Prva strana srpske književnosti u Mađarskoj

Anyaországon kívüli irodalom

Književnost van matice (u Mađarskoj)

Start

Slike

Autori
Literatura

Dokumenti

Fotoalbum

 
Milosevits Péter

Magyarországi szerb irodalom, ma

1.

Jakov Ignjatović, aki küllemileg is igyekezett megfelelni a szerb Jókai titulusának (szakáll-fazon, kopaszság-él: hair-line), a szentendrei főutcában álló szülőháza mögött, a Péter-Pál templom tövében kussol, tetőtől mellközépig súlyos bronzban. Nem mer megnyikkanni, mert egyik jóslata se jött be. Több mint száz évvel ezelőtt azt írta, hogy még két nemzedék, és Szentendrén többé nem lesz egyetlen szerb sem, a nyelvük azonban tovább fog élni, mivel a városban az ő idejében, tehát a 19. sz. derekán, a magyarok, a svábok és a tótok is beszéltek szerbül. Pontosan az ellenkezője történt: az itt székelő püspök és a helyi tisztelendő rendszeres miséin még ma is lézeng néhány szerb hívő, a környező falvakból, Pomázról és Budakalászról származó idegenlégiósokkal megerősített férfikórus is működik, hétfőnként a szerb klubban heves kártyacsaták dúlnak, viszont szerbül nem hogy a magyarok és tótok nem tudnak, de maguk a szerbek is könnyebben fejezik ki magukat a környezet és a műveltség különböző szintjein és csatornáin rájuk nehezedő magyar nyelven.

Miloš Crnjanski, a 20. sz. egyik klasszikusa, aki szintén Magyarországon, Csongrád városában született, 1924-ben írt egy cikket, melynek címe: A halott Szentendre. Ebben azt állítja, hogy a városban már nincsenek szerbek. Pedig voltak. A mai lélekszámhoz képest, mint az oroszok. Akkor még öt-, hatszázan, ma ötvenen, hatvanan. Viszont Szentendrének az 1690-es idetelepülés utáni egy, másfél évszázadban betöltött jelentőségéhez képest az 1924-es, a Trianon utáni visszatelepülést követő állapot, valóban halottnak tűnhetett.

2.

Ignjatović és Crnjanski jóslatai statisztikailag tehát nem váltak be. Az idő azonban nekik dolgozik. Ma már valóban nagyon kevés szerb él itt, kész csoda tehát, hogy van még irodalmunk, vagy legalábbis vannak íróink. Ami nem teljesen ugyanaz. Vannak írók, de nincs irodalmi élet, intézményekkel és akusztikával. Az olvasóközönség létszámát aránypárral lehetne megsaccolni: ha tíz millió magyar közül ennyi olvas irodalmat, akkor párezer szerb közül mennyi olvassa a magyarországi szerb irodalmat? Valószínű, hogy számszerűleg többen olvasnak bennünket Jugoszláviában, az ilyen-olyan úton lejutó vagy ott megjelenő könyveinket.

Az ihlet azonban nem függ a garantált vagy potenciális olvasói létszámtól; az író valószínűleg mindig egyetlen fiktív olvasónak ír. A kisebbségi író specifikuma, átka vagy privilégiuma, hogy olvasójának egyetlensége vagy fiktivitása olykor egyszerű matematikai tény: közönség híján, a mű közvetlenül az örökkévalóság számára készül.

Írhatnánk persze magyarul; és nem csak azért, hogy többen olvashassanak itt. A magyar mindig is az itteni szerbek műveltségi nyelve volt. Szerb nyelvű főiskola és egyetem sohasem működött Magyarországon (csak szerb nyelv- és irodalom szak a megfelelő intézményekben), gimnázium is csak a második világháború után nyílt, amely neve ellenére (,,szerbhorvát tanítási nyelvű”) valójában kétnyelvű volt; a szerbhorváton, földrajzon és történelmen kívül magyarul folyt az oktatás. (A világirodalmat például a magyaron belül tanították.) A magyarországi szerb értelmiségi körökben, szakmai vagy erudita tárgyra terelődvén a beszélgetés, többnyire magyarra váltunk át, vagy legalábbis megszaporodnak a magyar szavak és szakkifejezések; mint a franciával tarkított párbeszédek az orosz regényekben. Magyarul zúdul ránk a hétköznapi élet informatikája is, a tévé és a sajtó összes témája, és a szerbtanárokat kivéve mindenki magyarul beszél a munkahelyén.

Elég jól tudunk tehát magyarul, sőt magyar szókincsünk biztosan nagyobb és dinamikusabb mint a szerb (pl. a zsargon különféle rétegeiben nagyon nehezen tudjuk követni a belgrádi utcát); emiatt nem idegen tőlünk az az érzés, hogy a magyar gazdagabb nyelv mint a szerb, amit ha kell, meg is tudunk magyarázni: a mostani szerb irodalmi nyelv nincs még kétszáz éves sem, mert a szerb nyelvújítás a 19. sz. első felében valójában nyelvcsere volt, míg a magyar nyelvet maximum purista tendenciájú intervenciókkal katalizált organikus evolúció kontinuitása karakterizálja.

Mégsem magyarul írunk, illetve aki csak magyarul ír, az nem tartozik ide; bár nem tudok senkit, aki aktív szerbként (a nyelvet még beszélő -ics-vicsként) egynyelvű magyar író lett volna. Vitkovics Mihály azaz Mihailo Vitković például kétnyelvű író volt, és a kétnyelvűség és kétnevűség a mai napig jellemző maradt az itteni szerb írók munkásságára, elsősorban közvetítő funkcióban.

3.

Stojan Vujičić – Vujicsics Sztoján  (Pomáz, 1933–Róma, 2002) egyszemélyes intézmény: ő az, aki mindent tud a magyarországi szerbekről, történelmükről, egyházi művészetükről (főműve a szentendrei szerb múzeum a püspöki palota udvarában), zenéjükről (bár ezzel tudományos és szerzői értelemben tragikusan elhunyt bátyja, Vujicsics Tihamér foglalkoztott: Muzičke tradicije Južnih Slovena u Mađarskoj, Bp. 1978. magyar előszóval), irodalmukról (tanulmányok írása illetve kötetek összeállítása); Bazsalikom-díjas kétirányú műfordító, József Attila-díjas költő, a magyar és a szerb írószövetség tagja, a magyar PEN-klub alelnöke, a budapesti Jakov Ignjatović alapítvány elnöke.

Költői műve a két kiadást megért Rastočenje (Szétszóratás, Belgrád, 1973, Budapest 1993) c. kötetében sűrűsödik össze. A cím a kötet központi témájára, a diaszpóra élményének költői megfogalmazására utal. Vujicsics számára a diaszpóra a periféria tragikumát jelenti, amit azonban, hitvallása szerint, vállalnia kell. A kötet a szerb történelem és nemzettudat Szentendre nevével jelképezett szegmentumának lenyomata; történelmi és nemzeti költészet, de mégis vallomáslíra, mert Vujicsics számára a nemzet és a történelem saját belső élete döntő ügyének látszik. Személyesen beszél a nemzet perifériájáról, de a nemzet központi dolgaiba szól bele. Belgrádban való megjelenésekor a kötet a szerb költészet tematikus fősodrába kapcsolódott, amelyben éppen a nemzeti múlt költői újraértékelése dominált.

Vujičić szabad verseiben présből csöpögnek a szavak; kötött ritmus és rímek nélküli, archaikus zamatú és mégis modern panaszdalként búgnak, néhol mozaikos képekkel, másutt patakzó beszéddel idézve fel egy letűnő világot, amelyre Vujicsics egész életművét tette fel, s amelyen valószínűleg az ő verseskötete lesz az egyik lezáró pecsét.

Predrag Stepanović (Mohács, 1942), az ELTE Szláv Filológiai Tanszékének docense, prózaíró és műfordító, irodalomtörténész és nyelvjáráskutató. Szépprózát csak szerbül ír (bár íróként egy magyar nyelven írt rádiójátékkal debütált 1972-ben), kritikusi és műfordítói működése viszont főleg magyar nyelvű (a Nagyvilág számára számos könyvismertetést írt és műfordításokat készített, az Európa Könyvkiadónál tíznél több könyv jelent meg az ő fordításában).

A farmernadrágos próza stílusában írta Prepolovljeni (A meghasonlottak, Budapest, 1982) c. kisregényét (ennek volt első, magyar nyelvű változata Az úszókő c. rádiójáték). A regény egy ötéves főiskolás találkozó részegségbe nyúló éjszakájának sötétjében és a reggel másnapos fényében az elveszett illúziókról beszél. Malogradske i druge priče (Kisvárosi és egyéb történetek, Budapest, 1984) c. novelláskötete első része szürrealisztikus, fantasztikus elemekkel átszőtt ifjúkori és később írott, dokumentarista színezetű, újrealista stílusú ,,mohácsi” elbeszéléseit tartalmazza. Az utóbbiakban az elbeszélő-krónikás a néprajzgyűjtő tiszteletével kezeli a talált anyagot, éppen csak annyit alakít és tisztít rajta, hogy a jellegzetességek jobban kidomborodjanak. A szereplők a szerző szülővidékének nyelvén beszélnek, az autentikusságot a személyes emlékek és a nyelvjáráskutatás tudományos eredményei garantálják; ezeket Stepanović a Govori Srba i Hrvata u Mađarskoj (A magyarországi szerbek és horvátok tájszólásai, Újvidék, 1994) c. monográfiájában adta közre. Összegyűjtött irodalmi tanulmányai és kritikái Zapisi jednog čitaoca (Egy olvasó feljegyzései, Budapest, 1995) címen jelentek meg.

Vojislav Galić (Hercegszántó, 1956), szentendrei szerb esperes, költő. Vertograd na Dunavu (Kertváros a Dunán, Budapest, 1993) c. kötete központi témája a Szentendréhez kötődő meditatív versekben található. Az utolsókat sóhajtó lét szegletében az egyetlen bizonyosság a múlt; az egyén és közösség azonosságához már csak a megboldogultak hűek, az utódok elhagyják a várost, a jövendő idők elnyelik az emlékezetet is. A költő annyit tehet, hogy a temető földjébe süppedő névtelen kő helyett szavakból állít emléket a tűnő világnak. A kötet néhány verse a vallásos gondolat eredeti felvetésével a költő további útjának irányát sejteti.

Nikola RadosavRadoszáv Miklós (Battonya, 1959) kétnyelvű költő, az egyetlen igazi formabontó a magyarországi szerbek között. Rajzos képverseket és az ábrázoló geometriát felhasználó szignalista versképeket ír és rajzol, műveli a haikut, de vannak hagyományosnak nevezhető szabad versei is. Az utóbbiakban gyakran önéletrajzi konkrétsággal szól magáról (szerelem, az apa halála, párbeszéd az anyával); formabontó verseiben általánosabb témákat érint. Kötetei védjegye a nyomdatechnikailag is kifejezett kétnyelvűség: a borító egyik oldaláról kinyitva szerb, a másik oldalról kezdve magyar könyvet tartunk a kezünkben. Az 1990 óta szinte évente megjelenő kötetei mindig két különböző, de egyenrangú címet viselnek, például: Sziromszárnyak lebbenése a város felett – Rapsoloženja bez ikakvog okvira (Pécs, 1990), ahol a szerb cím jelentése nem azonos a magyaréval (Keret nélküli hangulatok). Vitkovicshoz hasonlóan, Radosav kétnyelvű költészete is két különböző költészet tehát; és ha belső világuk érezhetően egyveretű is, a megfogalmazásban különbség van: a szerb versek egyszerűbbek a magyar nyelvűeknél, ami adalék a műveltséget közvetítő nyelv jelentőségéhez (Tolsztoj talán modernista költő lett volna, ha teljesen rááll a franciára).

Dragomir Dujmov (Katymár, 1963) rendkívül termékeny költő, rövidsoros, de patakként csörgedező hosszú verseiben a világ-egész dolgain füstölgő ember vallomásai tárulnak elénk, amelyekben a költő szubjektív énje és a középkori ikonfestők, a teremtés pillanata és a tegnap esti házibuli közös nevezőn áll. Sunce se nebom bori (A nap az égen viaskodik, Budapest, 1992) c. kötetének két pólusa a civilizációiszony és a vele szembeszegezett múltidézés, a nemzeti és vallásos keretű szellemi (pravoszláv) hagyomány erejének keresése.

Milan Stepanov (Győr, 1967) költő. Zagrade (Zárójelek, Belgrád, 1994) c. kötetében lelkesedés nélkül regisztrálja beleágyazottságunk módjait és elemeit az urbánus civilizáció közegébe, melyben az élet zárójelbe van téve, bár az egyik vers tipográfiai megoldása szerint nem biztos, hogy minden megnyitott zárójel be is zárul. A kétfelé nyitott )( jel azonban nem mutat határozott perspektívákat; inkább kérdőjel helyett áll, amelyet a költő a történelem, a költői hagyomány és a transzcendencia konvencióival szemben is kitesz. Az 1990-es évtized első felének jugoszláviai eseményeit még belgrádi egyetemistaként megélő Stepanov verseiben a történelem súlya alatt beszakadó hétköznapok mozaikképe is megjelenik.

Milosevits Péter*

*Petar Milošević (Budakalász, 1952), költő és regényíró, az ELTE Szláv Filológiai Tanszékének docense, irodalomtörténész, kritikus és műfordító. A magyarországi délszláv irodalom 1945-1990 c. értekezése a címben jelzett téma kézikönyve, hasonló tárgyú írásai szerb nyelven az Ogledi i kritike (Tanulmányok és kritikák, Budapest, 1991) c. kötetében jelentek meg. Szerbről magyarra verset és prózát fordít, a másik irányban kiemelkedik Cseh Tamás Bereményi Géza által írt dalszövegeinek átköltése Avala express címen (kötet és kazetta, Budapest, 1996). Sentandrejski tipik (Szentendrei regula, Újvidék, 1990) c. kötetében rövid szabad versekből álló ciklusokban halad a világteremtés mítoszainak firtatásától a szellem történelmi alakváltozatain keresztül a szentendrei hagyományig. Naći ću drugog (Találok majd valaki mást, Budapest, 1994) c. novellafüzérében a farmernadrágos mentalitás dimenzióit keresi. London, Pomaz (Újvidék, 1994) c. regényében a berlini fal leomlása és a jugoszláv háború kitörése utáni új (?) Kelet-Nyugat viszonyt ábrázolja egy szerelmi történet keretében; a civilizációk különbözőségét és széttéphetetlenségét a szerb és az idegen szavak, szótövek és végződések különböző, cirill és latin betűs, szavakon belül is keveredő írása jelképezi, s ezért a könyv betűképregénynek nevezhető. Mi že Sentandrejci – porodični rikvercroman (Szentendre végnapjai – családi rükvercregény, Újvidék, 1996) c. könyvében az utolsó szentendrei szerb fiktív alakjának életét írja le, amely a 20. századból átível a következő évezredbe.

Pannon Tükör, 1966/6. 41–42.

 

Pannon Tükör
(Kaposvár)
1966/6. 41–42.