Prva strana srpske književnosti u Mađarskoj

Anyaországon kívüli irodalom

Književnost van matice (u Mađarskoj)

Start

Slike

Autori

Literatura

Dokumenti

Fotoalbum

Milosevits Péter

A magyarországi délszláv irodalom, 1945–1990

Bevezetés

Az a szervezeti, politikai, szellemi, kulturális, nyelvi és érzelmi közösség, amit Magyarországon 1945 és 1990 között kétségtelen jogossággal „délszlávnak” lehet nevezni, világtendenciák keretein belül és azok hatására jött létre és bomlott szét.

A második világháború után a délszláv közösség eszméje az antifasizmussal majd a kommunizmussal párhuzamosan terjedt el és vert gyökeret a magyarországi horvátok, szerbek és szlovének között, akik több száz éven keresztül éltek itt mindenféle szervezeti közösség, és komolyabb szellemi közeledés nélkül. A szocialista centralizmus működési és szervezeti rendszerét másolva, a társadalmi szférában, bürokratikus-szervezeti szinten sikerült is létrehozni, és egy fél évszázadon át fenntartani a magyarországi délszláv egységet. Hordozó szervezeti háttere, a központi kommunista államhatalom széthullásával a Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetsége is feloszlott, három önálló politikai érdekvédelmi intézmény jött létre, ami azután a többi szervezeti terület, a tömegtájékoztatás, a kultúra és az oktatásügy szétválását is maga után vonta.

Szervezetileg és formálisan ekkor az irodalom útjai is szétváltak, a délszláv irodalom korszaka véget ért. Mert az ugyan mindig is tudható volt, hogy származása és nyelvhasználata szerint melyik író számít horvátnak, szerbnek és szlovénnak, és a korábban domináló „délszláv” kifejezés helyett az 1970-es évektől a három önálló elnevezés gyakorlata terjedt el, de az irodalom szervezeti keretei, az irodalmi élet, a publikációs lehetőségek szerkezete és a kiadói tevékenység közös, azaz „délszláv” volt.

Ennek megszűntével a délszláv irodalom máról holnapra a múlté lett.

Történelmének kezdetét az 1945-ben induló közös újságban elszórtan felbukkanó irodalmi publikációk jelentik, a vége pedig a közös újság és más kiadványok 1990-től való megszűnésével illetve szétválásával következett be. A lezárulást megért nemzedék saját szemével látta, miként kerül át életének és munkásságának egy része a jelenből a történelembe.

Történelmi szakaszok

A magyarországi délszlávok történelmében 1945 és 1990 között három nagyobb szakasz volt:

1. az antifasiszta, népfrontos korszak, amelyben kialakult a délszláv eszme és az ennek megfelelő nemzetiségi érdekképviseleti szervezet (1945–1948),

2. a hidegháborús időszak, speciálisan súlyosbítva a Jugoszlávia kiközösítettségéből eredő feszült államközi viszonnyal (1948–1956)

3. a konszolidált pártállam korszaka, normalizált magyar-jugoszláv viszonyokkal (1956–1990).

A délszláv nemzetiségi szövetség és annak sajtója által hivatalosan képviselt délszláv közösség mint szervezett nemzeti kisebbség a magyar társadalomnak a mindenkori állampolitikához lojális, az irányvonalat követő része volt. így, leszámítva az 1950-es évek elején történt súlyos egyéni tragédiákat, a magyarországi délszlávok nagyobb konfliktusok és válságok nélkül egzisztáltak. Igaz, létük alapvető tendenciája a folyamatos asszimiláció volt.

1.

A magyarországi délszlávok 1945 után politikai közösséggé szerveződtek. A szerbeket korábban vallási és oktatást kohézió, a regionális horvát csoportokat és a szlovéneket folklorisztikus patriarchalizmus tartotta össze. És persze, mindenek előtt, a nyelv, amely azonban az eltérő, latin illetve cirill betűs írásmód és a horvát nyelvjárások különbözősége miatt mégsem lehetett a közeledés eszköze.

A vallási-oktatási és a folklorisztikus-patriarchális közösségtudat között nem volt belső összefűző szál. Jellemző, hogy a magyarországi szerbeket és horvátokat az első jugoszláv állam megalakulása (1918) és léte sem ösztönözte az egymáshoz való közeledésre a két világháború között.

A délszláv közösség eszméjét 1945-ben viszont két dinamikus, történelmileg éppen felülkerekedett politikai áramlat is támogatta. Az antifasizmusnak Európa keleti részében erőteljes szláv töltete volt, hiszen a hódító nácizmus elleni fegyveres harc ebben a régióban elsősorban a szláv államokat és népeket érintette. Másrészt, mivel a második világháborúból Kelet-Európában a kommunisták kerültek ki győztesen (a Szovjetunió és a jugoszláv partizánok), a szláv töltetű antifasizmus és a kommunizmus között szinte kínálkozott az összemosódás illetve összemosás lehetősége, és ekkor már komoly hatása volt a jugoszláviai délszláv eszmének is. A magyarországi szerbek, horvátok és szlovének ebben a kohóban olvadtak össze délszlávokká.

Először az általános szláv eszme öltött testet, az antifasizmus jegyében. A magyarországi horvátok, szerbek és szlovénok a szlovákokkal együtt hozták létre a Magyarországi Szlávok Antifasiszta Frontját, amelynek alakuló közgyűlése 1945. február 18-adikán volt Battonyán. Az év tavasza során Békés és Csongrád megye, valamint a bajai járás horvátok és szerbek által is lakott településeiben megalakultak a helyi szervezetek. Mohácson 1945. április 2-án létrejött a Bácska-Baranyai Szláv Kulturális Egyesület, amely azután a nyár folyamán csatlakozott a Fronthoz. Ugyancsak a nyár során Pest megyében is megalakultak a helyi szervezetek. Augusztusban Pécsett területi titkárság létesült, amelynek hatásköre Bács-Kiskun, Baranya és Somogy megyékre terjedt ki. A titkárság kezdeményezésére azután a helyi szervezetek kiépítése Baranya megyében is megindult.

A külön délszláv egység eszméje az 1945-ös év végére érlelődött meg, amit a Front délszláv szekciójának első országos konferenciája hivatalosan is rögzített (Mohács, 1945. december 3). Ekkor jött létre az a szervezeti forma, amely a magyarországi délszláv közösség adminisztratív szerkezetét egészen az 1990-es szétválásig meghatározta. Ezt a struktúrát évtizedeken keresztül a Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetsége képviselte, amely a Szláv Antifasiszta Front délszláv szekciójából jött létre, s nevét az 1947-es második országos konferencia óta viselte.

A „délszláv” megnevezés gyors előtérbe kerülése a szervezetek nevében is nyomon követhető. Az 1945. december 3-adikai konferencia a „délszláv” kifejezést gyakorlatilag hivatalos önelnevezéssé nyilvánította. A sajtóban azonban már korábban is felbukkant ez a név.

A Front lapja, a „Sloboda” első hat száma szlovák nyelven jelent meg, de a hetedik számtól kezdve szerbhorvát írásokat is közölt, és már az elsőben (1945. július 21.) szerepel a „délszláv” kifejezés. A későbbiekben ez kulcsszóként ismétlődik, minden e körül forog. Igaz, a nyelvalak kezdetben bizonytalan, a „jugoslovenski” és a „južnoslovenski” között ingadozik, de a jelentése egyértelmű, eszmei töltete határozott. A Bratstvo i jedinstvo (Testvériség és egység) című, névtelen cikk például leszögezi: „…itt Magyarországon, s különösen a szlávok és a délszlávok között, mindenütt hangsúlyozni kell a testvériség és az egység eszméjét, mert ez fennmaradásunk feltétele, és boldogabb jövőnk záloga.” („Sloboda”, 1945. augusztus 18.)

Az általános szláv orientációról a délszláv eszmére való áttéréssel párhuzamosan, az eredeti antifasiszta koncepciót felváltotta a nemzetiségi érdekvédelem szempontja. A váltás viszonylag hamar megtörtént, az 1946. április 17-i „nagygyűlésen” a Front alelnöke, dr. Martin Laslović „A délszláv kisebbség politikai és jogi helyzetéről”, a bácskai körzeti elnök, Nikola Rajić pedig „A délszláv kisebbség követeléseiről” tartott előadást. Az újságokban, a közös „Slobodá”-ban majd az önálló „Naše noviné”-ban, folyamatosan cikkeznek az iskolaügyről és az anyanyelv használatáról. Végül a névadó 1947-es második kongresszus a Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetségének céljait már kifejezetten az iskolaügy és a közművelődés fejlesztésében, valamint a nemzetiségi egyenjogúság képviseletében és védelmében határozza meg.

2.

A Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodájának 1948. júniusi határozata következtében a magyarországi délszlávok anyanemzeteinek állama, az addig „testvéri” Jugoszlávia egy csapásra újra ellenséggé vált. A két világháborúban való szembenállás a 20. század első felében komor árnyékot borított a magyar-délszláv kapcsolatokra, ezért az 1945 és 1948 közötti kifejezetten jó államközi és eszmei viszonyt a hazai délszlávok nagy megkönnyebbüléssel és őszinte örömmel fogadták és támogatták.

A bizalom és a remény 1948-ban újra összetört, ezúttal nem is a hagyományos ellentétek, nemzeti és területi érdekek összeütközése következtében, hanem a politikai ideológia konfliktusa miatt, amelyhez az ezredvég történelme még csak kereste az adekvát megnyilvánulási és „kezelési” formákat (koncentrációs tábor, Gulag, Goli otok, kitelepítés, átnevelés).

A magyarországi délszlávok nem származásuk és nemzeti hovatartozásuk puszta ténye alapján kerültek kényes, sőt veszélyes helyzetbe, hanem a megbélyegzett anyanemzethez és -országhoz való kézenfekvőnek feltételezett érzelmi és eszmei kötődés gyanúja miatt is. A helyzet komolyságát egyéni tragédiák egész sora bizonyítja, amiről Roza Vidaković is beszél egy kései interjúban („Narodne novine”, 1980. november 1.).

Ilyen helyzetben a Jugoszláviától való elhatárolódást egyértelműen ki kellett nyilvánítani. A „Naše novine”-ban éveken át minden számban található cikk az „imperialista bérenc Titó-klikk” ellen, és hemzsegnek a „láncos kutyát” ábrázoló karikatúrák. A cikkek javarészt névtelenek, s bár szerzőik feltehetően főleg az 1948 utáni jugoszláv politikai emigránsok voltak, mégis a magyarországi délszlávok hivatalos álláspontját képviselték a sajtó nyilvánosságában.

Miközben a délszláv kisebbség hivatalos érdekképviseletének szerve és sajtója az eszmei hűség deklarációjával volt elfoglalva, elhanyagolta a nemzetiség fennmaradásának szempontjából létfontosságú területeket. Ebben az időben szűnt meg a szerb egyházi iskolahálózat, az akkor kialakított központosító iskolarendszer pedig, a budapesti és pécsi országos beiskolázású intézményekkel az idők során zsákutcának bizonyult. Ez a struktúra elsorvasztotta a lokális oktatási rendszert, a központi iskolában és diákotthonban eltöltött tanulóéveket viszont mint sajátosan nemzetiségi mozzanatot, kiemelte és izolálta az élet eleven folyamatából.

3.

A magyarországi délszláv közösség a Jugoszláviával történt kibékülés után, 1956 után depolitizálódott. A délszláv szövetség visszatért az 1947-es kongresszus programjához, tevékenységét a speciális nemzetiségi ügyekre korlátozta.

Az oktatásügy területén folytatta a helyi iskolahálózat teljes elsatnyulásához vezető centralizáló koncepciót. Ennek végeredménye az önálló helyi délszláv iskolák megszüntetése volt 1961-ben. Attól fogva a délszláv kisebbség anyanyelvét a helyi magyar iskolákban gyakorlatilag idegen nyelvként tanították, általában a kötelező óraszám fölött. Mindennek a délszláv lakosság szétszórtsága, helyi bontásban mutatkozó csekély létszáma és gyorsuló (nyelvi) asszimilációja is oka vagy legalábbis magyarázata volt, de az kétségtelen, hogy a két negatív tendencia – az asszimiláció és az inadekvát iskolarendszer – kölcsönösen erősítette egymást.

A Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetsége közel fél évszázados tevékenysége során különös figyelmet szentelt saját szervezeti életének. Testületek, bizottságok, munkacsoportok, megbízatások és funkciók működtetésével, gyűlések, ülések és rendezvények szervezésével országos adminisztratív hálózatot üzemeltetett, kongresszustól kongresszusig, országos báltól népitánc-szemléig. A rendezvények alkalmat adtak a sajátos nemzetiségi kultúra ápolásának manifesztálására, a hagyományőrző népi előadók és együttesek fellépésre. A nemzetiségi sajátosságok ápolására és felmutatására irányuló szervezeti tevékenység kétségtelen eredménye az amatőr népi-tánc és (szekundér) népzenei élet felpezsdülése volt, ami azután az 1970-es években a magyar táncház-mozgalomba torkollott, és ott el is veszítette hagyományos nemzetiségi szerepét és jellegét.

A folklór díszes paravánja mögött, sokáig észrevétlenül, lassan bontakozott ki a tudományos és irodalmi tevékenység. Az első három évtizedben (1945–1975) még valóban csak tevékenység van, a tudományos és irodalmi életnek legalapvetőbb intézményi formái sem léteztek. Csak az 1970-es évek derekán kezdődött el a szellemi élet sajátos kereteinek szerveződése, amiben a legfontosabb mozzanat a kiadói tevékenység beindulása volt.

Kiadói tevékenység, irodalmi élet

A Magyarországi Szlávok Antifasiszta Frontjának hetilapja, a „Sloboda” első száma 1945. június 9-edikén jelent meg. Az első hat szám kizárólag szlovák nyelvű volt, a hetediktől viszont (1945. július 21.) szerbhorvát nyelvű írásokat is közölt, latin és cirill betűkkel vegyesen.

Már ugyanabban az évben, az Antifasiszta Front délszláv szekciójának mohácsi konferenciáján (1945. december 3.) határozat született egy önálló délszláv lap megindításáról. Erre anyagi nehézségek miatt csak 1946. április 21-edikén került sor, amikor megjelent a „Naš svet” első száma, amely azonban a második számmal meg is szűnt.

Végül 1946. október 6-án látott napvilágot a „Naše novine”, az önálló délszláv hetilap első száma, amely azután – 1957-től – „Narodne novine” címmel 1991-ig jelent meg folyamatosan, amikor önálló horvát („Hrvatski glasnik”), szerb („Srpske narodne novine”) és szlovén („Porabje”) hetilap lépett a helyébe. Ugyancsak 1946-tól kezdett megjelenni a „Naš kalendar”, majd „Narodni kalendar” című évkönyv, az ország területén szétszórt délszlávok életének kaleidoszkópja.

A közös központi iskolákban és diákotthonokban, a folklór-együttesekben, a turnékon és rendezvényeken kialakuló személyes kapcsolatok mellett, az újság és az évkönyv volt a délszláv közösség eszméjének és érzületének fő terjesztője és hordozója.

Szóval és képanyaggal igyekeztek lefedni az ország minden délszlávok által is lakott területét, s ez többé-kevésbé sikerült is, bár a helyi híradások, riportok és interjúk elsősorban protokollárisak voltak, később pedig, a nyelvet még jól beszélő és a múltat elevenen őrző réteg elöregedésével nosztalgikus leltárjelleget is öltöttek. Irodalmi művek megjelentetésére három évtizeden keresztül csak ezekben a kiadványokban volt lehetőség. Az újság és az évkönyv alapvetően másmilyen, nem művészi rendeltetése és szerkesztési koncepciója miatt az irodalmi alkotások szervetlenül, sután kényszeregtek a politikai traktátusok, pártjelszavak, falusi tudósítások, viccek, karikatúrák, a kisdobosok és úttörők épülésére szánt rébuszok és tanmesék között – ahol éppen akadt egy „versnyi” folt.

Nyilván a publikálási lehetőségek ilyen technikai behatároltsága is közrejátszott abban, hogy a magyarországi délszláv irodalom első három évtizedében kizárólag versek születtek, holott a horvát és a szerb prózának is komoly magyarországi hagyományai vannak (Ivan Antunović, Ivan Petreš, Jakov Ignjatović). Másrészt a sorsterhes, fordulatokkal, megrázkódtatásokkal teli, sűrű történelmi periódus is inkább a közvetlen érzelmi reagálás műfajának, a lírai költeménynek kedvezett. Mindenesetre az 1945 és 1990 közötti magyarországi délszláv irodalom jelképes nyitányának a korszak első költője, Roza Vidaković Poput svijeće (Mint a gyertya) című verse tekinthető, amely a „Naše novine” első évfolyamának (1946) karácsonyi számában jelent meg.

A „versfoltok” gyakorlata évtizedeken át tartott, csupán a mennyiség növekedett, igaz, nem egyenes vonalúan, de érvényesülő tendenciával. A „Naše noviné”-ban például 1950-ben még csak egyetlen magyarországi délszláv költőtől származó vers jelent meg, 1951-ben már hat, 1952-ben négy, az évtized végére viszont valóságos áttörés történt: 1959-ben a „Narodne noviné”-ben pontosan 40 vers jelent meg itteni költők tollából, egy évtizeddel még később, 1972-ben pedig 77 költemény.

A versek felgyülemlése az újság akkori főszerkesztőjét, Milutin Stevanovićot egy antológia kiadásának ötletéhez vezette. A kötet U kolo (Kólóba) címmel, a szövetség kiadványaként jelent meg 1969-ben, a szerkesztő M. Stevanović utószavával és a neves költő-műfordító, Csuka Zoltán bevezető ajánlásával.

A versek és más műfajú irodalmi művek (novellák, kritikák, esszék) további szaporodása végül arra ösztönözte az új főszerkesztőt, Marko Markovićot, hogy az újságban önálló rovatot indítson „Kultúra, irodalom, nyelv” címmel. Ezzel megszűnt a „versfoltok” gyakorlata, a rovatban szerkesztve, jegyzetekkel, elemzésekkel kísért egységekben jelentek meg a művek. A rovat figyelemmel kísérte, tükrözte és némileg befolyásolta is az irodalmi alkotómunka alapvetően kiszámíthatatlan folyamatát.

A rovat sikerén felbuzdulva, a „Narodne novine” 1982-től előbb évi két, majd évi négy alkalommal irodalmi mellékletet adott ki „Neven” címmel, amelyet külön szerkesztőbizottság gondozott.

A következő lépésben a „Neven”-t már egy igazi folyóirat váltotta fel, amely 1989-től jelent meg „Glas” címmel, a Magyarországi Horvát, Szerb és Szlovén írók Egyesülete kiadásában.

Az irodalmi rovat anyagából a „Neven”-nél még közvetlenebbül nőtt ki két antológia. A Gde nestaje glas? (Hová tűnik a hang?) Budapesten jelent meg 1984-ben, és tíz fiatal költő verseit tartalmazza. Szintén 1984-ben jelent meg Belgrádban a Na drugoj obali (A túlsó parton) című kötet, amely alcíme szerint a magyarországi „szerbhorvát nyelvű” irodalomból ad válogatást.

Az antológiák azt mutatják, hogy az 1980-as évekre már volt miből válogatni. Egy 1976-os rendelet alapján a budapesti Tankönyvkiadó Vállalat tevékenységi körébe a magyarországi nemzetiségi szépirodalmi és tudományos művek kiadása is belekerült (az állami költségvetésből erre a célra elkülönített összegből, a nemzetiségi szövetségek publikációs javaslatai alapján). így 1977-től sorra napvilágot láttak a délszláv írók és költők kötetei és a kutatók tudományos munkái (történelem, néprajz, nyelvészet, irodalomtörténet, kritika).

A magyarországi változások keretén belül, hosszas huzavona után, az 1990-es évek elején a Tankönyvkiadó speciális nemzetiségi missziója megszűnt Az állami támogatásból a nemzetiségi könyvkiadásra szánt összeg megfelelő része közvetlenül a nemzetiségek érdekvédelmi szerveihez került, a délszlávok esetében az önálló horvát, szerb és szlovén szövetségekhez. Ezzel a magyarországi délszláv könyvkiadás korszaka is lezárult. Hogy a szövetségek milyen szakmai fórumok útján végzik a kiadói tevékenységet, az már kizárólag az ő belügyük, mivel a Magyarországi Horvát, Szerb és Szlovén írók Egyesülete, amely eredetileg az irodalom és kiadói tevékenység nem politikai és protokolláris, hanem szakmai irányítása céljából jött létre, 1991-ben feloszlott.

Irodalmi szakaszok

Az irodalom belső fejlődésében is három szakasz volt, de ezek nem esnek egybe a történelmi periódusokkal, és természetesen nem is tagolhatóak mereven, sem évszámokkal, sem alkotók neveivel, mert közülük néhányan több szakaszhoz is tartoznak.

1.

Az első fázisban körülbelül a háború utáni egy, másfél évtizedben sematikus széria-versek születtek, amelyekben a költő nemcsak a témát (szocialista újjáépítés) és a formát (közérthető tetszetősség), hanem az érzelmet és a hangnemet is kívülről veszi (hit, lelkesültség). A vers összes eleme a költő személyétől független, kinti adottság, neki csak össze kell raknia az elemeket, mint a latinul író humanistáknak vagy a későbbi klasszicistáknak az antik verslábakat.

Ezt a típust önkéntes ügyeletes, alkalmi költők képviselik. Az 1848 utáni légkörben, az ötvenes évek legelején az azóta feledésbe merült költők, Jovan Beljac és Ivan Mokuter szállítják a „Naše novine” számára az „ötéves tervet” (Beljac: Petoletka), a „vörös hajnalt” (Beljac: Crvena zora), az „új aratást” (Mokuter: Žetva u novoj Mađarskoj) és Sztálin születésnapját (Mokuter: Još dugo nam, Staljine, živi!) ünneplő, olykor pedig a „Dráva túlpartjára” célzó verseket (Mokuter: Riječi o miru). („Naše novine”, 1951. és 1952.)

Később, az ötvenes évek második felében egy igazi udvari költő veszi át a lantot: a magát csak rövidítve, I. Čikošként aláíró versfaragó (valószínűleg azonos a délszláv tanítóképző tanárával) 1959-ben például az összes akkori piros betűs napra írt egy-egy alkalmi költeményt, sőt a nőnapra kettőt is (újév, nőnap, március 21., április 4., május 1., anyák napja). Mindhárom költő közvetlen retorikát alkalmaz, sablonos, patetikus, bombasztikus fordulatokat használ, és a könnyed, feltűnően rímelő, népies ritmusú (nyolcas, tízes) sorokat kedveli, olykor majakovszkiji tördelésben (Mokuter: Riječi o miru).

Ebből a szakaszból tulajdonképpen csak Roza Vidaković vékony kötetnyi vershagyatéka érdemel figyelmet. Alapvetően az ő költészete is a sablonokban mozog, de átüt rajtuk a személyes hitel ereje. Roza Vidaković belülről hitt és lelkesedett, így aztán őt nem tudta becsapni a „fordulat éve”. Csalódásának és összeomlásának versei külsőleg ugyan hasonlítanak a mámor költészetére (retorika, pátosz), belülről azonban szöges ellentétei a ritmizált és rímekkel ékesített pártjelszavak harsogásából álló „szocreál klasszicizmusnak.”

2.

A második szakasz az előzővel ölelkezve-birkózva bontakozott ki. Az 1950-es és 1960-as évek fordulóján fellépő nemzedék tagjainak ifjúkori költeményei között szép számmal akadnak sematikus szocrealista széria-versek. I. Čikoš tündöklésének évében jelen van már Marko Dekić és Mate Šinković alkalmi lírája is, és Stipan Blažetin is ekkor írja a szocializmus építésének nagyszerűségéről lelkendező verseit.

A sablon meghaladása a nemzetiségi közösség és az individuum felé való fordulással történt meg. Az 1960-as évek elején a fiatal költők felfedezték nemzetiségi, délszláv voltuk jelentőségét, és az általános „nagy ügy” magasztalásáról áttértek saját dolgaik számbavételére.

Az átmenetre jellemző lelkiállapotot jól érzékelteti Josip Gujaš Džuretin visszatekintő, 1974-ben született U teškoj bolesti (Súlyos betegen) című ciklusának néhány részlete: Még sok mindenről akartam beszélni

a Vörös Hadseregről
és a partizánokról és a bolgárokról
Néhány átvirrasztott éjszaka után látom
kéne egy poéma: „A Dráva-mente a második világháborúban”
és látom hogy Felsőszentmárton nem lesz
világközpont
A második világháborúból kísértett lett
így hát erről is kellene mondani valamit a mártoniaknak
és a délszlávoknak
amúgy mártoniasan
E néhány átvirrasztott nehéz éjszaka után
úgy döntöttem, elmondom a délszlávoknak
hogy kiskorom óta ismerem a nemzetiségi „vonalat”
bár számtalanszor eljátszottam
hogy a dologról mit se tudok
pedig tudok a Belgrád–Zágráb autópálya építéséről
és Jugoszlávia népeinek testvériségéről és egységéről
és tudok a délszláv mozgalomról
és a turnékról és sok minden tetszett is nekem
bár erről sohasem beszéltem

(Milosevits Péter ford.)

Mások viszont elsősorban ,.erről beszéltek”. Dekić és Blažetin korai verseinek egy jelentős része hazafias retorika, a hovatartozás tudata, vállalása és az emiatti büszkeség közvetlen, többnyire patetikus közlése. Ehhez képest a közvetlen költői beszédtől való elmozdulást jelentik a hovatartozás tudatát tárgyiasítva, a szülőföld tájainak és hagyományainak megragadásává! kifejező versek. Az érzelmi töltetű honszerető tájleírások ugyancsak Dekić és Blažetin költészetét jellemzik, míg Josip Gujaš Džuretin és a kicsit később fellépő Stojan Vujičić lírájában szimbolizálódnak az identitást képviselő földrajzi és etnikai valóságelemek. A poétikai különbség (érzelmes tájleírás illetve szimbolizáló deskripció), a választott stílusirányzatok eltérései mellett, az élmény másmilyenségéből fakad. Míg Dekić és Blažetin boldogan örvendezik a szülőföld szépsége és puszta léte fölött, Gujaš Džuretin és Vujičić a közösség széthullását, a hagyomány elsüllyedését és a táj kiürülését regisztrálja, búval, tragikummal.

A sematizmus meghaladásának másik iránya, az individuum felfedezése a költők mentalitásától és szellemi orientációjától függően különféle eredményeket szült. Egyetlen közös vonás a szerelmi költészet, amely csak Vujičić repertoárjából hiányzik.

Dekićnél a népies bohém szerepkörébe a személyes öröm és bánat minden véglete belefér, Blažetin szemlélődő, meditatív lírája a buzgólkodás és a belenyugvás közötti bölcs egyensúlyt keresi, Gujaš Džuretin az „elátkozott költő” keserű sorsát panaszolja el a modern civilizáció idegenségétől és az emberi rosszakarattól mérgezett, perspektívában világban, Vujičić pedig a közösséggel összeforrt személyiség válságáról szól a közösség perifériáján az agónia idején.

Ezt a második szakaszt összegezte az U kolo című antológia (1969), amelyben későbbi jelentkezése miatt Vujičić nem szerepel, s nem került be a nemzedékileg ide tartozó Anica Kutvelđi-Deak, Katica Sendrei, Lajoš Škrapić és Pavao Horvát sem. Dekić, Blažetin és Gujaš Džuretin versei viszont a kötet törzsanyagát képezik. Az antológia többi szerzője közül versírással csak a gradistyei horvát nyelven író Mate Šinković (1927–1972) és a hercegszántói szerb tiszteletes, Ljubinko Galić (1922–1983) foglalkozott huzamosan. Branko Filaković, Katica Kovač, Angela Šokac, Katica Varga, Marija Vargaj, Anica Kutvelđi-Deak és Katica Sendrei később lényegében elhallgattak. Ugyanígy, kötetének megjelenése után (1972) Vujičić sem publikált verset, Gujaš Džuretin 1976-ban fiatalon elhunyt, Dekić és Blažetin viszont egyre személyesebb hangú lírává! folytatta pályáját, Škrapić és Horvát pedig gradistyei tájnyelven írnak népies ihletésű verseket.

3.

Az 1970-es évek közepétől számítható harmadik szakaszban új irányzatot hozó nemzedék lépett fel. Az 1940-es évek vége és az 1960-as évek eleje között születtek, tehát jelentős korkülönbségek is vannak közöttük. Nem képeztek közös programmal rendelkező alkotóműhelyt, csupán bemutatkozásuk helye és módja kötötte őket össze (a „Narodne novine” periodikus „Zbornik i album naše poezije” című rovatában, fénykép, csokornyi vers, életrajzi és kritikai jegyzet Petar Milošević tollából). Szemléletük és stílusuk hasonlósága miatt mégis nemzedéknek tűntek, és feltűnően újak, másmilyenek voltak. Ezt a konzervatív kritika támadása is tükrözi, amely nem egyes költők, hanem az új költészet egésze ellen irányult. A szocialista realizmus zsdanovi eszmei és esztétikai alapjairól indított támadás vitát kényszerített ki, amelyben a fiatal költők művei apropóján, 1980-ban, vissza kellett verni a dogmatizmus anakronisztikus rohamát. A konzervativizmus támadását Ljubomir Tomić indította a „Narodne noviné”-ban (1980. december 18.) és Petar Milošević válaszolt rá ugyanott (1981. január 1-8.)

A fiatalok verseiben főleg az ideológiai és nemzetiségi öntudat hangoztatásának hiánya hatott az újdonság erejével. Náluk a nemzetiségi hovatartozás pusztán az anyanyelven való írás tényében nyilvánult meg. Verseikben nem volt honszerető tájleírás, hazafias retorika és nép-nemzeti kedélyesség.

A modern ember elidegenedett determinációját is létértelmi magárahagyottságát érezték, kételyeket, kérdéseket, sejtéseket, szorongásokat, és csüggedéseket fogalmaztak meg. Erre a szocreál sablonok és a népies sémák egyaránt alkalmatlanok voltak, ezért szinte kizárólag szabad verseket írtak, zömmel mérsékelten, a gondolat és a beszéd ritmusa szerint tördelt formában.

A közös jegyeken és formákon belül, a hangerő alapján egy zengő, nyugtalan, kemény irányzat (Đuso Pužarov, Vinko Marjanović és Đuro Pavić) és egy halk, diszkrét, lágy áramlat működött (Anka Bunjevac, Vojislav Galić, Ladislav Gujaš), de vannak akikre ez a megkülönböztetés nem érvényesíthető (Jolanka Tišler, Petar Milošević, Nikola Radosav, Dragomir Dujmov).

A nemzedék első fázisának legjavát a Gde nestaje glas? (Hová vész el a hang?) című antológia adta közre, amely „Tíz fiatal költő” alcímmel jelent meg 1984-ben (Anka Bunjevac, Dragomir Dujmov, Radovan M. Filaković, Vojislav Galić, Ladislav Gujaš, Tomislav Krekić, Vinko Marjanović, Đuso Pužarov, Milan Rus, Jolanka Tišler). Ezt a Másszóval (Magyarországi horvát és szerb költők magyar nyelven) című antológia követte 1988-ban, amelyben már tizenöt költő szerepel (az előbbieken kívül Matilda Belč, Petar Milošević, Sándor Horvát, Nikola Radosav, Zoltan Gatai), akik részben saját maguk, részben egymás verseit fordították magyarra.

A nemzedék tagjai közül Jolanka Tišler, Đuso Pužarov, Đuro Pavić, Petar Milošević és Nikola Radosav nemsokára önálló kötettel is jelentkeztek, a többiek közül néhányan elhallgattak, mások kötetei pedig 1990 után jelentek meg (Ladislav Gujaš, Matilda Belč, Dragomir Dujmov, Vojislav Galió).

Ebben a harmadik szakaszban végül megszűnt a líra korlátlan egyeduralma. Mennyiségileg ugyan nem mérhető a versterméshez, de az 1980-as években markáns írói arcképeket kirajzoló próza bontakozott ki. Predrag Stepanović Prepolovljeni (A meghasonlottak, 1982) című kisregényében a „farmernadrágos próza” stílusában az értelmiségi fiatalok és a konzervatív világ konfliktusáról szói, Malogradske i druge priče (Kisvárosi és egyéb történetek) című kötetének elbeszéléseiben a dokumentarista „valósághű próza” eszközeivel egy letűnőben lévő világ utolsó tanúinak emlékeit menti meg a feledéstől.

Mijo Karagić hagyományos típusú, többnyire anekdotikus elbeszéléseiben a régi és új ellentétéről ír a nemzetiségi származású fiatalok modern felfogása és a konzervatív falusi közeg súrlódásaiból kiszikrázó történeteket, különös figyelmet szentelve a nőalakoknak, akiknél a konfliktus komoly vagy látszólagos erkölcsi dilemmákkal jár.

Petar Milošević a salingeri laza kötésű prózaciklusra emlékeztető kisregény- és novellafüzérében az 1960-as évek beat és hippi lázadásának érvényességét és továbbvitelének lehetőségét feszegeti értelmiségi és művész körökben játszódó, azonos főhősök körül bonyolódó történeteiben (a „Neven”-ben és a „Glas”-ban jelentek meg).

Drámairodalom a magyarországi délszláv irodalom majdnem fél évszázados története során nem fejlődött ki. Bizonyára az állandó színház hiányának rovására írható, hogy néhány dilettáns bohózaton kívül csak Stipan Blažetin Koreni (Gyökerek) című folklorisztikus színpadi játéka és Predrag Stepanović Az úszó kő című magyar nyelvű rádiójátéka („A meghasonlottak” változata) képviselt ezt a műfajt.

Az irodalomkritika hosszú ideig Ljubomir Tomić időszakos konzervatív kirohanásaira szorítkozott (O kome, kome? „Narodne novine”, 1976, április 8. – Josip Gujaš Džuretin ellen, Pjesnici i poezija, 1980. december 18. és Voda u situ, 1981. március 12. – a fiatal költők ellen). Az 1980-as években a „Narodne novine” irodalmi rovatának vezetőjeként Petar Milošević rendszeres kritikusi tevékenységet fejtett ki, melynek tízévnyi termését Ogledi i kritike (1991) című kötetében adta közre.

Ebbe a műfajba tartozik még Stojan Vujičić tanulmánya: Pesme i lirski zapisi Josipa Gujaša Džuretina (1977, Gujaš kötetének előszava), Predrag Stepanović cikke ugyancsak Gujašról (Visszatérés a Dráva mentére. „Tiszatáj”, 1979/12.), a három hazai szerb költőről írott tanulmánya (Seoba u poeziji savremenih srpskih pesnika u Mađarskoj. Stojan Vujičić, Petar Milosevic, Vojislav Galić) és Petar Miloševićről írott cikke (Monoksilom kroz vekove. Petar Milošević: Sentandrejski tipik), mindkettő az „Almanah Srpskih narodnih novina” 1991-es kötetében, s végezetül Stjepan Lukač, Stjepan Blažetin és Milan Stepanov néhány írása.

*

1990-ben szétvált (megszűnt) Magyarországi délszlávok Demokratikus Szövetsége, helyette önálló szerb, horvát és szlovén képviseleti szervek alakultak.

1991-ben szétvált (megszűnt) a „Narodne novine”, helyette önálló szerb, horvát és szlovén napilapok indultak.

Satöbbi.