveréke.

Világfájdalom fejeződik ki Na Liparu („A hársfaligetben”) című versében, melyben a lírai alany a madaraknak panaszolja sorsát. A vers második, Ponoć („Éjfél”) alcímet viselő részében a költő előtt halott anyjának szelleme jelenik meg. Halálvágy és a halál előérzete fejeződik ki Kroz ponoć („Néma az éjfél”) című versben.

Verses drámája a Jelisaveta, kneginja crnogorska (1868. „Jelisaveta, Crna Gora hercegnője”), melyben a montenegrói fejedelem idegen származású (velencei) neje miatt szított konfliktus nemzeti tragédiát okoz.

Laza Kostić

(1841–1910)

Népies költő volt – kozmikus gondolatokkal. Hazafias érzelmekkel telve és nép-nemzeti stílusban fonva a verset – a világegyetem költői meghódítására indult.

Egy bácskai településen született, a gimnáziumot Budán, a jogot Pesten végezte. Jogi diplomával a zsebében Újvidéken lett gimnáziumi tanár majd főjegyző a magisztrátusban és országgyűlési képviselő. Életéről anekdoták keringtek, s mindezt tetézte az anyagilag jól sikerült házassága árnyékában lappangó titokzatos öregkori szerelme.

Kilóg a sorból költészete is. Lírája népies, de nem könnyed. Versei dallamosak és ritmikailag hibátlanok, mégsem lett belőlük népdal. A népiességre jellemző költői eszközöket variálja, költeményei mégsem olyan azonnal-érthetőek, mint a népdalok.

Főműve a hattyúdala, a Santa Maria della Salute (1909) című költemény. Életrajzi háttere az idősödő költő szereleme egy húszéves lány iránt, aki fiatalon meghalt. Ezt a megrázó élményt kapcsolja össze a velencei Santa Maria della Salute nevű bazilika megpillantásának szintén megrázó motívumával. A templomhoz ugyancsak életrajzi kapocs fűzi: korábban vádló hangú verset írt, arról, hogy a templom építéséhez az 1630-as években egész dalmáciai erdőket vágtak ki. Most, halála előtt, mindkét korábbi vétkét megbánja: hogy nem merte vállalni a nagy korkülönbségű szerelmet, és ahogy sajnálta a fenyőfákat, holott azokat egy csodálatos szépségű és szakrális épülethez használták fel. Megbánás, vallomás és megváltás reménye hatja át és fogja egybe a nagy verset.

Maksim Crnojević (1863) című drámájában kísérletet tett a történelmi balsors és az irracionális végzet, a nemzeti és az egyéni tragédia együttes felmutatására. A téma: a fejedelem idegen származású (velencei) felesége miatt kitörő nemzeti viszály. Kostić bizonyára ismerte Katona József Bánk bán című drámáját, majd az ő műve inspirálhatta Jakšić Jelisaveta című drámai művét.

Realizmus

A szerb realizmus a 19. század mások felében bontakozott ki, párhuzamosan a romantika kiteljesedésével majd hanyatlásával.

A realizmusban  a próza dominál (szemben a romantika költészetitúlsúlyával). Viszont, míg az európai irodalmak zömében a realizmus a regény jegyében áll, addig a szerb realizmusban az elbeszélés a jellemző forma.

Két szinten és két fázisban bontakozott ki:

– a magyarországi szerbek körében, magyar irodalmi mintákat követve,

– szerbiai területen, programadással és ideológiai megalapozottsággal, amely Svetozar Marković (1846–1874) nevéhez fűződik, aki az orosz realizmus esztétikájának és az orosz forradalmi demokraták eszméinek híve volt.

Az realizmus poétikájának megfelelően, az írók az általuk ismert valóságot igyekeztek reálisan ábrázolni. Műveikre ezért regionalizmus jellemző: mindenki arról írt legsikeresebben, amit a legjobban ismert.

Magyarországi szerb realisták

Bogoboj Atanacković

(1826–1858)

Baján született és Baján van a sírja is. 1848-ban részt vett a szerb nemzeti mozgalomban, majd utazásokat tett Nyugat-Európában, aztán újvidéki ügyvédként dolgozott, végül tüdőbajban halt meg fiatalon.

Az 1840-es évek második felében, a nyelvi vita kulminálása idején, regényeket és elbeszéléseket írt – népnyelven.

Elbeszéléseiben az érzelgős szerelmi történetek hátterében hazafias érzelmek gomolyognak; legismertebb elbeszélése a Bunjevka ( „Bunyevác lány”).

Dva idola (1851–1852. „Két bálvány”) című kétrészes regénye stílusok keveréke: a népiesített szentimentális regény és a kalandregény átfordulása romantikába, erős realista tendenciával. Az első szerb regény, amelyben megjelenik a kortárs valóság mint az ábrázolás tárgya. Irodalomtörténeti jelentősége kétségtelen, olvashatóság szempontjából viszont erősen megkopott. Tartalmi, szerkezeti és stiláris jegyek utalnak arra, hogy a mű keletkezésére közvetlenül hatott Eötvös József A falu jegyzője című nagyszabású regénye.

Jakov Ignjatović

(1822–1889)

Szentendrén született, szülővárosában, majd Vácon, Esztergomban és Budán járt iskolába, Pesten és Kecskeméten jogot tanult. Szentendrén, Pesten és Újvidéken élt, ügyvédi gyakorlatot folytatott, lapszerkesztő volt, újra meg újra beleártotta magát a politikába, országgyűlési képviselő lett, közben megnősült, elvált stb.

Önéletrajzi alapú Milan Narandžić (1860–1863. „Milan Narandžić”) című regényében egy idealista és egy karrierista fiatalember történetén keresztül ad plasztikus korrajzot.

Vasa Rešpekt (1875. „Respektus Vásza”) című történelmi kalandregényében az illúziók romba dőlését ábrázolja egyéni, nemzeti és történelmi síkon. Bonyolult történetszövése még a szentimentális kalandregény nyomait viseli magán, de a korrajz reális.

Večiti mladoženja (1878. „Örök vőlegény”) című regénye a régi Szentendre dicsőségéről és az új Szentendre hanyatlásáról szól. A családregény nemzedékregény típusú változata, apák és a fiúk ellentétéről.

Falusi elbeszélők

A szerb realizmus ideológusa, Svetozar Marković, alapeszméje a patriarchális falusi élet idealizálása volt: a családközösségek évszázadok alatt kikristályosodott hierarchiájában látta az erkölcsileg tiszta, a természethez szorosan kapcsolódó romlatlan élet perspektíváját a kibontakozó pénzalapú társadalmi rendszerrel szemben, és Szerbia jövőjét a hagyományos falusi életmodell fenntartásában látta.

A falusi elbeszélők között voltak olyanok, akik személyes életükből is jól ismerték a falut, s novelláikban a markovići modell szellemében – tehát a patriarchális rendet idealizálva – ábrázolták a falu életét.

Milovan Glišić

(1847–1908)

Kritikai élű elbeszélései: a patriarchális falusi viszonyokat szétverő bürokráciát és korrupciót kipellengérező szatirikus elbeszélések, különös tekintettel az uzsorarendszer ártalmaira: Glava šećera („A cukorsüveg”).

A patriarchális falusi idill lírai hangvételű elbeszélései: a szegény de jóravaló, lelkileg romlatlan emberek életének szépsége, dacára a nélkülözésnek és sorscsapásoknak: Prva brazda („Az első barázda”).

Laza Lazarević

(1851–1891)

Falusi témájú elbeszéléseinek alapszerkezete: a patriarchális viszonyok évszázadok óta jól működő rendjét valaki kizökkenti a kerékvágásból, de a közeg erkölcsi tisztaságának ereje győzedelmeskedik, és újra helyreáll az idill: Prvi put s ocem na jutrenje („Először hajnali misére apámmal”), Na bunaru („A kútnál”).

Önéletrajzi ihletésű műve a Švabica („A sváb lány”) című elbeszélés. Berlini diákévei során szerelmi kapcsolat fűzte egy német hajadonhoz. Ebből az élményből született a novella, amely arról szól, hogy a fiatalember nem meri elvenni a német lányt. Az mű levélformában íródott, tehát a szentimentális levélregény egy kései – és novellisztikus – változata.

Társadalmi és politikai témát dolgoz fel Sve će to narod pozlatiti („A nép majd megaranyozza”) című elbeszélése. Főhőse hadirokkant fiatalember, akit édesapja keserű iróniával vigasztal: a nyomorékká vált és koldusbotra jutott katona életét majd „megaranyozza” a néptől kapott kolduspénz.

Más régiók írói

Simo Matavulj

(1852–1908)

A dalmáciai falu életéről szóló elbeszéléseiben a szegények nehéz életét ábrázolja: Pilipenda („Pilipenda”),  Povareta ( „Povareta”, ol. povereta – nyomorult).

Bakonja fra-Brne (1892. „Fráter Barnabás”) című regénye egy kolostor és a környező falvak életéről és embereiről ad humoros (szatirikus) képet.

Stevan Sremac

(1855–1906)

Pop Ćira i pop Spira (1898. „Papháború”) című humoros regénye egy vajdasági kisvárosban játszódik. A történet anekdotikus magja a két papné által egymásnak ugrasztott papok komikus kimenetelű „háborúja”, amely a kor és a környezet képe rajzolódik ki.

Zona Zamfirova (1903. „Zona Zamfirova”) című regénye dél-szerbiai orientális kisvárosi történet. Szintén anekdotából kicsikart regény (ki szöktette meg a gazdag és gőgös lányt?, melyben szintén plasztikus képet kapunt a korról és környezetről.

Borisav Stanković

(1875–1927)

A dél-szerbiai Vranje írója. Számos elbeszélést írt a konzervatív kisvárosi élet takarója alatt izzó szenvedélyekről és kibicsaklott emberi sorsokról (Nuška – ua., U noći – „Az éjszaka”)

Nečista krv (1910. „Szilaj vér”) című regénye a balkáni kisváros régi életének pusztulásáról szól, egy kényszerből férjhez adott lány sorsán keresztül.

Koštana (1902. „Koštana”) című drámája egy cigánylány tragédiája, aki szépségével és énekével megzavarja a férfiak fejét, akik végül úgy szabadulnak meg tőle, hogy férjhez kényszerítik és elűzi k a városból.

Szatirikus realisták

Radoje Domanović

(1873–1908)

Szatirikus elbeszéléseiben allegorikus formában állítja pellengérre a politikai rendszer visszáságait, a hatalom visszaéléseit és az emberi gyarlóságot: Razmišljanja jednog običnog srpskog vola („Egy közönséges szerb ökör töprengései”); Danga („A billog”) – egy derék polgár álma valami távoli országról, ahol a lakosok büszkék rá, hogy a bírák és a pandúrok az ő hátukon lovagolnak; a polgárok homlokára bélyeget sütnek, hogy könnyen megkülönböztethetőek legyenek a betolakodó és ártalmas idegenektől; Vođa („A vezér”) – a hipnotizált tömeg követi a kultikus vezért, akiről a végén kiderül, hogy vak.

Branislav Nušić

(1864–1938)

A realista vígjáték képviselője, műveit az új társadalmi rétegről írta, amely a falusi elbeszélők szerint minden baj oka volt: a városi újgazdagokról, bürokratákról, hivatalnokokról, pandúrokról, korrupt politikusokról, gerinctelen üzletemberekről, gátlástalan törtetőkről, fennhéjázó feleségeikről. Narodni poslanik („Az országgyűlési képviselő”), Sumnjivo lice („A gyanús személy”), Gospođa ministarka („A miniszter felesége”).

A líra megújulása a realizmus idején

A realizmus vezető műfaja a próza, a líra változásai a realizmus problémakörén kívül zajlottak: a lírában romantika és modernizmus „összeérnek”, a köztük lévő sáv nem a realizmus, hanem a kései romantika, amely fokozatosan meghaladta önmagát, mert a népiesség ellaposodása idején (amikor az epigonok ismételgették a sablonokat), a nagy kaliberű költők ösztönösen valami mást kerestek.

A meghaladás elemei:

– a népies stílus elvetése, új versformák és kifejezőeszközök keresése;

– a nép-nemzeti horizont kitágítása, kozmopolita, általános emberi kérdések felvetése.

Vojislav Ilić

(1860–1894)

Pályakezdésétől élete végéig írt hazafias romantikus verseket, olykor forradalmi hangvétellel (Pesniku – „A költőhöz”). Mégis, már korán szűknek érezte ezt a modellt, s olyan újdonságokat vezetett be, melyek a modernizmus felé mutatnak:

– antik motívumok: Ovidije („Ovidius”), Sa foruma („A fórumról”), Korintska hetera („A korinthoszi hetéra”),

– tárgyias tájleírás: Veče („Az este”), Zimsko jutro („Téli reggel”), Sivo, sumorno nebo („Komor, fekete égbolt”).

– antik versformák (például a hexameter)

– tizenkettes verssor (a romantikában uralkodó tízessel – deszeteraccal – szemben).

Az antik világot idéző verseivel a parnasszizmus felé közelít, objektív (látszatú) tájleíró költészetével pedig olykor a szimbolizmus jegyeit előlegezi.

Másrészt azonban, az antik világ és a természet iránti vonzalom romantikus elem: a jelenkor valóságából való menekülés két területe.

Aleksa Šantić

(1868–1924)

Romantikus – népies és hazafias – ifjúkori versei után, Ilić hatására, objektív tájleíró verseket kezdett írni, hexameteres klasszicista formákat alkalmazott, majd áttért a szonettre és a dantei tercinára. Legjellegzetesebbek a muzulmán kesergők modorában írt, keleti hangulatot idéző versei, melyek hercegovinai szülővárosa, Mostar atmoszféráját érzékelteti: Emina („Emina”). E verse közkedvelt kávéházi dal lett; énekelt változata máig népszerű. Ő is használta az Ilićnél teret nyert tizenkettes verssort, s így – formai tekintetben – mindketten a szerb modernista költészet előfutárainak számítanak.

Modernség

Nyugat-Európában a 19. század második felétől, Kelet-Európában a 20. század elejétől induló művészeti korszak.

Több fázisa és belső irányzata van.

Ugyanis, a romantikával és a realizmussal lezárul a művészetek történetének az a kora, amikor a korszakok és az uralkodó stílusok váltakozva követték egymást, persze sohasem éles határokkal, de azért – előbb-utóbb – világosan kirajzolódó kontúrokkal.

A romantika és a realizmus után azonban nem született olyan új irányzat, amely egyeduralomra jutott és minden mást lecserélt volna. Olyannyira nem, hogy még a romantika és a realizmus sem tűntek el végleg, csak háttérbe szorultak, hogy bármikor előtérbe léphessenek (vö. szocialista realizmus). Sőt, az egymást váltó, olykor tiszavirág-életű „izmusok” múlandóságával szemben a romantika és realizmus jegyében születő művek kapnak pozitív értékelést mint örökérvényű művészi értékek. (Másrészt, szembeötlőbben, a ponyvairodalomban, a „pöttyös könyvekben” és a népszerű tévésorozatok forgatókönyveiben meghatározó a jelenlétük.)

Az avantgárd az izmusok váltakozásában egzisztál, s közülük – bár mindegyik tagadja az összes korábbit – egyik sem hozott létre általános korstílust, egyik sem lett kizárólagos, hanem mindegyikből átkerült valami egy másik stílusba.

Kérdés, vajon kellő idő távlatából ez a kavalkád valamilyen egységnek fog-e látszani, vagy ellenkezőleg: kiderül, hogy igaz, ami most érezhető: hogy a 20. század művészete polifon és sokszínű halmaz, melynek összefoglaló elnevezései általában a „modern” valamely változatából származnak (modern, modernség, modernitás, modernizmus).

A szerb irodalomtörténet-írásban kialakult felfogás szerint három nagyobb periódus látható:

– Modern (a szó főnévi értelmében: „srpska moderna”): a 20. század elejétől az első világháború végéig; összefoglaló név a szimbolizmus, parnasszizmus, impresszionizmus, szecesszió, dekadencia, l’art pour l’art számára.

– Modernizmus: az első világháború végétől; összefoglaló név az avantgárd különféle válfajai, az ún. izmusok (expresszionizmus, dadaizmus, szürrealizmus stb.) és különféle egyéni irányzatok számára.

– Posztmodern: a 20. század utolsó negyedétől; összefoglaló név az akkori, közös poétika nélküli, heterogén és polifon irodalomra.

Modern

Francia hatásra következett be 20. század első évtizedében. A megújulást hozó költők nyugat-európai egyetemeken végezték tanulmányaikat, lelkesedtek Párizsért, a nyugati életformáért és kultúráért.

Vezető műfaj a líra. (Ezért nincs közvetlen viszonyban – még polémiában sem – a realizmussal.)

A művészetfelfogás újszerűsége:

– az irodalom autonómiája, l’art pour l’art (szemben a nép-nemzeti romantika felfogásával, melyben az irodalom a nemzeti célok elérését szolgáló eszköz volt),

– a szépség és a forma abszolutizálása,

– a művészi individuum eszményítése (szemben a nép-nemzeti romantika nemzeti kollektivizmusával).

Poétikai és stiláris újdonságok:

– a költészet sejtelmessége, szuggesztív, sugalló jellege (szemben a nép-nemzeti romantika agitatív retorikusságával),

– dekadencia, világfájdalom,

– a francia alexandrinusnak megfelelő tizenkettes verssor (szemben a romantika tízes sorával, a deszeteraccal).

Jovan Dučić

(1871–1943)

Az ő nevéhez fűződik a népiesség végleges elvetése, a modernség meghirdetése.

Szimbolizmus, szecesszió, dekadencia, l’art pour l’art, elefántcsonttorony. Előkelő, visszafogott, csiszolt költemény, jellegzetes négysoros versszak vagy szonett, tizenkettes sorokkal.

Tiszta szimbolista-szecessziós korszakában (1900–1910) írott verseinek témái:

– magány, elmúlás, szorongás, bánat, vágyakozás, várakozás, félelem a szerelemtől, fáradtság, unalom, melankólia.

Jellegzetes motívumok:

– alkony, naplemente, éjszaka, ősz, lombhullás, csend, lélek, szív, könnyek, elválás, búcsúzás, halál.

Költői magatartás (pózok):

– szenvedés, elesettség, gyengeség, kirekesztettség, kétségbeesés, lemondás, zokogás, kapituláció, halálvágy. Művészi arisztokratizmus, artisztikus gőg, szellemi fölény, felülemelkedettség, elefántcsonttorony, titokzatosság, irónia.

Verstípusok:

– tájleírás: Morska vrba („Tengeri fűz”),

– reflexió (meditáció): Jablanovi („Nyárfák”).

– vallomás: Zalazak sunca („Naplemente”) egy „ismeretlen nőről” szól, aki valahol messze a költőre gondol.

– ars poetica: Moja poezija („Az én költészetem”), az eszményi Szépség arisztokratizmusa (artizmus, vagyis művésziesség), a Művészet fensőbbsége az Élettel szemben (elefántcsonttorony), a tömeg iránt megvetés hangoztatása, a Művészet életbeli „hasznosságának” tagadása (l’art pour l’art), a szokványos szépség elvetése a szokatlan, sejtelmes, titokzatos és sugalmazó szépség nevében (szimbolizmus, szecesszió).

Későbbi költeményeiben (haláláig, tehát majdnem fél évszázadon át verselt) a gondolatiság kerül túlsúlyba (például Isten létének kérdése), a tizenkettes sort rövidebb ritmikai képletek váltják fel.

Milan Rakić

(1876–1938)

Tipikusan modernista költészete szenvedélyesebb, mint a művészi arisztokratizmus hűvösség pózában tetszelgőké.

Gondolati lírája dekadens, pesszimista, nihillista filozófiát hirdet: Misao („A gondolat”), Dolap („Taposómalom”), az élet értelmetlenségének versei.

Szerelmi költészete is szenvedélyes, erotikától fűtött, de ebben is jelentkezik alapvetően pesszimista felfogása: a pillanat múló gyönyörének paradoxonjáról panaszkodik: Iskrena pesma („Őszinte dal”), Očajna pesma („Kétségbeesett dal”).

A 20. század eleji háborús időkben a nemzet ügy oldalára áll; önkéntesként részt vesz a Balkán-háborúban, és hazafias verseket ír: Simonida („Szimonída” – a Gračanica-kolostor egyik freskójáról, melyet ellenséges katonák megrongáltak).

Sima Pandurović

(1883–1960)

A banalitás elleni modernista tiltakozás dalnoka. Kétségbeesett pesszimizmus, gondolati elkeseredés, az őrület megkísértése: Svetkovina („Ünnepség”) című versének kezdete: „Megtébolyodtunk” („Sišli smo s uma”).

Költészetének belső logikáján keresztül jut el a modernre egyébként is jellemző halálköltészethez. Az élet megvetése – következetes formában – az élet elvetését jelenti. A halál esztétizálása, eszményítése, temetői pompa, szecessziós, dekadens dekoráció: Nemir mrtvih („A holtak nyugtalansága”).

Vladislav Petković Dis

(1880–1917)

A halál költője, aki bátran kimondta azt, amit a finomkodó művész-arisztokraták csak kerülgettek: hogy a sivár életnél jobb a halál.

Az élet napos (pénzes) oldaláról kiszoruló művész bohém életét élte, s közben a lét értelmetlenségéről írt: Tamnica („Börtön”); az életet nevezi börtönnek.

Možda spava („Talán alszik”) című versében álom és halál összemosódik, mert a remény „odaát” van. A vers a halott kedves régi nagy témáját fogalmazza újra: szerelmes dal és halál-ballada, lírai vallomás és túlvilágvízió.

Modernizmus és avantgárd

A modern tagadása az első világháború sokkoló élmények hatására. A fiatal nemzedék szemében az elefántcsont-torony és a szépség kultusza hazugnak és tarthatatlannak tűnt. A jelszó a szörnyű világ lerombolása, a jövőre vonatkozó különféle, homályos vagy egyáltalán nem körvonalozott képpel.

A formakultusz elvetése, a forma tagadása és rombolása.

A formabontás a festészetben igen látványos volt (vö. kubizmus).

A költészetben ennek a váltásnak az avantgárd szabad vers és a nyelvi közeget is átlépő vizuális költészet megjelenése felel meg.

Az avantgárd több változatban lépett fel: expresszionizmus, dadaizmus, szürrealizmus stb. (vö. „izmusok”).

Az izmusok csoportmozgalmak voltak, baráti körök és kávéházi asztaltársaságok formájában szerveződtek, közös kiáltványok, programok, kiadványok, sőt közösen írt művek is jellemezték őket.

A szerb avantgardisták első generációja közvetlenül az első világháború után lépett színre, a belgrádi Alpha nevű csoportot hozta létre, melynek tagjai a Terazije nevű belvárosi térre és sugárútra néző Moszkva szálló éttermének teraszán koholták polgárpukkasztásra irányuló terveiket.

Miloš Crnjanski

(1893–1977)

Költészete

Lirika Itake (1920. „Ithaka lírája”) című verseskötetében szólalt meg a modernista lázadás hangja. Ithaka: Odüsszeusz hazája, a bolyongás és a hazatérés szimbóluma. A háborúból jövő lírai hős nem tud „leszámolni a kérőkkel”: a szétdúlt házban és a világban való otthontalanság kétségbeesett érzését fejezi ki.

A Sumatra („Szumátra”) című versében megfogalmazott életérzés egy új izmus neve lett: szumátraizmusként vált ismertté. A kritika elsősorban a messzeség motívumát hangsúlyozta (Szumátra a Maláj-szigetek legnyugatibb pontja Indonéziában). Ugyanakkor a szumátraizmus lényegében ugyanaz, mint Ady kettős élete „Párizs” és a „Bakony” között, a „föl-föl dobott kő” tudathasadásos állapota.

Crnjanski költői hattyúdala, a Lament nad Beogradom (1956. „Lamentáció Belgrádért”) című poéma, a szumátraizmus kiteljesedése és, egyszersmind, a visszájára fordítása. A messzi hegyek és az otthoni cseresznyék között elveszetten kallódó ember újra megleli hazáját: a nagy egységgé és értelmetlen kavalkáddá olvadó mindenség középpontjában ott áll, fehéren és sugárzóan, Belgrád, a lírai hős életének biztos réve.

Verselés

Crnjanski elveti a formakultuszt – a kanonizált ritmusképleteket. De nála a szabad vers nem a ritmus és a rím egyszerű hiányát jelenti, hanem a ritmus és a rím szabad kezelését. Az igazi ritmus nem előre megadott sablon, hanem a mindenkori vers belső világából keletkező (a költő által megteremtett) lüktetés. Az előre gyártott, külsődleges ritmusképletekkel szemben Crnjanski kialakította saját jellegzetes versritmusát.

Regényei

Dnevnik o Čarnojeviću (1921. „Čarnojević naplója”) című kisregénye lirizált modern próza, önéletrajzi írás az első világháború élményeiről.

Seobe (I. 1929, II. 1962. „Örökös vándorlás”) című kétrészes történelmi regénye a kallódó nemzet, a hazájából kiszakadt nép hányattatása birodalmak között, pusztulása idegen háborúkban, beolvadása más népek közé.

Roman o Londonu (1971. „London regénye”) című regényében az a kelet-európai emigráns sorsáról ír.

Rastko Petrović

(1898–1949)

Avantgárd – vegytisztán.

Költészete: az expresszionizmus szó szerinti változata: az élmények „kinyomása”, alkotóilag és nyomdailag (nagybetűk, felkiáltójelek), formabontás, a forma tagadása, a forma mint a szavak és mondatok véletlenje a kinyomódó élmény közvetlen nyelvi rögzítésekor.

Meghatározó élménye az első világháború, melyben tizenhét éves fejjel, diákként vesz részt. Otkrovenje (1922. „Kinyilatkoztatás”) című kötete verseiben a költő a szavak közvetlen erejében hisz. A szókimondó stílus, a gyakori megszólítások és felkiáltójelek, valamint a versek hosszúsága Majakovszkij és Kassák stílusát idézik.

Dan šesti („A hatodik nap”) című regénye a világháború élményének regényformájú megfogalmazása. A háborús valóság szörnyűségének ábrázolása olyan expresszívre sikerült, hogy a regény 1935-ben elkészült első részét a kiadó, az író érdekében, nem akarta megjelentetni (a mű csak az író halála után jelent meg).

Ivo Andrić

(1892–1974)

Avantgárd költőnek indult (Ex Ponto, 1918, és Nemiri, 1920. „Nyugtalanságok”), később jó modorú regényíró lett belőle. Anarchista terroristák közé tartozott, s finom diplomatává és két lábon járó klasszikussá lett, Nobel-díjjal a mellén.

Életművének magva: történelmi regények és elbeszélések Boszniáról mint civilizációk kereszteződésén álló térségről. A boszniai történelemmel foglakozó korai és későbbi művei egyneműek; korán megtalálta igazi témáját, hangját és stílusát, s később sem törekedett újításokra. Hitt az örök vagy történelmileg tartós értékekben, és maga is ilyenek létrehozására törekedett: eleve klasszikus műveket írt.

Boszniai témájú elbeszéléseiben és regényeiben a történelembe vesző ember sorsát ábrázolja.

Travnička hronika (1945. „Vihar a völgy felett”, szós szerinti fordításban: Travniki krónika) című regényében diplomata körökben játszódó cselekményben ábrázolja a Nyugat és a Kelet viszonyát a napóleoni időkben, a boszniai Travnik városában, a francia és az osztrák konzul, valamint a török pasa személye körül bonyolódó történetben.

 Na Drini ćuprija (1945. „Híd a Drinán”) című regénye a boszniai Višegradnál álló kőhíd négyszáz éves története. Négy évszázad tanúsítja a regény alaptételét, mely szerint a történelem folyamatos pusztulás és pusztítás, s az ember sorsa az elmúlás. A híd azonban áll. A pusztítással szemben van építés és alkotás, az elmúlással dacol a mű, mely fennmarad alkotója után. A regénynek ezért két rétege van: egy krónikás, nagy intervallumokon átívelő összefoglaló réteg, és egy novellisztikus, az időfolyamot meg-megállító, egy-egy történetre és alakra összpontosító anekdotikus réteg, melyben rengeteg alak portréja rajzolódik ki.

Szürrealisták

Az 1930-as években Belgrádban szürrealista csoport működött.

A szürrealizmus alapeszméje a szimpla valóság megvetése és elutasítása. Ideológiai és politikai szálon ez vezette a csoport tagjait a baloldaliság és a kommunista párt felé, illetve Sigmund Freud tanai felé. A felvilágosodás és a racionalizmus óta, a realizmusban és a pozitivizmusban uralkodó és a közgondolkodásba mélyen beszívódott evidenciák elleni lázadás volt ez, mely szerint nem igaz, hogy csak az a valóság, ami látható (szemmel vagy mikroszkóppal), ami megfogható, megszámolható, illetve érthető és megmagyarázható. A szürrealista felfogás szerint látható és megérthető valóság mögötti vagy fölötti régiók megragadására a ráció és a tapasztalat nem képesek. A szürrealizmus a rációval szemben a képzeletre, a tapasztalattal szemben az álmokra támaszkodik. Ezért támaszkodtak a szürrealisták a pszichoanalízis, a tudatalatti és az álommunka elméletére és gyakorlatára. A pszichoanalízis a lélektan számára tudományosan tárt fel szürreális régiókat, a szürrealizmus pedig a művészetben alkalmazta a freudizmust. Az automatikus írás technikája mint költői eljárás, lényegében a pszichoanalízis szabad asszociációs módszerének alkalmazás az irodalomra.

A belgrádi szürrealista csoport közös kiáltványok kiadásával és művek írásával demonstrálta a mozgalom csoportjellegét. Feloszlásuk után sokat el is tűntek az irodalom színpadáról. Maradandó életművet Dušan Matić (1898–1980) költő és Oskar Davičo (1909–1989) költő és regényíró hozott létre.

A modernizmus tradicionalista képviselői

Az avantgárd irányzatoktól elkülönülten szövögették tovább a romantika, a realizmus és a modern fonalát a modernizmus tradicionalista képviselői, akiket a kísérletező kedv helyett a korábbi értékek iránti vonzalom vezérelt. Hisznek abban, hogy az irodalomnak vannak alapvető, minden korban érvényes értékei, poétikai alapkövei, általános érvényű eljárásmódjai. Eme írók közül azok alkottak értékes műveket, akik a kipróbált formákon belül saját hangon tudtak megszólalni.

Veljko Petrović

(1884–1967)

Modern kori romantikus költő és realista elbeszélő. Művelt esszéíró, művészettörténész, Pesten iskolázott vajdasági úriember, a társaság és irodalmi élet köztiszteletben álló, népszerű alakja.

Költészeti ars poeticája: erkölcsi ihlet – didaktikus célok. Az avantgárddal szemben haladva a romantikus hagyományt nyíltan és tudatosabban vállalta.

Elbeszélői ars poeticája: a realista hagyomány folytatása, regionalista valóságtükrözés.

Témái: az általa a legjobban ismert régió,: szülővidéke, a Vajdaság élete.

Korai elbeszélései között akad néhány művésznovella (például a Mali Huan, 1900. „A kis Juan”).

Desanka Maksimović

(1898–1993)

A lírai érzékenység kiteljesedése a nőiességben. Modern vallomáslíra. A szecessziós szimbolizmus kötelező stílusjegyeitől már mentes, konszolidálódott, tradicionalista modernizmus. A tradicionalista modernizmus költőének szándéka szerint a vers nem nehezen érthető és hozzáférhetetlen; ellenkezőleg: a költészet a szubjektum teljes és sikeres feltárulkozása – az örök líra jegyében.

A zeneiség gazdagodása: a nép-nemzeti deszeterac és a modernek tizenkettese után, az 1920-as években fellépő fiatalabb modernista generáció már változatosabb ritmusképleteket használt. Crnjanski mellett, elsősorban Desanka Maksimović költészetében történt meg a szabadon kötött muzikális vers betörése. Versenként változó hosszúságú sorok, ritmusok, strófaszerkezetek és rímképletek, ismert sablonok és egyéni kombinációk variálása, összességében: a modernista zeneiség megvalósulása.

Pályaíve: első korszakában az ifjúság, a szerelem és a természet szeretete, a fiatal női lélek érzelmi világhódítása dominál. A második világháború idején hazafias érzelmek ébrednek benne; a honvédő háború tragédiáit és hősiességét női érzékenységgel megfogalmazó versei a téma legismertebb alkotásai közé tartoznak. Érett korszaka az 1960-as és 70-es években írott meditatív lírája, amely két témára ágazik:

Tražim pomilovanje (1965. „Kegyelmet kérek”) című kötete a nemzeti történelem lírai megszólításával a megbocsátás humanizmusát fogalmazza meg. A kötet lírai alanya Dusán cár híres törvénykönyvével folytat lírai párbeszédet, érzelmileg és erkölcsileg az ember pártján állva.

Nemam više vremena (1974. „Nincs többé időm”) című kötete érett vallomáslíra, az elmúlás rendjének ujjongás és kétségbeesés nélküli, merengő tudomásulvétele, a sokat látott ember kicsinyességektől többé nem befolyásolt összegezése és számvetése. A költő most már kizárólag mélyen önmagából szól, de továbbra sem filozofál, hanem gondolatilag érez.

Szocialista realizmus

A baloldali ideológia 20. századi előretörése az irodalomban is nyomot hagyott: a baloldali politikai és társadalmi célok propagálását és – egy bizonyos korszakban – az eredményeket dicsőítő művekben. A szerb irodalomban több korszaka és típusa volt:

–  második világháború előtti „szociális irodalom” (Jovan Popović, Skender Kulenović), a társadalmi egyenlőtlenség (igazságtalanság), a szegénység, a kizsákmányolás ellen szóló irodalom;

– a második világháború idején a partizán harcok irodalma (háborús népköltészet, valamint Radovan Zogović, Skender Kulenović, Desanka Maksimović és sokan mások), majd később a háborúról szóló baloldali szemléletű irodalom (Branko Ćopić, Dobrica Ćosić, Antonije Isaković),

– a második világháború utáni szocialista realizmus: a „mámor költészete” (Mira Alečković), a „termelési regény” (Oskar Davičo),

– a szocialista időszakról szóló és magával a szocializmussal foglalkozó baloldali irodalom (Dobrica Ćosić).

Propagandisztikus céljainak megfelelően a szocialista irodalom közérthetőségre, egyszerűségre törekedett, és eszmei elvárásokat támasztott az írókkal szemben.

A modernizmus második hulláma

A szocialista realizmus sematizmusával szemben lépett fel az 1950-res évek elején a fiatal nemzedék.

A sztálini táborral való 1949-es szakítás után létrejött szabadabb légkörben megindult a szerb irodalom felzárkózása a kortárs világirodalmi áramlatokhoz.

Vasko Popa

(1922–1991)

Költészetét abszurd lírának nevezem (M. P.), mert az abszurd dráma keletkezésével párhuzamosa, 1950-es évek, elején ugyanazt hozta létre a lírában, amit Beckett a drámában: a lét értelmetlenségét és globális fenyegetettségét fogalmazta meg.

Pályakezdő lépéseit a szürrealizmus nyomdokain tette meg. de kezdettől fogva egy másik, ellentétes tendencia is jellemezte: az automatikus írás szabad asszociációs ellenőrizetlenségével szemben: a végletes tömörítés. Az olvasó megdöbben az irodalmi kommunikáció sablonjainak teljes hiányától, a szöveg nem kíván tőle különleges nyelvi magatartást; ugyanaz a kód érvényes a versben, mint az utcai beszélgetésben, az árucikkek feliratain vagy a viccekben.

A könnyen érthető nyelvi réteg viszont kiemeli a valóság fölötti (szürrealista, abszurd) közléseket és képeket; sokkal jobban, mint a zuhatagszerű és zagyva szürrealista automatikus szöveg. A tömörítés arra irányul, hogy a versben ne legyen semmi, ami elüt a köznapi nyelvtől. Semmi dísz, körülírás vagy mellékszál; minimális szómennyiség, mint a használati utasítások, a táviratok vagy a viccek nyelvében. (Ezzel a vers szavai felértékelődnek, egyik fölött sem siklunk át, de ez a koncentrálás könnyíti a megértést: nem kell a lényeg kihámozásával bíbelődnünk.)

Vasko Popa nem mondta el, hanem megmutatta, milyen az abszurd világ. Kora (1953. „Kéreg”), Nepočin-polje (1956. „Nyughatatlan mező”) és Sporedno nebo (1968. „Mellékes ég”) című köteteiben költői enciklopédiát állított össze egy teljes és önálló abszurd világról.

Igre (1954. „Játékok”) című ciklusa abszurd eposz(ocska), névtelen szereplőkkel, akik talán a „hatalmas kéz” tenyerének közepén izzó szem előtt játsszák abszurd, de korántsem kisded játékaikat. A legártatlanabbnak induló, valódi gyermekjáték nevét viselő játék is drasztikus kegyetlenséggel végződik. Minden játék alapja a játékosok közötti ellentét kialakulása, lefolyása a konfliktus, a játék harc, eredménye az egyik fél megsemmisülése. A játék előtti szereposztás azonban esetleges: „Szög az egyik és harapófogó a másik / S mesterember a többi”, így aztán mindenkire sor kerülhet mindkét oldalon. Végeredményben mindenki elpusztul(hat); az abszurd emberi színjáték utolsó fejezete kozmikus és apokaliptikus látomás.

Sporedno nebo (1968. „Mellékes ég”) című kötete a csillagközi „Játékok” modern és abszurd eposza. Verseskötet helyett – komplex könyv: abszurd teremtéseposz.

Popa kezdettől fogva ciklusokat írt, amelyek már első két kötetében is kiegészítették egymást, áthallások voltak köztük, de a „Kéreg” és a „Nyughatatlan mező” még nem voltak komplex könyvek. A „Mellékes ég” már az: maga a könyv egy egész mű. Hét ciklusból áll, melynek mindegyike hét verset tartalmaz. A hetes szám a téma, a teremtéstörténet formális alátámasztására szolgál (mint a csontokról szóló ciklusban). A ciklusok között nemcsak összefüggések és ráépülések vannak, hanem kölcsönös függőség: ugyanúgy nem lehet őket kihagyni vagy felcserélni, mint egy regény fejezeteit. Vagy mint az eposz énekeit.

Uspravna zemlja (1972. „Magasodó föld”) a nemzeti történelem epopeiája, az abszurd világ értelmetlenségével dacoló kultúrtörténeti emlékek (kolostorok, freskók) és kiemelkedő személyiségek (szentek, hősök) megéneklése: a történelem értelmetlen, de a nagy tetteknek és alkotásoknak van értelmük – benne vagy ellene: az épületek az idő múlása ellen(ére) állnak, Szent Száva a történelem iránya ellen működve köti össze az ellentétes történelmi és civilizációs köröket (pogányság, kereszténység), a rigómezei és a čegari csaták a teljes pusztulást jelentő vereség ellenére diadalok. Mindent kibírtunk, s közben csodákra is képesek voltunk, vagy éppen fordítva: mivel csodákra voltunk képesek, végül mindent kibírtunk. Az abszurd világgal szemben vannak ellenértékek.

A kötetet áthatja a szépség – mint a (nemzeti) történelem tragikumának ellen-kategóriája. Nem a romantikus és modernista művész-Szépség (amely a csillagjós személyében meddőnek: világon kívülinek bizonyult), hanem a dolgok és a tettek, az emberi életek és halálok értelmének belső szépsége. A „Magasodó föld” ezt az etikai Szépséget nem közli vagy állítja (hogy így van), hanem a versek belső szépségének megteremtése révén fejezi ki; a jellegzetes Popa-modell itt azt az illúziót kelti, hogy a vers akaratlanul szép – csupán átengedi magán tárgyának immanens szépségét.

Živo meso (1975. „Nyers hús”) című kötetében Popa meglepte olvasóit: 1. előléptette saját énjét, pályája során első ízben nem osztotta ciklusokra a kötetet (hacsak nem vesszük az egész könyvet egy ciklusnak). A költő személyes gyökerei, utcák, szobrok, börtönemlékek, ismerősök, szülők, felmenők és ősök (köztük farkasszeműek, boszorkányok) – folklorisztikus szürrealista valóság („nyers”).

Miodrag Pavlović

(1928)

Az egyetemes emberi kultúra hagyományait és a mítoszok elemeit magába olvasztó költészete a gondolatiság és a vizuális szuggesztió szintézise. Az abszurd felülírása mítosszal.

Vasko Popával együtt lépett fel az 1950-es évek elején, és az sematizmus elleni fellépés másik kulcsfigurája volt, szintén a hidegháborús idők élményét megfogalmazó abszurd lírával kezdte pályafutását: 87 pesama (1952. „87 vers”).

Később a mítosz felé tágította költészetét, és nála ez a tendencia kerekedett felül. Popa az abszurd világ tudatából növesztette ki saját mítoszvilágát és ahhoz használta fel a régebbi mítoszok elemeit, Pavlović viszont fokozatosan elszakadt az abszurd alaprajztól, emancipálta és önállósította a mítoszt. Poeta doctus, tudós költő, de nem bölcselkedő, verbálisan gondolati lírikus, hanem képalkotó.

Az antik kultúrkörről szóló kötete:

Mleko iskoni (1962. „Őstej”) – az ókori görög világban tett költői időutazás.

A történelmi kör fontosabb fejezeteit megéneklő kötetek:

 Velika Skitija (1969. „A nagy Szküthia”) és Nova Skitija (1970. „Új Szküthia”) – a szlávok honfoglalása a Balkánon és korai történelmük.

Hododarje (1971. „Búcsúfia”) – katolikus és ortodox szentségek, kegyhelyek, műemlékek.

Svetli i tamni praznici (1971. „Fényes és sötét ünnepek”) – a kereszténység eszméi és ünnepei.

Az archeológiai kör jelentősebb kötetei:

Pevanja na viru (1977. „Dalok a forrásnál”) – a Lepenski vir kőkori leleteiről a Vaskapunál.

Divno čudo (1982. „Gyönyörű csoda”) – a mítoszok és civilizációk egymásra rakódása.

Nebo u pećini (1993. „Égbolt a barlangban”) és Bitni ljudi – Priče sa Uskršnjeg ostrva (1995. „Lényegi emberek – Húsvét-szigeti történetek”) – a mágikus kor világképe.

Formai szempontból Pavlović folyamatosan változtatta verseinek stílusát, a szerkezetet és hosszúságát, minden nagyobb tematikus körhöz új verstípust keresett vagy kreált, a rövid szabad verstől a hosszú soros rímes versen át a félhosszú szituációs versig; félhosszú versek ezek, mert a szituáció kibontásához hely kell; de a kibontás nem csap át epikai szélességbe, mert az inspiráció és a szerkezet legszilárdabb kerete lírai.

A tudós költő műhelyéből esszék is kikerültek: a költészetről és a mítoszról szóló írásai a bölcselet, a vallástörténet, a régészet és az esztétika szempontjából is fontosak.

Branko Miljković

(1934–1961)

A szimbolista hagyomány modernista változatát teremtette meg lírájában, amely a kulturális hagyománnyal folytatott költői dialógusra épül.

Versei az élet és a halál, a szerelem és a haza szubjektív közügyeiről szólnak. Kifejezésmódjuk nem konvencionális, de jól érthetőek, stílusuk nem könnyed, de hagyományos költői hatásokra épül; a ritmus és a rím, a metafora és a szimbólum mellett főleg retorikusság jellemzi: jól megjegyezhető és idézhető csattanók, aforizmák, szállóigének szánt verssorok.

Az alapélmény paradoxonjának keretében Miljković a világegyetem, a természet, az ember, a lélek, a kultúra, a történelem és a jelenkor kimeríthetetlensége iránti csodálat, illetve az elmúlás, a rombolás és a halál előtti döbbenet között hánykolódik. Uzalud je budim (1957. „Hiába költögetem őt”), Smrću protiv smrti (1959. „Halállal a halál ellen”), Vatra i ništa (1960. „A tűz és a semmi”), Poreklo nade (1960. „A remény eredete”). Kötetben meg nem jelent és a hagyatékban talált verseiből összeállított posztumusz kötete: Orfičko zaveštanje (1972. „Orfikus testamentum”).

Stevan Raičković

(1928)

Intim alanyi költő; vallomáslíra, tájleírás, meditáció; zeneiség, kötött formák, nyelvi árnyaltság.

Jovan Hristić

(1933)

Hellén tradíció; intellektuális, érzelmes, retorikus költészet. Klasszicista képletek.

Ivan V. Lalić

(1931–1997)

Szelíd lírai hang, műveltség; költői rend; vonzódás a mediterránhoz; bizánci inspiráció.

A modernizmus második hullámának prózája

1. A prózában az egzisztencializmus és az abszurd elemeit ötvöző irányzat bontakozott ki az 1950-es évek második felétől.

2. Az előbbi „esztétizáló” irányzat ellenhatásaként lépett fel az 1960-as években az ún. valósághű próza („stvarnosna proza”), amely a dokumentarista módszert vezette be a szépprózába.

3. Mindvégig jelen volt a hagyományosabb prózatípus, melynek keretein belül regionális, önéletrajzi és történelmi alkotások születtek.

Miodrag Bulatović

(1930–1991)

Regionális abszurd: a lét értelmetlensége Crna Gora isten háta mögötti falvaiban vagy a belgrádi külváros kocsmáiban. A háború mint az abszurd lét kicsúcsosodása. – Groteszk naturalizmus, szenny, brutalitás. Bestiális gonoszság. Infernó: különcök, sánták, betegek, bolondok. Fantasztikum. Szimbolikus értelmű történelmi víziók.

Đavoli dolaze (1955. „Ördögök jönnek”, novellák) – belgrádi periféria, alvilág; a vidékről felkerült fiatalember (Bulatović) ezt látta, s példaképei (pl. Camus) hatására ezt a nyersanyagot próbálta egyetemessé tágítani.

Crveni petao leti prema nebu (1959. „Égre száll a vörös kakas”, regény) – regionális naturalista abszurd. Menyegző egy montenegrói porfészekben. Közben a közeli temetőben két részeg sírásó sikertelenül próbál eltemetni egy hullát, odább a fa alatt két csavargó becketti dialógust folytat.

Ljudi sa četiri prsta (1975. „Négyujjú emberek”, regény) – jugoszláv politikai emigránsok és bűnözővé vált vendégmunkások a nyugati alvilágban. Terroristák ideológiával, gyilkosok, szörnyetegek. Nemzeti és eszmei gyűlöletek. Más szocialista emigránsok belekeveredése (csehek, magyarok). A Balkán és a Monarchia rendezetlen számlái miatt dúló vérengzés a civilizált Nyugat fényes nagyvárosainak sikátoraiban. Publicisztikai (fiktív vagy valós?) dokumentarizmus, krimi és kalandregény + szimbolista történelmi fantazmagóriák.

Borislav Pekić

(1930–1992)

Történelem és (anti)utópia. Termékeny és formaváltó író: az újregény szerb változatainak szinte mindegyikét művelte; igazi műfaja az áldokumentum-regény volt.

Vreme čuda (1965. „Csodák kora”, novellák) – az egzisztencialista/abszurd próza mitologikus fajtája: újszövetségi történetek, abszurd, „igazi” változatai. Pekić anticsodáiban senki sem üdvözül. – Realista történetelmondás, biblikus és objektív stílus keverve.

Hodočašće Arsenija Njegovana (1969. „Arsenije Njegovan zarándokútja”, regény) – áldokumentum-regény: a főhős naplója. Az egykori belgrádi nagypolgárság utóélete, groteszk, abszurd tálalásban.

Uspenje i sunovrat Ikara Gubelkijana (1975. „Ikarosz Gubelkijan szárnyalása és bukása”, kisregény) – áldokumentum-kisregény; ismét abszurd alapötlet, de ezúttal adekvát terjedelemben. Egy műkorcsolyázó meséli életét: különleges, nagy ugrásra készül, a fizika határain; próbálja, próbálja, de folyton fenékre esik. Így jár a német meg-szállók vezérkara számára rendezett ünnepségen is. A szerbek hazafias allegóriának, a németek komikumnak fogják fel. Kénytelen elfogadni az utóbbi értelmezést, évekig komikusként ugrál és zuhan egyre bravúrosabb változatokban, mígnem megundorodik önmagától: újra az igazi ugrásra készül – s kitöri a derekát.

Zlatno runo I–VII (1978–1986. „Aranygyapjú I–VII”, regényfolyam) – a Njegovan-család története az emberiség történetébe ágyazva. Történelem, legenda és képzelet hömpölygő masszája.

Dragoslav Mihailović

(1930)

A valósághű próza képviselője. Mindenki elmondja az életét. Huligánpróza, falusi próza, történelmi regény, politikai dokumentumpróza.

Frede, laku noć (1967. „Jó éjszakát, Fred”, novellák) – a jugoszláv Gulágot (Kopár-szigetet) megjárt magányos főhős szorongásos éjszakai harca egy egérrel; ifjú partizán emlékei harcokról, kivégzésekről; kislány monológja prostituált édesanyjáról és mostohaapjáról; Párizs-mániás vidéki tanárnő és kollégái. (Stílus: nyelvi egyénítés típus, műveltség és életkor szerint; minden novellában más elbeszélő: egyes szám első személy.

Kada su cvetale tikve (1968. „Mikor virágzott a tök”, kisregény) – belgrádi külvárosi bokszoló meséli életét.

Petrijin venac (1975. „Petrija koszorúja”, regény) – parasztasszony-bányászfeleség meséli életét. Kelet-Szerbia; fókuszban az 1945 utáni évek. Család, szomszédok, részeges férj, főmérnök, orvosok, cigányok. Babonák, kuruzslók. Tájszólás, a közvetlen élet-elmesélés illúziója.

Goli otok (1990. „Kopár-sziget”, dokumentumpróza) – a sztálinizmus vádjával száműzött kommunisták szenvedései a szigetbörtön munkatáborában.

Milovan Danojlić

(1937)

Költőként kezdte (Urođenički psalmi, 1956. „Bennszülött zsoltárok”), aztán a próza felé fordult, melyben viszont az esszé felé húz.

Kako je Dobrislav protrčao kroz Jugoslaviju (1977. „Hogyan rohant végig Dobrislav Jugoszlávián”, regény) – valóságpróza: egy különc dilettáns költő életrajza.

To (1980. „Az”, regény) – a főhős súlyos hipochondriával betegállományba helyezteti magát, intézményektől független szabadságra vágyik, írásra adja a fejét, ám ekkor a belső ürességgel találja magát szemközt. (A furcsa címben szójátékos utalás van Tito nevére.)

Dragi moj Petroviću (1986. „Kedves Petrović”, regény) – áldokumentum-regény; egy hazatért disszidens levei Amerikába: milyen a YU valóság. Két vezértéma: 1. a kommunista rendszer bírálata, 2. a csendes, de tartós gyűlölet izzása a szerbek és a horvátok között (a megjelenés éve 1986!).

A kételkedés joga. Lírai esszék – (1979. Válogatott esszék magyar fordításban) – az aktualitásra és a tipikusra érzékeny irodalmi publicisztika, emberi hibák és helyi specifikumok: provincializmus, illetve parvenüség, az ősi értékek elkótyavetyélése, elrugaszkodás a természettől.

Moma Dimić

(1944)

A valóságpróza kezdeményezője és teoretikusa: Ponovo („Újra”) c. esszéjében naturalizmusnak nevezi azt az írásmódot, amely nem a valóság tükrözését, hanem a valóság eredetijének rögzítését tűzte ki célul.

Živeo život Tola Manojlović (1966. „Élte életét Tola Manojlović”, regény) – az író nagyapai nagybátyja, falusi kőfaragó, mondja az életét. Nyelve eredeti tájszólás.

Šumski građanin (1982. „Erdei polgár”, regény) – egy közismert belgrádi hobó, Radiša Terzić alias Babi Papuška, a YU Che Guevarra meséli életét; értetlenül áll a világ előtt, melyben marxista frázisok pufogtatásával mindenki karriert csinál, de ő, az egyetlen igazi forradalmár, parkokban alszik és rongyokban jár, s mikor elkeseredésében nyugdíjcsalásra vetemedik, le is sittelik.

Aleksandar Tišma

(1924–2003)

A történelemben kallódó kisember történetei. A soknemzetiségű Vajdaság írója. Fó-kuszban: élet a második világháború éveiben és a túlélőkben maradt nyomok.

Knjiga o Blamu (1972. Blahm könyve, regény) – újvidéki zsidó fiatalember háború előtti gondtalan élete és a háború utáni kiégett énje; a pannon város képei, hangulata.

Upotreba čoveka (1976. Az ember ára, regény) – magyarok, szerbek, németek, zsidók élete Újvidéken a második világháború alatt; erotika és pszichologizálás: az ember érzelmi kiszolgáltatottsága.

Mladen Markov

(1934)

A Bánát írója. Elbeszélések a falu és a parasztok életéről, a bánáti „lassú” mentalitásról. Békés nemzetiségi tarkaság, illetve a béke felborulása a második világháború idején. Fókuszban: az 1945 utáni évek. Kényes témák: államosítás, a németek kitelepítése. – A klasszikus realizmus nyomdokain. Anekdotikusság. Hajlam a groteszkre: különc hősök, extrém sorsok és események: Banatski voz (1973. „A bánáti vonat”, novellák).

Smutnoe vreme I–II (1976–1978. „Zavaros idők”, regény) – történelmi regény a magyarországi szerbekről a mohácsi csata idején. Történelmiség, plusz fantasztikum, álmok, látomások.

Posztmodern

Összefoglaló elnevezés a legutóbbi – még folyamatban lévő – irodalmi korszakra, amely a 20. század utolsó negyedében kezdődött. Egyes felfogások szerint a modernizmus  után következő korszak, mások szerint a modernizmus utolsó (?) fázisa. (Világviszonylatban az 1960-as évektől datálják.)

A szerb irodalomban az 1980-as években kezdték használni a posztmodern fogalmát az akkori fiatal írók törekvéseinek megjelölésére.

Később azonban az a vélemény alakult ki, hogy a posztmodern jegyei már előbb jelen voltak, s jelentős alkotásokat a korábbi nemzedékekhez tartozó szerzők hoztak létre.

Danilo Kiš

(1935–1989)

Az „esztétizáló” irányzat nemzedékéhez tartozik, s művei jól értelmezhetőek voltak a modernizmus fogalmaival is. Ám a posztmodern kategóriái ugyancsak illenek rájuk, elsősorban formai tekintetben. A kapocs modernizmus és posztmodern között Kiš esetében: „nagy elbeszélések” megszólaltatása (fasizmus, kommunizmus), de egyben dekonstrukciójuk is, a posztmodern áldokumentum-regény formájában: Peščanik (1972. „Fövenyóra”), Grobnica za Borisa Davidoviča (1976. „Boris Davidovič síremléke”).

Családi trilógia:

Bašta, pepeo (1965. „Hamu, kert”) – folyamatos szövegű regény, tipográfiai módon tagolt részekből. Végig az elbeszélő-főhős beszél egyes szám első személyben (Andreas Sam), de gyerekkori élményeit az érett író hangján adja elő. A középpontban az apa és az anya állnak – a gyermek szemével láttatva.

Rani jadi (1970. „Korai bánat”) – novellisztikus regény önálló elbeszélésekből. A középpontban a gyermek áll – saját szemével láttatva. Az elbeszélés váltakozóan egyes szám első és harmadik személyű, a narrátor vallomásszerűen és visszatekintő reflexióval beszél önmagáról („én”, illetve „a kisfiú”).

Peščanik (1972. „Fövenyóra”) – valódi családi dokumentumból kiinduló  áldokumentum-regény abból a típusból, melyet trükkregénynek nevezek . A középpontban a világ áll – az apa szemével láttatva és sorsában tükröződve. A narrátor kiszorul a szövegből, amely dokumentumokból áll, négy fiktívből („Útirajzok”, „Egy őrült feljegyzései”, „Vizsgálati eljárás” és „Tanúkihallgatás”) és egy valódiból („Levél, avagy tartalom”).  A dokumentumok részletei szétszórva szerepelnek, kivéve a „Levelet”, amely teljes egészében áll a könyv végén.  Ám a töredezett szerkezeten végigvonul a szöveget kisebb egységekre osztó számsor 1-től 67-ig, amely – vizuálisan és matematikailag – a töredékek hátterében mégis sejlő (mindkét író által – idézett módon – emlegetett) egészre utal.

Milorad Pavić

(1929)

Hazarski rečnik (1984. „Kazár szótár”) című regénye a posztmodern irodalom világszerte ismert, emblematikus alkotása. A történelmi tényként létező, de részleteiben alig ismert kazár hitvitát „rekonstruálja” áldokumentum formájában. A mű háromszor mondja el ugyanazt (a kazár hitvita történetét): a keresztény, az iszlám és a zsidó források alapján „rekonstruált” lexikonok szócikkeiben, azaz a regény ábécérendben sorakozó „fejezeteiben”. A három lexikonból három „igazság” derül ki, vagyis egy posztmodern tézis: hogy nincs igazság, csak az igazság – különféle – interpretációi léteznek. Ennek megfelelően, a könyvnek is többfajta olvasata van, méghozzá technikai értelemben is: a lexikonszerű szerkezetben a regény (!) egyes részei (fejezetei) tetszőleges sorrendben olvashatóak, s az egyes szereplőkre és eseményekre akár három, ugyanolyan című, de más szövegű „szócikk” is vonatkozik, s közöttük nyomdai jelek jelezik a kapcsolatot (az internetes hypertext linkjeinek elődei).

Pavić regénye divatot teremtett, és Kiš példáját is sokan követték, s ennek eredményeként a posztmodern szerb próza számos áldokumentum formájában írt – általam (M. P.) „trükkregény”-nek elkeresztelt alkotást – hozott létre. Ide tartoznak Slobodan Selenić (1933–1995), Dragan Velikić (1953) Svetislav Basara (1953)és mások művei. A hagyományosabb – lényegében önéletrajzi – posztmodern prózában kitűnik David Albahari (1948) regényírói munkássága.

A posztmodern irodalomban szembeötlő a próza (s ezen belül a regény) túlsúlya. A költészetben nincs is kiugró teljesítmény, inkább sok egyenletesen jó színvonalú alkotó, például: Milutin Petrović (1941), Slobodan Zubanović (1947), Novica Tadić (1949) és mások költészete.

Szakirodalom

SKERLIĆ, Jovan: Istorija nove srpske književnosti. Beograd, Rad, 1953.

DERETIĆ, Jovan: Istorija nove srpske književnosti. Beograd, Nolit, 1985.

CSUKA Zoltán: A jugoszláv népek irodalmának története. Budapest, Gondolat Kiadó, 1963.

MILOSEVITS Péter: A szerb irodalom története. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1998.

Antológiák magyar fordításban

A szerbhorvát irodalom kistükre. Budapest, Európa Könyvkiadó, 1969.

Jugoszláv költők antológiája. Budapest, Móra Ferenc Könyvkiadó, 1963.

Internetes gyűjtemények

Projekat Rastko – biblioteka srpske kulture. http://www.rastko.rs